A ​titokzatos őzbak 86% 51 csillagozás

Újabb hamisíthatatlan Wass Albert mű. A leírás, a megfogalmazás semmivel nem összetéveszthető. Lehet bármilyen rövid mű, az írótól megszokott stílus megjelenik

Visszaemlékezések. Gyerekkorra, fiatalember-korra, és sok mindenre. Valaha volt vadászatokra, tehetős és szegényebb időkre. Mindet átszövi a természet szeretete, és egy titokzatos őzbak, akit gyerekként látott és egész életében keresett.

Csodás táj- és emberleírások, de ennek ellenére az egész sokkal gyengébb volt, mint azok a regényei, amiket szeretek. És nem minden művét szeretem, a szép stílusával együtt se.

Érdekes volt, mert a napokban fejeztem be a lengyel Wańkowicz 3 az 1-ben könyvét, és annak az első részében, a Kölyökévekben (Szczenięce lata) rácsodálkoztam, hogy a 8 éves kisfiút vadászni viszik, és ő is lő vadat, vadászpuskával. Azt hittem, ez egy kis túlzás, de úgy látszik, egyes földbirtokosok tényleg már kicsi koruktól vadászatra, vadászfegyver használatára nevelték a fiaikat.

Egy újabb „tipikus” Wass Albert kötet, és egy újabb remek olvasmány. Igazából egy visszaemlékezés, amelyet kellemes és jó érzés olvasni. A táj- és képleírások gyönyörűek, a mondatok csodásan szerkesztettek. Bár különösebb, jelentősebb eseményvonal/cselekményszál – a történelmi környezet leírását kivéve nincs, mégis kellemes érzések kavarogtak bennem olvasás közben, szívhez szól, mint mindig.

Wass Albert érzelemvilága mindig magával ragad. Utánozhatatlan! „A stílus maga az ember.” (Buffon) Érezni a könyvben a kötődést, nem marad el a komoly, helyenként fájdalmas kritika sem. Tisztelete az ember, az állat, a föld, a természet iránt – magával sodort. Nagyon szép, helyenként nagyon mélyen megrázó elbeszélések vannak a kötetben, a tájleíró részek, vizuális élményt jelentettek számomra.

Titokzatos, mint az őzbak, rejtélyes, mint a havasok. Nagyon szerettem olvasni, és újra a magaménak érezni Wass Albert világát és felemelő stílusát.

Első Wass Albert könyvem és biztos nem az utolsó:-). Úgy vélem ezekkel a novellákkal köszönetet mondott mindazoknak, akik tanították: az őt körülvevő idősebb embereknek, az első szerelemnek, az erdőnek és a vadaknak.
Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert végre megszerettem a természetleírásokat: tetszett, hogy végre olvasás közben én is érzem, ahogy ropog a lábam alatt az avar, megcsapja az orromat az erdő illata vagy átjár a hegyek nyugalma. Ezek után újra merek próbálkozni Fekete István állatos műveivel, hátha csak túl korán kerültek a kezeim közé. :-)

Ő az az író, akit politikai pártállástól függően szeretnek vagy gyűlölnek. Az elöbbi mondatból kiindulva nekem szeretnem kellene, de mégis közepest adtam. Elismerem , hogy kell az ilyen hang is, de a népi íróink sokkal jobbat írtak ettől. Lehet, hogy írt ennél sokkal jobb könyvet, de a vadászat toposzra annyi szenny hullt az utóbbi évtizedekben, hogy nekem , ha azt mondják vadászat, előszőr az elvtársi mészárlások jutnak eszembe, ahol géppisztollyal irtoták a vadakat Brezsnyevék. Másodikra Hobó lemeze jön be. Harmadikra a kihalófélben lévő állatok. Szóval ez a hősi vadász toposz, idejétmúlt.

Csodálatos írás, valódi szépirodalom. Ahogy a természet szeretete, szépsége képes befolyásolni, alakítani az ember jellemét, ahogy a természet fogékonyabbá, érzőbbé képes tenni az embert – ez a könyv erre méltó bizonyság.
Az igazi míves, értékes, szép stílust, fogalmazást értékelőknek, s egyben természetet szeretőknek igazi csemege – minden szava, mondata lelkesítően ízlelgetnivaló.

Kedves gyermekkori visszaemlékezéseket, diákos éveket, felnőttkori tapasztalatokat, barátokat és régi ismerősöket vonultatnak fel a regény történetei, amelyeket vándorfájdalomként jár át Erdély elcsatolása. Ugyanakkor az őzbak is több helyütt fel- és eltűnik, afféle búvópatakként kísérve az elbeszélőt.
Számomra teljesebb lett volna a mű, ha az őzbak sosem kerül elejtésre és megmarad egy örök, folytonos, rendszeresen visszatérő, de elérhetetlen álomnak.