Kilencvenhét, aszongya’ a könyv elején. Ekkor indult meg a sorozat. Mégis, ma reggel öt percre kellett megnyissam az internetet, hogy elküldjem a Hollónak, a Vaskóbbiknak, hogy a Transzmetro-t most éljük. Árvíz Németországban és Ausztráliában. Egy parkolóban valaki szétvert egy öregembert. Egy másik öregember lelötte a betörőt. Rendőrök point blank mellbelőttek egy tüntetőt gumilövedékkel, miközben az arra kérte felemelt kezekkel, hogy tegye le a fegyvert. A világ sz*rrá ment.
Ez egy olyan képregény, amit az egyik énem lakat alá tenne, hogy a gyermekei meg ne találhassák, míg a másik énem az orra alá dugná, hogy „Idenézz, b*****g, idenézz, ebbe a sz********t világba születtél. Készülj!”
A Transmetropolitán olyan, mint Spider Jerusalem. Magamutogató, obszcén, feleslegesen perverz, érthetetlen, hangulatingadozásokkal tűzdelt, extrém, undorító, kielégületlen, önutáló és…igaz.
A Transzmetropolitán egy olyan képregény, ami egy valamirevaló világban rendkívül nagyon minek van. De nem egy valamirevaló világban vagyunk, hanem egy olyanban, ahol erre igenis szükség van. Mert két féle ember van. Az egyik aki nem kíváncsi az igazságra, aki kirakja a mellét a Tik-Tokra és várja a következő lövést a plázában, a buliban, a Tinderen, várja a következő lájkot és fogalma sincs, hogyan fogja túlvészelni ezt a világot. A másik aki tisztában van az igazsággal, szemet huny felette és éli tovább a kispolgári életét, behúzva a fejét, remélve, hogy nem az ő életében fog a fejére szakadni az egész.
Mindakettő megérdemli a Bélzaklató Niagara beállítását, rektálisan alkalmazva.
Dühös vagyok. Dühös vagyok, mert Spider én vagyok, amikor leolvad rólam a konvenció és a jóhiszeműség. Mert az ő tehetetlenségét én is érzem, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy „mit tehetek?”. Semmit, hogy borulna rám egy raklap aprómajom, semmit. Mert én még csak újságíró sem vagyok, s nem rendelkezem a képregényíró anyából kipattant rettenthetetlen intellektussal, amivel embertömegeket mozgathatok, s amivel lázongásokat csitíthatok el.
Én csak egy bukott író vagyok, aki tanítaná az embereket, de nem adnak ki.
Én csak egy pitiáner pszichológus vagyok, aki egyenként próbálja összepillanatragasztózni az embereket egy olyan világban, ahol naponta töményszám törik őket darabjaira.
Nem vagyok pók, hogy hálót szőjek és nem vagyok Jeruzsálem, hogy birtokoljam az igazságot. Én csak egy Solymár vagyok, aki szárnyaszegett sólymát próbálja életben tartani. Úgy választottam ezt a nevet, hogy lelket röptetek, hogy közelebb kerüljön a teremtőhöz. Most, ennyi év után eljutottam addig, hogy feltartom fájó ízületeimmel a fejem fölé a kapaszkodó madarat, hogy ne fulladjon bele a szemétbe, behunyva a szemem, nehogy rájöjjek, hogy egy k*******tt csirkébe vetettem a hitem. Ez sok mindent megmagyarázna.
Ne olvassátok. Csak fájni fog és nyomorba dönt. Bármelyik táborba tartozol, csalódást fog okozni. Akár a vak semmirekellő, akár a megalkuvó vagy, utálni fogod magad. Mint Spider. Vagy mint én.
S mi adja jobban át ezt az életérzést, mint ahogy egyedül egy néma lakásban, bagózva, egy szál semmiben írom ezt az érzékelést, betegen, ernyedt testem és megkeseredett lelkem látványára?
Utálom az egészet.
U.I.: Különpuszi @Disznóparéj_HVP -nek a fordításért. Egy jól megcsináltad, te p*csk*****ü.
