A közel negyven éve íródott Sokszavú poszáta zsánerében igen ritka módon szépre, egyszerűre, szinte gyermekien tisztára sikeredett disztópia. Nyoma sincs az oldalakon az unásig ismert, egysíkúan formált, jellemzően izomagyú, vagy hisztis tinihősöknek, a sablonos, igénytelenül megformált helyszíneknek, a fantáziátlan, minden tucatáruban visszaköszönő eseményeknek.
Pedig találunk itt is lelakott, elkorcsosult 25. századi Földet, kiüresedett, érzelem nélküli, gépek irányította agyatlan társadalmat. A főhős(ök) ebben a regényben is kalandoznak, küzdenek a jövőjükért, sőt valahol tudat alatt a humán faj fennmaradásáért. A szerző mégis képes mindezt finom ízléssel, túlzásoktól, giccstől mentesen úgy ábrázolni, hogy kimaradjanak a fölösleges csihipuhik, az olvasó kíváncsisága mégse lankadjon, lapról lapra várja a reménytelen világ újabb és újabb ébredését.
Szerintem kiváló kontraszt, ahogyan a két humán nézőpontkarakter spoiler meséje szembefut a világ hegemónjának szerepét eljátszó mesterséges intelligencia spoiler életét mesélő narrátor történetével.
Van abban valami furcsa, terhelt szépség, ahogyan egy halálvágyó, emberi érzésekkel felruházott gép a történet elején belenéz a szélbe egy négyszázharminc éves, jelképes épület tetejéről, és ugyanitt látjuk utoljára a regény végén is. A végtelen és a véges, a teremtés és a kihalás, az értelmes élet és a szükségtelen vegetáció kérdéseinek firtatása, tiszta logikával, visszafogott stílusban, pátoszmentesen.
Valóban számos kultikus mű visszhangja felbukkan a történetben, úgymint a Szép új világ szómája, vagy a Fahrenheit 451 könyvek nélküli világa. De mindezek mellett sem tekinthető ez a regény egy hatásvadász, retro egyvelegnek. Önálló gondolatok, igényes megvalósítás, és legfőképpen egyszerűség, sallangmentesség jellemzi. Ezek azok a sajátosságok, amelyek manapság jó, ha minden századik disztópiában jelen vannak.
Megbúvik még a történetben egy rendkívül fontos gondolat, mely szerint a kommunikáció, az olvasás, az ismeretek szerzése és átadása, vagy a kultúra, mint olyan, talán nagyobb jelentőséggel bír az emberiség fennmaradásában, mint maga a termelés, a produktív munka, a technológiai fejlődés. Izgalmas kérdés, ami talán a két preferencia nyers szétválasztásának lehetetlen voltára utal, és újabb gondolkodásra késztet.
Lassú, kényelmes, néha melankolikus, de azért nyomasztó élvezet volt olvasni ezt a művet. Feltétlenül ajánlom, és elgondolkodtat a kérdés, hogy nem kellene-e jóval több klasszikust olvasnom a zsáner nagy öregjeinek múlt század közepi (esetleg végi) alkotásai sorából.