Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Rob Roy 55 csillagozás
A gazdag londoni kereskedő északra száműzi fiát, Francis Osbaldistone-t, mivel az nem akar atyja örökébe lépni. Osbaldistone-Hallban Francis megismerkedik nagybátyjával, a rókavadász, nagyivó Sir Hildebranddel, öt faragatlan fiával, a hatodikkal, a cselszövő Rashleigh-vel, valamint Sir Hildebrand unokahúgával, a szépséges Diana Vernonnal. Rashleigh alávaló terveket sző a lány ellen, és halálos ellenségévé válik Francisnek, mivel az ifjú kereskedőfiú udvarlását Diana szívesebben fogadja, mint az övét. Ekkor lép színre Rob Roy MacGergor, a hírhedt bandita, a marhahajcsárból felföldi betyárrá vedlett jakobita. Számos izgalmas kaland után – melyek során összecsap az üldözésére kiküldött angol katonákkal, majd fogságba esése után hajmeresztő módon megszökik – meghiúsítja Rashleigh mesterkedéseit, s a szerelmesek egymáséi lehetnek.
Walter Scott egyik legromantikusabb és legsikeresebb könyvét tartja kezében az olvasó. A mű, amely 1817 utolsó hónapjában látott napvilágot, egyben… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1817
A következő kiadói sorozatban jelent meg: A kedvenc könyveim Pannon Lapok Társasága
Enciklopédia 14
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Skócia · Skót Felföld · Aberdeen · Glasgow
Kedvencelte 4
Most olvassa 4
Várólistára tette 63
Kívánságlistára tette 20
Kiemelt értékelések
Emlékeimben nagyon homályosan élt egy film, Liam Neeson-nal a főszerepben. A történetből semmi nem maradt meg, így tiszta lappal indultam. Az író nem mindig tudott lekötni, sok helyen nem kötött le a történet, volt pár hely, ahol örültem volna egy kis pörgésnek. Érdekes egy világ, az biztos. Skócia megfogott, imádtam. Érdekes szereplőket alkotott az író. Francis-t eleinte közömbös volt, de a szerelmes énje nekem jobban bejött. Diana kedves lány. spoiler Rasleigh utálatos egy személy. Rob Roy nekem az igazi Robin Hood. :-)
A címe kicsit átver, mert Rob Roy egyáltalán nem a főszereplője a műnek, hanem sokkal inkább egy bizonyos Francis Osbaldistone a főhőse, aki romantikus kalandokba keveredik, és időnként – eleinte tudta nélkül – összefut a legendás banditával. A történet tipikus képviselője korának, de Walter Scott gördülékeny stílusa és könnyen olvasható, mégis nagyon összeszedett narrációja szórakoztató olvasmánnyá teszi.
Kicsit tartottam tőle és a hosszú bevezetés után kétségbe is estem, hogy lelőjük a poént. Kár volt úgy izgulni, szuper romantikus kalandokba keveredtem, történelmi keretbe foglalva. Árulás, hűség, nyers erő és szabadság, minden adva volt, szerethető és kifejezetten ellenszenves, illetve borzasztóan idegesítő szereplőkkel.
Kellemes kis töri órák Walter Scott-tal! Hihetetlen mennyiségű történelmi adattal dolgozik, miközben szövi a cselekmény fonalát. Vizuális „mukik” előnyben az olvasásnál! Szinte látom a skót Felföldet. Korábban csak az Ivanhoe-t olvastam tőle, nem bántam meg, hogy az Angol-Skót Unió kialakulása körüli időkről is kaptam némi infót.
Talán a hossza (vagyis inkább a rövidsége) miatt lehetett ez, de nekem ebben a könyvben kicsit sok volt a rejtély. Minden furcsának és gyanúsnak tűnt fel a főszereplő szemével figyelve. A cím sem volt jó választás. De azért összességében tetszett, kellemes kis kalandregény.
A Zékány Éva által karcsusított változatot olvastam, így gyorsan haladtam, bár a kisbetűs szedés nem kedvezett az éjszakai mulatságnak. Fordulatos történelmi regény, érdekes kirándulás a korabeli Skóciába. Klasszikus hősök csapnak össze árulókkal és kisstílű gazemberekkel, no de a szerelem sem szorulhat annyira háttérbe, hogy happy and ne legyen a vége… ;-)
Népszerű idézetek
– […] a könyvtárszoba az én magánbarlangom, az egyetlen zuga a háznak, ahol ezek az orangutánok… kedves unokabátyáim… nem háborgatnak. Oda sohasem merészkednek be, talán attól félnek, hogy a vaskos kötetek fejükre esnek, és betörik a koponyájukat… más módon ugyanis a könyvek sohasem érhetnek a fejükhöz.
184. oldal, Kilencedik fejezet (Európa, 1987)
Amikor a dombtetőre értünk, balra fordultunk, és egy hatalmas szárnyas ajtón keresztül a tömeggel együtt bejutottunk a nagy kiterjedésű, nyílt temetőhelyre, amely körülveszi Glasgow székesegyházát. Tömör, komor épület, a gót építészetnek inkább nehéz, mint könnyed és kecses változata. De olyan jól illik környezetéhez, és jellegét olyan erősen megőrizték, hogy végtelenül ünnepélyes, szinte félelmetes benyomást kelt abban, aki először megpillantja. Énreám például olyan mély hatást gyakorolt, hogy Andrew hiába igyekezett továbbvonszolni az épület belsejébe, percekig mozdulatlanul álltam, és elmerültem külső képének szemléletében.
Ez a régi, hatalmas székesegyház egy népes város kellős közepén is a nyugodt magány szigete maradt. Egyik oldalról magas falak választják el a város házaitól. A másik oldalról egy szakadék határolja, melynek mélyén láthatatlan folyócska vándorol, szelíd csobogásával még emelve a környezet ünnepélyes nyugalmát. A szakadék túlsó, meredek partját sűrűn egymás mellé ültetett fenyőfák lepik el, sötét árnyékuk magát a temetőt is elborítja, és hűségesen kifejezi borongós hangulatát. A temető maga is különös jellegű: mert noha valójában igen terjedelmes, aránylag kicsi tiszteletre méltó lakóinak nagy számához képest, akiket itt temettek el, és akiknek nyugvóhelyét eltakarják a sírkövek. Itt nem maradt hely a burjánzó fűnek, mely többnyire ellepi azokat a végső menedékhelyeket, ahol a gonoszok már nem árthatnak, és a fáradtak pihenést találnak. A széles, lapos sírköveket olyan sűrűn rakták le egymás mellé, hogy szinte kikövezik a temetőkertet, és – noha nincs más fedelük, csak az ég – egyik régi angol templomunk padlójához hasonlítanak, melynek köveit sírfeliratok borítják. Halandóságunk e szomorú emlékeztetői, a hívságos gyász, melyet kifejeznek, az ember semmiségéről szóló, zord lecke, melyet hirdetnek, a nagy térséget elárasztó, mélabús hangulat – mindez a próféta ama tekercsét juttatta eszembe, amelyet „kívül-belül teleírtak gyásszal, jajjal és fájdalmas panaszokkal”.
A székesegyház maga teljesen megfelel fenséges környezetének. Érezzük, milyen súlyos, szinte nehézkes, de ha könnyebb és díszesebb volna, sokat veszítene hatásából. Ez az egyetlen városi templom Skóciában, amelyet sértetlenül hagyott a reformáció (kivéve, mint hallom, Kirkwall katedrálisát az Orkney-szigeteken). Andrew Fairservice, aki nagy büszkeséggel látta, milyen mély hatást gyakorol rám a Barony Kirk, következőképpen magyarázta meg nekem fennmaradását:
– Ah, ez a derék Kirk! Semmi ciráda, semmi cifraság! Csupa jól egymásba illesztett, nehéz kő, tisztességes kőművesmunka, amely addig marad fenn, amíg a világ áll, még lőporral sem lehet felrobbantani. A reformáció idején sok templom elpusztult, lerombolták St. Andrews és Perth templomát, hogy megtisztítsák a pápaságtól meg a bálványimádástól meg a szentképektől meg a sok maskarájától annak a nagy Paráznának, aki hét dombon ül, mintha egy nem is volna elég széles a vén ülepének! Aztán a báróság népe itt is megmozdult, egy szép napon bejöttek Glasgow-ba, hogy megtisztítsák a Kirket a pápai limlomtól. De Glasgow polgárai, templomukat féltve, megkongatták a vészharangot, és összedobálták a polgárőrséget. Szerencsére Tames Rabat volt a céhek feje abban az évben (jó kőműves volt, ezért is akarta megmenteni a templomot), felvonultak a céhek, és azt mondták, inkább megütköznek a köznéppel, semhogy hagyják elpusztítani a templomukat a többihez hasonlóan. Nem a pápaság kedvéért, dehogyis, senki se mondhat ilyet a glasgow-i céhekről, csupáncsak azért tették, hogy megmentsék a templomot. Végül megegyeztek, hogy a templom megmarad, csak a szobrokat dobálják ki belőle, a bálványimádás képmásait. Elég szégyen, hogy addig ott voltak! Ezeket darabokra zúzták és elégették, de az öreg Kirk megmaradt.
Tizenkilencedik fejezet (299-301. oldal, Európa 1987)
Mindent elborító önteltségünkben hajlamosak vagyunk arra, hogy a kellékeket, amelyekkel a vagyon és jólét párnáz körül bennünket, úgy tekintsük, mintha saját személyünkhöz tartoznának; és mikor rájövünk arra, hogy e kellékek nélkül, önerőnkre utalva, milyen jelentéktelenek vagyunk: bosszúságunk leírhatatlan.
30. oldal (1959)
– […] Olyan emberek, akiknek szavában nincs okom kételkedni, biztosítottak róla, uram, hogy Skóciában sohasem volt és most sincs útonálló. Ez ott ismeretlen fogalom.
– Talán azért, mert a mesterség nem fizetődik ki, hiszen nincs kit kirabolni – jegyezte meg házigazdánk, kuncogva saját elmésségén.
– Tévedsz, kocsmáros – szólalt meg egy mély, erős hang a jóember mögött. – Régebben nálunk is voltak gazemberek. De teljesen kiszorították őket az angol hivatalnokok és adószedők, akiket ti küldtetek a Tweedtől északra; ők maguknak sajátítottak ki a lopás és rablás mesterségét, és messze felülmúlják a régi bennszülött mestereket.
38-39. oldal (1959)
– Jöjjön, aminek jönnie kell – felelte McGregor. – A rossz idő nem múlhat el vihar nélkül. Mennydörgés, villámlás és záporeső kell ahhoz, hogy a borús ég kitisztuljon. És ha a világ felfordul, a tisztességes embereknek végül győzniük kell.
408. oldal (1959)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Henryk Sienkiewicz: Quo vadis? 92% ·
Összehasonlítás - Kenneth Roberts: Északnyugati átjáró 92% ·
Összehasonlítás - Hugo Viktor: A Notre Damei toronyőr ·
Összehasonlítás - Lev Tolsztoj: Háború és béke 88% ·
Összehasonlítás - Hugo Viktor: A Notre-Damei torony őre ·
Összehasonlítás - Jókai Mór: A janicsárok végnapjai 88% ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: A fehér csapat I-II. ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg 80% ·
Összehasonlítás - Jókai Mór: A két Trenk ·
Összehasonlítás - Hédervári Péter: A jávai tekercsek ·
Összehasonlítás