A ​fekete törpe 74% 39 csillagozás

     – Menj utadon – ismételte érdeklődésük tárgya –, emberi testek miazmás gőze megposhasztja körülöttem a levegőt – emberi beszédetek hangja mint kifent tőr, hasogatja fülemet.

[…] a szó, ha nem szól mellette bizonyosság, olyan, mint a csupasz kősziklára vetett gabona, avagy mint a ház, amely a csuszamos és állhatatlan homokra épül.

42. oldal (A canongate-i krónikák bevezetője)

[…] Ha már nem szabadíthatok pestist az emberekre, dögvészt a barmokra, miért ne érhetném el célomat éppúgy azzal, hogy jótékonyan meghosszabbítom életét azoknak, akik a pusztításnak hatásos eszközei lehetnek? […]

[…] Most azonban eredj, ha tovább maradnál, megint ábrándképeim támadnának az ember nagyszerűségéről, pedig már egyszer kegyetlenül kijózanodtam. […]

Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, az ifjak közül a harciasabbak több bizakodással, mint balsejtelemmel várták az alkalmat, hogy túlszárnyalják apáik haditetteit, amelyeknek elbeszélése családi körben legfőbb szórakozásul szolgált. A skót biztonsági törvény hatályba lépése riadalmat keltett Angliában. Arra mutatott, hogy a hatalmon levő Anna királynő halála után a két brit királyság szétesik. Godolphin, aki akkor az angol kormány feje volt, megsejtette, hogy a testvérharc várható gyötrelmeit csak úgy lehet elkerülni, ha Anglia Skóciát unióval bekebelezi. Hogy miként hozták tető alá ezt a szerződést, és milyen kevéssé mutatkoztak eleinte a később kibontakozó nagyszerű eredmények, megtudhatjuk a kor történelméből. A mi szempontunkból elegendő, ha annyit mondunk, hogy egész Skócia felzúdult, amiért a honatyák az ország függetlenségét felelőtlenül elprédálták. A közmegbotránkozásból a legkülönfélébb ligák és elképesztő tervek sarjadtak. A cameroniak azért készültek fegyvert fogni, hogy visszahozzák a Stuart-házat, amelyet pedig, nem is alaptalanul, elnyomójuknak tekintettek. A kor szövevényes viszonyai közepette előállt az a furcsaság, hogy pápisták, prelatisták, presbiteriánusok együtt kovácsoltak összeesküvést az angol kormány ellen, mert mindannyian szentül meg voltak győződve arról, hogy hazájukat méltánytalanság érte. A háborgás általános volt; és minthogy a biztonsági törvény értelmében az egész skót lakosság kitanulta a fegyverforgatást, meglehetősen jól felkészült a harcra, és csupán arra várt, hogy valamelyik nemesúr jelszavára kirobbanjon a viszály. Történetünk a közforrongásnak ebben a szakaszában kezdődik.

Esős délelőttökre ott a könyvem – ha szép az idő, látogatóba indulok vagy a Crags-sziklákon kószálok; ahogy kedélyállapotom rendeli.

83. oldal (A canongate-i krónikák bevezetője)

[…] Azt hajtogatták, hogy ha nem csodalény is – ezt a véleményt hamar elejtették azon egyszerű oknál fogva, hogy – akárcsak ők – hús-vérből valónak látszott –, bizonyára szövetség fűzi a túlvilágiakhoz; és nyilván azért szemelte ki ezt a félreeső zugot, hogy kedvére cimborálhasson az ördögökkel. Azt mondták, amit a bölcselők, csak persze más értelemben: nincs egymagában, ha igazán egymagában van. Híre ment, hogy a mocsárra jó kilátást nyújtó dombtetőről az arra járók nemegyszer láttak egy alakot a puszta lakójával, de rögvest eltűnt, valahányszor közelebb kerültek a kunyhóhoz. Más alkalommal is megfigyelték, akkor meg mellette kuporgott az ajtóküszöbön, vele őgyelgett a mocsárban, vagy segédkezett neki vizet hordani a csurgóról. Ernscliff ezt azzal magyarázta, hogy a tünemény feltehetően nem más, mint a Törpe árnyéka.
     – Dehogy van annak árnyéka! – ellenkezett Hobbie Elliot, aki esküdött a közfelfogásra –, már hogy is lenne annak árnyéka, amikor ki se látszik a földből. Azonfölül – fűzte tovább józanabb érveléssel –, ki hallott már olyat, hogy egy árnyék az ember és a nap között lebegjen? Az a micsoda pedig, bármi legyen is, ösztövérebb, mint a Törpe, és nemegyszer látták közte meg a nap között csavarogni.

[…] ha nehezemre esik is, pártfogást kérek olyasvalakitől, aki annyira tud hallgatni felőlem, hogy még azt sem árulja el, hallja-e, hogy beszélek hozzá.

     – Nos, Hobbie – felelte a fiatalúr –, ha valóban ilyen ártó szándékai vannak, majd rajta leszek, hogy illő módon fogadjuk őt az ősi házban, akárcsak őseim fogadták az övéit.
     – Ez igen, ez férfias beszéd! – mondta a derék gazda –, s ha egyszer csakugyan megesnék, csak küldd fel a szolgát a toronyba, s én magam, két fivérem meg David Stanehouse minden erőnkkel melléd állunk, hamarabb, mint ahogy a kovakőről szikra pattan.
     – Köszönet érte, Hobbie – hárította el Ernscliff –, de remélem, manapság már nem kerülhet sor ilyen oktalan, keresztényekhez nem illő harcra.
     – Ugyan már, uram – csillapította Elliot –, csak afféle szomszédok közötti összezörrenés volna ez. Isten és ember elnézné nekünk a sárba ragadt vidéken… Errefelé természete ez már a népnek meg a földnek… Mi nem tudunk olyan békességben élni, mint a londoni fajta… Meg aztán más dolgunk sincsen. Merő képtelenség.

Ezt a sivár senki földjét Sokkövű Mocsárnak nevezték arról a hatalmas, kifejtetlen gránitoszlopról, amely egy halom tetejéről meredt a magasba csaknem a puszta közepén, talán azért, hogy az ott porladó hősökre vagy az egykori ádáz csatára emlékeztessen. Létezésének valódi oka azonban feledésbe merült, a hagyomány pedig – amely éppúgy kútfeje a kitalálásnak, mint ahogy megőrzője az igazságnak – a maga módjára mondákat szőtt köré, melyek most mind életre keltek Hobbie emlékezetében. A földön körös-körül nagy kődarabok feküdtek, ugyan-abból a kőzetből, mint maga az oszlop; ezeket a népképzelet alakjukról, s ahogy szerteszórtan ott hevertek, a Sokkövű Mocsár Szürke Ludainak keresztelte el. A monda ezt a nevet és alakot azzal magyarázza, hogy itt érte utol a végzet azt a hírhedt és rettegett boszorkányt, aki hajdan a hegyeket látogatta, és akinek varázslatától az anyajuhok és a tehenek elvetéltek, egyszóval elkövette mindazt a gonoszságot, amit ezek az ártó rossz lelkek mívelnek. Itt a mocsárban szokott volt dáridózni boszorkánytestvéreivel, s még most is kitetszenek a karéjok, amelyeken sem fű, sem hanga nem terem meg, és olyan puszta a földjük, mintha pokolbeli cimboráinak kénköves patái égették volna ki. Történt egyszer, hogy ez a banya a lápon haladt keresztül, libanyájat hajtva maga előtt, amelyen busás haszonnal akart túladni a közeli vásáron; mert jól tudjuk, hogy a gonosz szellem bőkezű ugyan, ha a bajt osztogatja, máskor azonban nagyon is szűkmarkú, és arra kárhoztatja híveit, hogy közönséges paraszti munkával dolgozzanak a betévő falatért. A nap már magasan járt az égen, s ő csak úgy számíthatott jó vásárra, ha elsőnek érkezik állataival a piacra. Csakhogy a libák, amelyek eddig szép sorban tipegtek előtte, mihelyt a tágas senki földjére, a tocsogók és apró tavak közé értek, minden irányban szétszéledtek, de nagy élvezettel lubickoltak a tócsákban. Hasztalan igyekezett, sehogy sem tudta őket összeterelni. Nagy bosszúságában megfeledkezett arról, hogy úgy szerződött az ördöggel, hogy az teljesíteni tartozik parancsait. S haraggal felkiáltott: “Pokol fajzatjai! hogy merednétek kővé, velem együtt, de menten!” Alig mondta ki az utolsó szót, máris átváltozott libáival együtt, oly hirtelen, mint Ovidius meséiben. Mert hát a körmös angyal, akinek szolgálatába szegődött, akkurátusan szeretett eljárni, és el nem mulasztotta volna az alkalmat, hogy testét-lelkét végképp megrontsa, szó szerint teljesítvén a parancsot. Azt beszélik, hogy amint megérezte magán a változást, ezt vágta az álnok ördög fejéhez: “Te csalárd pokolfattya! szürke hacukát ígérsz nekem már jó ideje, most aztán kapok is, de olyat, ami nem nyűvik el soha!” A kőszál és a tuskók nagyságát azóta is sokszor emlegetik a régi idők magasztalói – akik az emberiség fokozatos csökevényesedésének kényelmes gondolatát vallják magukénak –, bizonyságául annak, hogy milyen termetesek voltak akkoriban a ludak és a vénasszonyok.