The ​Praxis (Dread Empire's Fall 1.) 1 csillagozás

Egy szokatlan katonai SF, amely legalább annyira képes kinevetni választott témáját, mint megmutatni annak kegyetlenségét.

Egy idegen faj, a shaa évezredekkel ezelőtt leigázott minden értelmes lényt, amellyel találkozott (köztük az emberiséget), és drákói szigorral egységes birodalommá kovácsolta őket. De az uralkodó faj most kihalt – békésen, saját akaratából. Alattvalóikba generációk százain keresztül verték bele, hogy a Praxis törvényei tökéletesek és megváltoztathatatlanok. A birodalomnak nincs sem külső, sem belső ellensége. De vajon azt kibírja-e, hogy immár uralkodója sincs?

A Praxisnak van egy csillogó-villogó hadserege is, de mivel ellenséget sosem látott, a tisztikar nem több, mint szép karrierlehetőség az előkelő urak és hölgyek számára. Az előre jutás legfőbb eszköze a helyezkedés és a nepotizmus. Annyira operetthadsereg, hogy még a hadgyakorlatok is előre megírt koreográfia szerint zajlanak, az utolsó ágyúlövésig és sebesülésig megtervezve. Igaz, hogy tábornokaik zseniális csataterveket képesek alkotni, és relativisztikus slingshot-manőverek tucatjaiból valóságos kozmikus szabásmintákat alkotnak a tervezőasztalon. De képtelenek kitalálni, mit tenne egy olyan ellenség, amely nem a nagykönyv szerint háborúzik. Egyike a kevés posztnak, ahol valódi munkát kell végezni, a naszádpilótáké. Őket egyszemélyes kis űrhajókon lövik ki a csaták közepébe, hogy a nagy hatótávolságú torpedókat kövessék, és szükség esetén módosítsák azok röppályáját, amikor a vezérhajók a fénysebességű kommunikáció késése miatt erre már nem képesek.

A történet főhőse, Martinez hadnagy igazi karrierista, vagyis próbál jó kapcsolatokat ápoló, sikeres talpnyaló lenni. De sajnos nincs hozzá igazi tehetsége. A valódi problémákkal elég jól boldogul, de egy egyszerű hadnagy ugyan mikor kap ilyeneket? Egy űrhajóversenyen bekövetkező baleset jelenti számára az első kiugrási lehetőséget, ahol is kénytelen megtervezni egy rendkívül bonyolult mentőakciót. Az akciót Sula kadétra, a zseniális naszádpilótára bízzák, aki szintén nem nagyon találja a helyét a vicckatonák között – igaz, a hölgy nem is nagyon próbálkozik. Sula ráadásul nem az, akinek mondja magát: az ő történetét nem nehéz előre kitalálni, de visszaemlékezései mégis érdekes színfoltját jelentik a regénynek. Bár én tudtam, mire megy ki a játék, de a szerző ezzel együtt is nagyon élvezetesen vezette le, hogyan jutott a fiatal lány azokra a döntésekre, amelyek végül a seregbe vezették.

A regény kissé lassan indul, az első fele a Praxis világának abszurd rendjét mutatja be az egymás mellett élő, mégis elkülönülő idegen fajokkal, a nemesi kaszt céltalan életével, a kegyetlennek tűnő, mégis mindenki által elfogadott törvényekkel, na és a már említett játék katonákkal. De legalább kiképzéses jelenet nincs benne. Márpedig annál minden csak jobb lehet! :D Aztán, amikor a birodalom rendje végül mégis megtörik, az író megmutatja, hogy erre a tragikomikus alapra hogyan húz fel egy nagyon durva háborút, amelyben a legkisebb hiba (és sejthető, hogy azokat mindenki el fogja követni) is végzetes lehet. A kegyetlen, nem egyszer a fizika törvényei ellen vívott csatákat azonban még itt is jópofa marhaságokkal színesíti: ilyen például a kapitány figurája, aki remek taktikus, de csak a fociban; vagy a törvény, amely szerint az árulókat úgy kell kivégezni, hogy ledobjuk őket egy szikláról. Igen, a világűrben is.

A regény (amely egy összefüggő trilógia első része) tehát jó érzékkel kombinálja a relativisztikus-űrcsatás katonai sci-fit a szokatlan humorú társadalmi szatírával, és bár nem hibátlan, de mindenképpen szórakoztató történet.