Csatárlánc 5 csillagozás

… Iván és Raszov jobbról, Vaszilij és Alexander pedig balról karolta át a finnek állásait, és amikor már elég közel jártak, feladva a fedezékül használt fákat, megrohanták a katonákat.
Illetve megrohanták volna, ha ott lettek volna. Mert mire ők odaértek, a fürge finnek a sítalpaikon, már messze járták.
– A keserves anyjukat! – káromkodott Vaszilij. – Hát milyen katonák ezek? Futnak mint a nyulak. Messziről lőnek kettőt aztán meg elpucolnak.
– Valljuk be, jól csinálják! – mondta a segédtiszt.
– Valljuk be, hogy a kurva anyjukat! – kontrázott Vaszilij.

68. oldal

– Benyúlt az íróasztalának a fiókjába, és elővett egy revolvert – folytatta Federenko – Le akart lőni. Én viszont gyorsabb voltam, és az asztal előtt álló támlásszéket vágtam hozzá, amitől megtántorodott, és kivágódott a mögötte lévő ablakon. Vagyis attól még nem esett volna ki, hát emeltem kicsit a lábán… ööö…önvédelemből persze…

147-148. oldal

Mivel eleve kipróbált csapatról volt szó, magas harcértékű egységről, ezért az egész egységet besorozták ejtőernyős kiképzésre is.
Na az egy csuda volt. Elmentünk a leningrádi repülőtérre, ahol már várt bennünket egy repülőgép. A katonáknak – tartva attól, hogy ódzkodnának felszállni –, azt hazudták, hogy egy új fegyvert mutatnak be, ami a repülőgépeken található. Nem hazudtak nagyot, mert a gépen is volt ejtőernyő, és ilyet ezek a bakák még nem láttak.
Nos szépen felsorakozott a század a repülőnél, majd megérkezett négy teherautó, amelyek ránk faroltak, és a ponyva felhajtását követően négy darab géppuska csöve meredt ránk.
A vezénylőtiszt kiválasztott ötven embert, ráadta a félelemtől verejtékező katonákra az ejtőernyőket, és minden előzetes instrukció nélkül felzavarta őket a repülőre. Én mint parancsnok, példát mutatva legelöl mentem. Tartásom parancsnokhoz méltó, feszes, tekintetem előrenéz büszkén… meg is botlottam a lépcsőben, és fejjel bezuhanva eltűntem a repülőgép gyomrában.

241-242. oldal

Egy napon német tisztek egy csoportja érkezett. Makulátlan szürke és fekete egyenruhájuk, csillogó csizmájuk, a fekete ruhások tányérsapkájára tűzött ezüstösen fénylő halálfej vegyes érzelmeket keltett bennünk. Kölcsönösen veregették egymás vállát, szorongatták egymás kezét a mi tisztjeinkkel. Mondta is Vaszilij a maga szokott tahóságával, hogy „Nagy a szerelem”.

245. oldal

Az egyik asztalnál valaki szájharmonikázott, egy másik dalolt hozzá. Régi katonanótát egy „grafínjáról”, aki szerelmes lett egy kapitányba, de nem lehettek egymáséi, mert kiderült a dolog és felkötötték őket. Szép dal volt. Véletlenül nálunk még mindig a komisszárokat hívták gúnyosan „grafínjának”. Szép is a férfiszerelem, […]

237. oldal

– Ha még egyszer ilyen iszonyatosan nagy szerencsénk lesz, én esküszöm, agyonverem az ateistákat! – mondta komolyan [Federenko, a komisszár].
– Meg tudom érteni! Amúgy nem lehetne, hogy kicsit kötetlenebbül társalogjunk? Unom már ezt a hivatalos formát.
– Szervusz! – nyújtott kezet Federenko.
– Szervusz! – feleltem és kezet ráztunk.
– Ha a tiszt urak éppenséggel nem akarnak szerelmet is vallani egymásnak, talán eltűnhetnénk innen, mielőtt csipkésre lövik a seggünket – hallottam Raszov suttogását.
– Ez egy ilyen bunkó! – legyintettem.
– Aha… – kuncogott Federenko.

72-73. oldal

Rajtaütésszerűen elaludtunk.

29. oldal