Austerlitz 53 csillagozás

W. G. Sebald: Austerlitz

A ​hatvanas években egy antwerpeni pályaudvaron ismeretlenül szólítja meg elbeszélőnk az állomás architektúráját elmélyülten tanulmányozó, magányos utazót, Jacques Austerlitzet, aki bizalmába fogadja a fiatal, érdeklődő idegent. A két férfi később újabb és újabb véletlen találkozások során folytatja a beszélgetést, s az építészettörténeti diskurzusból szinte észrevétlenül siklanak át Austerlitz élettörténetének feltárásba. Gyerekkorát Walesben, egy lelkész házaspárnál, a világtól elzártan tölti. Csak az internátusban tudja meg valódi nevét, és azt, hogy a zsidóüldözések elől menekítették a kontinensről a szigetországba. Austerlitz, aki kiskorától zárkózott, melankolikus alkat volt, a gyermekéveivel és valódi szülei sorsával való szembesülés hatására teljesen magába zárkózik, csupán a titokzatos, megfejtésre váró emlékek a társai és azok az épületek, homlokzatok, vasúti csarnokok, alaprajzok, amelyeket Austerlitz megszállottan fényképez.

Sebald a Kivándoroltak-hoz hasonlóan… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2001

>!
Európa, Budapest, 2007
316 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630782784 · Fordította: Blaschtik Éva

Enciklopédia 5


Kedvencelte 15

Most olvassa 2

Várólistára tette 86

Kívánságlistára tette 67


Kiemelt értékelések

Archibald_Tatum>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Egy Hume-idézet jutott eszembe, ahogy most leültem pár szót írni a könyvről, Nem tudjuk pontosan, hogy az emberi természet mi mindenre képes akár az erény, akár a bűn terén*, az elbeszélő, aki meglehetősen szenvtelenül vagy látszólag szenvtelenül dokumentálja a világot, utazgat, figyel, jegyzetel, fényképez – a világhoz való érzelmi viszonyulás mögött a sötétség tisztán látása áll: tudja, eleve reménytelen a megismerés – az antwerpeni pályaudvaron belebotlik egy Austerlitz** nevű emberbe, evvel lehetősége nyílik a lét egy talán mélyebb bugyrába betekinteni – hogy megkettőződik (sőt sokszor háromszorozódik) a mesélő, az több szempontból is, de mert rákaptam erre a szóra, le is írom, főleg poétikailag telitalálat. Austerlitz sorsa egy ember sorsa, aki a múltját kutatja, a sorsát kutatja, sorsa a sorsa kutatása, talál ezt-azt, értelemszerűen soha nem találhat végleges és megnyugtató választ semmire, a keret elbeszélője is minduntalan, véletlenül vagy nem véletlenül találkozik Austerlitzcel***, a létre vonatkozó kérdéseket nem lehet nem feltenni és nem lehet válaszokat kapni rájuk – érdekes módon én Austerlitzt sokkal inkább a mindenkor ember, az ember mint emberiség megtestesítőjének látom, mint a zsidóságénak, annak ellenére, hogy a tér és idő konkrét darabkájába, ahová Sebald helyezte, történetesen (!) a zsidóság 20. századi sorsát jeleníti meg – egyszóval egyén, „faj” és emberiség szintjén is olvasható a könyv, nálam az utóbbira került a hangsúly.
(Van ennek egy különös oka: a nyelvezet. Túl szép, túl „barokkos”, a nyelvezet vitt volna valami „esztétkai olvasás” irányába, mondjuk, ahogy Proustot olvasok, a nyelv szépsége érzelmileg távol tartott a téma komolyságától – ez Kertész, ill. egy nemcsak hozzá köthető stiláris elképzelés utórezgése – mert nem vagyok annak az igazságában sem biztos – így talán törvényszerűen jutottam egy „kozmikusabb olvasói nézőponthoz” – amire a szöveg egyébként is fölhatalmaz már az elején.)
    
* https://moly.hu/idezetek/1105817

** Érdekes ez az Austerlitz név. Napóleon egyik nagy győzelme (1805), és ha Napóleont itt a „fényt hozó”, a józan ész, vagy valami efféle képvislőjének tekintjük, akkor diadal: csakhogy egyrészt ez pusztán egy megnyert csata volt, a háború elveszett, másrészt a józan ész is csak ugyanazokkal az eszközökkel harcolt, mint a – mi is? – sötétség. És van aztán Napóleon és/vagy/és tőle akár függetlenül az ún. józan ész megítélésének máig tartó változása, változtatása. (A könyv egésze hasonlóan önkényes és ellentmodásos gondolatmenetekre késztetett.)

*** Nem értettem a könyvben a név toldalékolását, már a sokadik eset, Gyergyai Albertnél sem szoktam érteni, valószínűleg rossz a kiejtésem és nem érzékelem a magyar nyelv mély- és magasrendű hangokkal, vagy mikkel való bánásmódját; nézzétek el nekem a toldalékolást, Budán nőttem fel

31 hozzászólás
Futóhomok>!
W. G. Sebald: Austerlitz

A világot uralja az idő, a XIX. század közepe óta mindenképpen. Ez a könyv mégis képes az időn-kívüli létbe vinni, holott a tárgyalt korszak, a már annyi oldalról körüljárt téma nagyon is datálható: a főhős, Austerlitz örökre elszakad a szüleitől, amikor a zsidóüldözések elől gyermektranszporttal a szigetországba, egy protestáns parókiára kerül, majd sok évvel később visszakövetelné a saját élettörténeti múltját, így nyomozásba fog. Ha történelmi témájú könyv kerül a kezembe, legtöbbször előjönnek az előre gyártott, korábbról fejembe vésett képek. No ennél a könyvnél mindezeket le lehet pakolni Sebald-Austerlitz mesélő padjára, ő ugyanis egészen finom, gyermekkori fájdalomnyomok mentén, tárgyakhoz és képekhez tapadó történetekre támaszkodva vezet végig a saját igazságáig: „hogy a halál és az élet közötti határ átjárhatóbb, mint azt általában gondolnánk (…) megérteni, hogy nincsen átmenet, mindössze ez a perem, az egyik oldalon a magától értetődő élet, a másikon elképzelhetetlen ellentéte.”

Nagyon szép, mély könyv, ami nem adja könnyen magát. Érdemes megküzdeni vele.

2 hozzászólás
n P>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Mondom, egymásra találás volt. Austerlitz mondta, Sebald hallgatta és leírta. Én meg elolvastam és belemerültem ebbe a mozdulatlan emlékezésbe. A fotók, a képek a rajtuk lévő épületek, emberek, fények-árnyak – a múlt megtörténtét – s ebben való elmozdíthatatlanságát véltem felfedezni, átélni. Austerlitz mesél magáról, a magányáról, az elveszettnek vélt írói nyelvéről, sehova se tartozásáról. A fotóknak hisz. Azok igazolják volt létét s azt, hogy a jelenben is létezik. Visszanyúl az időben, s próbálja összegezni, félve – de nyitni-zárni mindazt, ami ő volt egykor. Nememlékezni' lenne jó, de az emlékekhez benne már egyre inkább fotók sem kellenek.
Amik elő-elő jönnek, azok házak, terek, ablakok, épületek. A múlt embereihez is ezek által jut vissza. És ha rálel néha egy-egy ismerős arcra, vagy magáét gondolja újra látni – azok apró foszlányok csak. Csodás könyv! Susan Sontag egy kritikájában úgy ítéli meg, hogy amennyiben manapság egyáltalán még létezhet irodalmi nagyság, akkor Sebald feltétlen az. Sebald 2001-ben, a könyv megjelenésének évében meghalt. De könyvét többen is Nobel-díjra szánták volna. Méltán. Austerlitz maga az emlékezés múzeuma. Sebald pedig, mesterien, emberközelien vezet minket át az ember(i) történelmé(e)n.

2 hozzászólás
giggs85>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Az egyik legfontosabb II. vh-val foglalkozó könyv. A szerkesztése T. Bernhard-szerű. Egy narrátoron(Sebald?) keresztül ismerjük meg a történetet, de ő csak hallgat és többnyire figyel. Austerlitz, az egykori csehországi zsidók gyermeke, megmenekül egy gyermektranszporttal és a származásáról mit sem tudva Walesben nő fel. Nem emlékszik semmire, minden idegen neki:a családja, az ország, az emberek. Örökké magányos. Már a felnőttkor küszöbén áll, amikor megtudja az igazságot. Ekkor a nagyon értelmes fiatalember nyomozni kezdene, de nincsenek nyomok. Maradnak hát az egykori színhelyek, épületek, amelyek persze nem tudnak mesélni. Egész felnőttkorát az építészet tanulmányozásával és utazással tölti. Majd egy véletlenül meghallott információ segítségével rátalál valakire, aki el tudja mondani szinte az egész történetet róla és családjáról. A dolgok nagyjából a helyükre kerülnek.
Sebaldnak nagyon furcsa stílusa van: keveredik itt önéletrajz, életrajz, művészettörténeti eszmefuttatások, történelem és bizonyos fokig krimi is. Emellett hol hátborzongató, hol melankolikus fotók is tűzdelik a könyvet. Ezek szinte azonos erejű közlésként hatnak, mint a szöveg. Aki fogékony az elmélyültebb regényekre és nem feltétlenül a pörgő cselekményekre vágyik, annak tökéletes ez a könyv. A XXI. század talán első igazi mesterműve.

2 hozzászólás
Ági_D>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Olyan mint egy impresszionista festmény, de annál valahogy mégis kézzelfoghatóbb. Főhőse homályos, tűnékeny illúziók, gondolatfoszlányok, visszaemlékezések egyre vastagabban szőtt fonalán keresztül találja meg múltját és identitását. Gyönyörű próza egy már felnőtté vált zsidó kisfiúról, akit gyermekvonattal mentettek ki Nyugatra.

Azazello>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Az emlékezet személyes tereinek előhívásával párhuzamosan kibomlik többé-kevésbé megvilágítva egy történelmi emlékezet, azt hiszem, hogy az előbbi miatt erősebb a regény, már ha szét lehet egyáltalán választani a kettőt. Egyébként vannak gyönyörű szöveghelyei, személyes kedvencem a molyokról,lepkékről szóló. A regényt érdemes afelől is végiggondolni, hogy milyen szerepet játszanak benne a fényképek és az a néhány egyéb ábrázolás. A legtöbb kép esetében a dokumentumértéken kívül nem nagyon lehet mást felvetni, de némelyik a szövegen túl megnyíló képi teret hoz létre, mindenképpen többről van szó ez utóbbiak esetében a puszta „megmutatom,ami volt” szándéknál. Erőteljesebb és elgondolkodtatóbb részek ezek, az ismeretlen emlékezet megnyitása az olvasó előtt, értem ezalatt azt,hogy (legalábbis nálam olvasás közben) ezeken a helyeken felsejlik valamilyen szövegen túli, homályos, és az időbe vesző, de mindenképpen létező tér. Megmutatni valamit, amire a szöveg nem, illetve egymagában nem képes. (nem mellékes dolog, hogy az emberi emlékezet alapvetően vizuális emlékezet, legalábbis a képek mindig benne vannak)

cinkos>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Jaques Austerlitz – egy kimeríthetetlen, hús-vér (?) lexikon, aki kísértetként bolyong Nyugat-Európa vasúti pályaudvarain, társtalanul, nyakig merülve a nyugat-európai kultúra és tudomány mocsarába, és közben megközelíthetetlenül lebegve valahol a magasban, mindentől elszakadva. Jaques Austerlitz: a saját magát saját magának bevallani képtelen huszadik század, a magából kifordult Európa, amely/aki azonban képtelen saját magán kívülre látni. Már ez a név is arra predesztinálja, hogy ne tudja magát elválasztani az esztelen európai háborúk történetétől – megpróbálná kitépni magát, de mindez része rettenetes, sebzett identitásának. Kiderül, hogy kicsoda Jaques Austerlitz, de meg nem vigasztalódhat ezáltal. Mi is csak ideig-óráig ringathatjuk el magunkat a szépségben, amit a nyelve kínál, mert a lényege nem elringató, hanem felkavaró.
És, nem mellékesen, megtudjuk azt is, az erődítmények végső soron mindig hasztalanok, és a molypillék is tudnak álmodni.

julias>!
W. G. Sebald: Austerlitz

bevallom az elején én is nehezen vettem fel a fonalat, de a végére ez vált az egyik legérdekesebb, legelgondolkodtatóbb könyvnek, amit olvastam.

Nóra_Ladinszki_Kiss>!
W. G. Sebald: Austerlitz

Számomra nehezen indult, de ahogy hozzászoktam a féloldalnyi hosszúságú mondatokhoz, olvastatta magát.
Egészen egyedi szempontból láttatja a könyv a világháborút és mintegy héttértörténetként bontakoznak ki az ezzel kapcsolatos részletek. Nem mellesleg pedig nagyon részletes, több országon átivelő épitészeti ismereteket kapunk tőle.

oscarmániás>!
W. G. Sebald: Austerlitz

A szöveges értékelések tartalmazzák mindazt, amit gondolok és érzek; így aztán annyit fűznék hozzá, a téma hátborzongató aktualitása ellenére is , az ily módon megírt regényekért érdemes megtanulni olvasni.


Népszerű idézetek

Archibald_Tatum>!

A Nocturamában lakozó állatokról máskülönben csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy sokuknak föltűnően nagy volt a szemük, s merőn fürkésző a tekintetük, amiként az bizonyos festőkön és filozófusokon is megfigyelhető, puszta szemlélődéssel és puszta gondolkodással próbálnak áthatolni a sötétségen, ami körülvesz bennünket.

6. oldal (Európa, 2007)

14 hozzászólás
Azazello>!

A melegebb hónapokban nemegyszer megesik, hogy egyik-másik éjjeli pille a házam mögött lévő tenyérnyi kertből betéved hozzám. Ha azután kora reggel fölkelek, látom, hogy csöndesen ott ülnek valahol a falon. Tudják, azt hiszem, mondta Austerlitz, hogy eltévedtek, mert ha az ember nagy óvatosan ki nem engedi őket, mozdulatlanok maradnak, míg ki nem száll belőlük az utolsó lehelet, sőt, aprócska, halálgörcsbe merevedett karmukkal kapaszkodva életük vége után is ott ragadnak szerencsétlenségük színhelyén,míg egy légáram le nem fejti és egy poros sarokba nem fújja őket. Néhanapján, amikor egy ilyen szobámban elpusztult pillét látok, megkérdem magamtól, vajon miféle félelmet vagy fájdalmat érezhetett eltévedéskor.

104. oldal

n P>!

Sosem éreztem magam valamely osztályhoz, valamely foglalkozáshoz vagy valamely valláshoz tartozónak. Művészek és értelmiségiek körében ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint a polgári életben, és hogy valamilyen személyes barátságot kössek, arra már réges-rég nem tudtam rászánni magam. Alighogy megismerkedtem valakivel, máris azt gondoltam, hogy bántóan közel kerültem hozzá, alighogy felém fordult valaki, hátrálni kezdtem. Egyébként is végül már csak bizonyos, már-már végletekig vitt udvariassági formulák révén érintkeztem az emberekkel, ám ezek, ahogy azt ma már tudom, mondta Austerlitz, nem annyira az adott személynek szóltak, hanem inkább abban segítettek, hogy elzárkózzam a beismerés elől, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig valamiféle elháríthatatlan kétségbeesés talaján álltam.

137. oldal

1 hozzászólás
Archibald_Tatum>!

Az iskolai élet többé-kevésbé magától működött, inkább a Stower-Grange-ben tevékenykedő pedagógusok dacára, semmint nekik köszönhetően. Nem valamely ethosz határozta meg, lett légyen bármilyen is, hanem a sok-sok tanulónemzedékre visszanyúló hagyományok és szokások, melyek közül nem egy már szinte keleties vonásokat öltött. A legkülönösebb formákban burjánzott a nagyszabású zsarnokság és a kicsinyes despotizmus, a szolgálat kikényszerítése, az elnyomás, a függőség kialakítása, a kivételezés és a pikkelés, a hőskultusz, az osztracizmus, a büntetés és a kegyelmezés, aminek segítségével a növendékek, minden felügyelet nélkül, önmagukat, sőt mondhatni az egész intézetet, a tanárokat is beleértve, kormányozták. Még akkor is, amikor Penrith-Smith, aki figyelemre méltóan jóindulatú volt, valamilyen ügy miatt, amit tudomására hoztak, kénytelen volt egyikőnket igazgatói szobájában elnáspángolni, könnyen az a benyomása támadhatott az embernek, mintha az áldozat a büntetés végrehajtójára csak ideiglenesen ruházná át a voltaképpen őt, a büntetésre jelentkezőt megillető előjogot.

66. oldal (Európa, 2007)

1 hozzászólás
Archibald_Tatum>!

A nyelv egész felépítése, az egyes részek szintaktikai kapcsolódása, a központozás, a ragozás és végül még a megszokott dolgok neve is, minden áthatolhatatlan ködbe burkolózott. Amit én magam írtam a múltban, szintén nem értettem már, sőt kiváltképp azt nem. Folyton csak azt gondoltam: egy ilyen mondat csak látszólag értelmes, valójában legfeljebb szükségmegoldás, tudatlanságunk valamiféle kinövése, amivel, akárcsak bizonyos tengeri növények vagy állatok a karjukkal, vaktában tapogatózunk a sötétben, ami körülvesz bennünket. Éppen az, ami egyébként a célirányos bölcsesség benyomását kelti, azaz amikor egy gondolatot bizonyos stilisztikai jártasság révén kifejezünk, nem tűnt már a szememben másnak, mint holmi teljesen önhatalmú vagy őrült vállalkozásnak.

135. oldal (Európa, 2007)

3 hozzászólás
n P>!

Végezetül az ember számára sosem marad más, mint hogy összefoglalja azt, amiről semmit sem tud, a nevetséges mondattal, hogy „ide-oda hullámzott a csata”, vagy valamilyen hasonlóan bizonytalan és semmitmondó kijelentéssel. Még azok is közülünk, akik úgy hiszik, hogy a legapróbb mozzanatra is ügyelnek, valamennyien csak kulisszákat használunk, melyeket mások már számtalanszor tologattak ide-oda a színpadon. Igyekszünk a valóságot visszaadni, de minél görcsösebben igyekszünk, annál jobban elibénk tolakszik az, ami mindig is látható volt a történelmi teátrumban: az elesett dobos, a gyalogos katona, aki épp leszúrja a másikat, egy ló megtört tekintete, a sebezhető császár, tábornokaitól körülvéve, a megmerevedett küzdelem közepette. Amikor a történelemmel foglalkozunk, fogalmazta meg tézisét Hilary, mindig előre gyártott, fejünkbe vésődő képekkel foglalkozunk, folyton csak rájuk meredünk, miközben az igazság máshol, szem még nem látta távolban van.

80. oldal

Futóhomok>!

[…] mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguk nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább.

28. oldal

Archibald_Tatum>!

Ezek a hírnökök, így számolt be nekem Véra, mondta Austerlitz, akik feltűnően hasonlítottak egymásra és valahogy elmosódott, vibráló arcuk volt, különféle hajtásokkal, zsebekkel, gombolásokkal és egy övvel ellátott kiskabátot viseltek, amelyből ugyan nem igazán lehetett rájönni, mire jó, mégis fölöttébb célszerűnek látszott.

191. oldal (Európa, 2007)

4 hozzászólás
vargarockzsolt>!

…korátnsem gondolta azt, hogy a német népet belehajszolták volna önnön szerencsétlenségébe; őszerinte inkább úgy volt, hogy alapvetően a nép volt az, aki az egyes emberek ábrándjaiból és a családokban ápolt érzésekből ebben a perverz formában újjáteremtette önmagát és aztán a nácik nagyjait, akiket Maximilian kivétel nélkül mind zavaros fejűnek és naplopónak tartott, belső felindultságának szimbolikus reprezentánsaiként kitermelte.
…egyszer, 1933 nyarán egy Teplitzben tartott szakszervezeti gyűlés után továbbment autójával, az Érchegységbe, és ott egy vendéglő kerthelyiségében kirándulókba botlott, akik a német oldalon fekvő egyik faluban mindenfélét összevásároltak, többek között egy újfajta cukorkát is, benne málnaszín, a cukormasszába ágyazott és ezért az ember szájában szó szerint elolvadó horogkereszttel. Ezt a náci nyalánkságot megpillantva, mondta Maximilian, egy csapásra világos lett előtte, hogy a németek immáron egész termelésüket a nehézipartól kezdve egészen le, az efféle ízléstelenségek gyártásáig újraszervezték, éspedig nem azért, mert elrendelték nekik, hanem mindenki önszántából, a nemzeti felkelés iránti lelkesedésből.

181-182. oldal

2 hozzászólás
Futóhomok>!

[…] mert valahol természetesen tudjuk, hogy a túl hatalmasra nőtt épületek lerombolásuk árnyékát vetik előre, és kezdettől fogva annak megfelelően tervezték őket, hogy milyen utóéletet élnek majd később, romként.

22. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bernhard Schlink: A felolvasó
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Amélie Nothomb: Hódolattal esengve
Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
Per Olov Enquist: Blanche és Marie könyve
Italo Svevo: Zeno tudata
Kertész Imre: Sorstalanság
Heinrich Böll: Csoportkép hölggyel