Austerlitz 91% 55 csillagozás

Egy Hume-idézet jutott eszembe, ahogy most leültem pár szót írni a könyvről, Nem tudjuk pontosan, hogy az emberi természet mi mindenre képes akár az erény, akár a bűn terén*, az elbeszélő, aki meglehetősen szenvtelenül vagy látszólag szenvtelenül dokumentálja a világot, utazgat, figyel, jegyzetel, fényképez – a világhoz való érzelmi viszonyulás mögött a sötétség tisztán látása áll: tudja, eleve reménytelen a megismerés – az antwerpeni pályaudvaron belebotlik egy Austerlitz** nevű emberbe, evvel lehetősége nyílik a lét egy talán mélyebb bugyrába betekinteni – hogy megkettőződik (sőt sokszor háromszorozódik) a mesélő, az több szempontból is, de mert rákaptam erre a szóra, le is írom, főleg poétikailag telitalálat. Austerlitz sorsa egy ember sorsa, aki a múltját kutatja, a sorsát kutatja, sorsa a sorsa kutatása, talál ezt-azt, értelemszerűen soha nem találhat végleges és megnyugtató választ semmire, a keret elbeszélője is minduntalan, véletlenül vagy nem véletlenül találkozik Austerlitzcel***, a létre vonatkozó kérdéseket nem lehet nem feltenni és nem lehet válaszokat kapni rájuk – érdekes módon én Austerlitzt sokkal inkább a mindenkor ember, az ember mint emberiség megtestesítőjének látom, mint a zsidóságénak, annak ellenére, hogy a tér és idő konkrét darabkájába, ahová Sebald helyezte, történetesen (!) a zsidóság 20. századi sorsát jeleníti meg – egyszóval egyén, „faj” és emberiség szintjén is olvasható a könyv, nálam az utóbbira került a hangsúly.
(Van ennek egy különös oka: a nyelvezet. Túl szép, túl „barokkos”, a nyelvezet vitt volna valami „esztétkai olvasás” irányába, mondjuk, ahogy Proustot olvasok, a nyelv szépsége érzelmileg távol tartott a téma komolyságától – ez Kertész, ill. egy nemcsak hozzá köthető stiláris elképzelés utórezgése – mert nem vagyok annak az igazságában sem biztos – így talán törvényszerűen jutottam egy „kozmikusabb olvasói nézőponthoz” – amire a szöveg egyébként is fölhatalmaz már az elején.)
    
* https://moly.hu/idezetek/1105817

** Érdekes ez az Austerlitz név. Napóleon egyik nagy győzelme (1805), és ha Napóleont itt a „fényt hozó”, a józan ész, vagy valami efféle képvislőjének tekintjük, akkor diadal: csakhogy egyrészt ez pusztán egy megnyert csata volt, a háború elveszett, másrészt a józan ész is csak ugyanazokkal az eszközökkel harcolt, mint a – mi is? – sötétség. És van aztán Napóleon és/vagy/és tőle akár függetlenül az ún. józan ész megítélésének máig tartó változása, változtatása. (A könyv egésze hasonlóan önkényes és ellentmodásos gondolatmenetekre késztetett.)

*** Nem értettem a könyvben a név toldalékolását, már a sokadik eset, Gyergyai Albertnél sem szoktam érteni, valószínűleg rossz a kiejtésem és nem érzékelem a magyar nyelv mély- és magasrendű hangokkal, vagy mikkel való bánásmódját; nézzétek el nekem a toldalékolást, Budán nőttem fel

Mondom, egymásra találás volt. Austerlitz mondta, Sebald hallgatta és leírta. Én meg elolvastam és belemerültem ebbe a mozdulatlan emlékezésbe. A fotók, a képek a rajtuk lévő épületek, emberek, fények-árnyak – a múlt megtörténtét – s ebben való elmozdíthatatlanságát véltem felfedezni, átélni. Austerlitz mesél magáról, a magányáról, az elveszettnek vélt írói nyelvéről, sehova se tartozásáról. A fotóknak hisz. Azok igazolják volt létét s azt, hogy a jelenben is létezik. Visszanyúl az időben, s próbálja összegezni, félve – de nyitni-zárni mindazt, ami ő volt egykor. Nememlékezni' lenne jó, de az emlékekhez benne már egyre inkább fotók sem kellenek.
Amik elő-elő jönnek, azok házak, terek, ablakok, épületek. A múlt embereihez is ezek által jut vissza. És ha rálel néha egy-egy ismerős arcra, vagy magáét gondolja újra látni – azok apró foszlányok csak. Csodás könyv! Susan Sontag egy kritikájában úgy ítéli meg, hogy amennyiben manapság egyáltalán még létezhet irodalmi nagyság, akkor Sebald feltétlen az. Sebald 2001-ben, a könyv megjelenésének évében meghalt. De könyvét többen is Nobel-díjra szánták volna. Méltán. Austerlitz maga az emlékezés múzeuma. Sebald pedig, mesterien, emberközelien vezet minket át az ember(i) történelmé(e)n.

A világot uralja az idő, a XIX. század közepe óta mindenképpen. Ez a könyv mégis képes az időn-kívüli létbe vinni, holott a tárgyalt korszak, a már annyi oldalról körüljárt téma nagyon is datálható: a főhős, Austerlitz örökre elszakad a szüleitől, amikor a zsidóüldözések elől gyermektranszporttal a szigetországba, egy protestáns parókiára kerül, majd sok évvel később visszakövetelné a saját élettörténeti múltját, így nyomozásba fog. Ha történelmi témájú könyv kerül a kezembe, legtöbbször előjönnek az előre gyártott, korábbról fejembe vésett képek. No ennél a könyvnél mindezeket le lehet pakolni Sebald-Austerlitz mesélő padjára, ő ugyanis egészen finom, gyermekkori fájdalomnyomok mentén, tárgyakhoz és képekhez tapadó történetekre támaszkodva vezet végig a saját igazságáig: „hogy a halál és az élet közötti határ átjárhatóbb, mint azt általában gondolnánk (…) megérteni, hogy nincsen átmenet, mindössze ez a perem, az egyik oldalon a magától értetődő élet, a másikon elképzelhetetlen ellentéte.”

Nagyon szép, mély könyv, ami nem adja könnyen magát. Érdemes megküzdeni vele.

Az egyik legfontosabb II. vh-val foglalkozó könyv. A szerkesztése T. Bernhard-szerű. Egy narrátoron(Sebald?) keresztül ismerjük meg a történetet, de ő csak hallgat és többnyire figyel. Austerlitz, az egykori csehországi zsidók gyermeke, megmenekül egy gyermektranszporttal és a származásáról mit sem tudva Walesben nő fel. Nem emlékszik semmire, minden idegen neki:a családja, az ország, az emberek. Örökké magányos. Már a felnőttkor küszöbén áll, amikor megtudja az igazságot. Ekkor a nagyon értelmes fiatalember nyomozni kezdene, de nincsenek nyomok. Maradnak hát az egykori színhelyek, épületek, amelyek persze nem tudnak mesélni. Egész felnőttkorát az építészet tanulmányozásával és utazással tölti. Majd egy véletlenül meghallott információ segítségével rátalál valakire, aki el tudja mondani szinte az egész történetet róla és családjáról. A dolgok nagyjából a helyükre kerülnek.
Sebaldnak nagyon furcsa stílusa van: keveredik itt önéletrajz, életrajz, művészettörténeti eszmefuttatások, történelem és bizonyos fokig krimi is. Emellett hol hátborzongató, hol melankolikus fotók is tűzdelik a könyvet. Ezek szinte azonos erejű közlésként hatnak, mint a szöveg. Aki fogékony az elmélyültebb regényekre és nem feltétlenül a pörgő cselekményekre vágyik, annak tökéletes ez a könyv. A XXI. század talán első igazi mesterműve.

Olyan mint egy impresszionista festmény, de annál valahogy mégis kézzelfoghatóbb. Főhőse homályos, tűnékeny illúziók, gondolatfoszlányok, visszaemlékezések egyre vastagabban szőtt fonalán keresztül találja meg múltját és identitását. Gyönyörű próza egy már felnőtté vált zsidó kisfiúról, akit gyermekvonattal mentettek ki Nyugatra.

Az emlékezet személyes tereinek előhívásával párhuzamosan kibomlik többé-kevésbé megvilágítva egy történelmi emlékezet, azt hiszem, hogy az előbbi miatt erősebb a regény, már ha szét lehet egyáltalán választani a kettőt. Egyébként vannak gyönyörű szöveghelyei, személyes kedvencem a molyokról,lepkékről szóló. A regényt érdemes afelől is végiggondolni, hogy milyen szerepet játszanak benne a fényképek és az a néhány egyéb ábrázolás. A legtöbb kép esetében a dokumentumértéken kívül nem nagyon lehet mást felvetni, de némelyik a szövegen túl megnyíló képi teret hoz létre, mindenképpen többről van szó ez utóbbiak esetében a puszta „megmutatom,ami volt” szándéknál. Erőteljesebb és elgondolkodtatóbb részek ezek, az ismeretlen emlékezet megnyitása az olvasó előtt, értem ezalatt azt,hogy (legalábbis nálam olvasás közben) ezeken a helyeken felsejlik valamilyen szövegen túli, homályos, és az időbe vesző, de mindenképpen létező tér. Megmutatni valamit, amire a szöveg nem, illetve egymagában nem képes. (nem mellékes dolog, hogy az emberi emlékezet alapvetően vizuális emlékezet, legalábbis a képek mindig benne vannak)

Jaques Austerlitz – egy kimeríthetetlen, hús-vér (?) lexikon, aki kísértetként bolyong Nyugat-Európa vasúti pályaudvarain, társtalanul, nyakig merülve a nyugat-európai kultúra és tudomány mocsarába, és közben megközelíthetetlenül lebegve valahol a magasban, mindentől elszakadva. Jaques Austerlitz: a saját magát saját magának bevallani képtelen huszadik század, a magából kifordult Európa, amely/aki azonban képtelen saját magán kívülre látni. Már ez a név is arra predesztinálja, hogy ne tudja magát elválasztani az esztelen európai háborúk történetétől – megpróbálná kitépni magát, de mindez része rettenetes, sebzett identitásának. Kiderül, hogy kicsoda Jaques Austerlitz, de meg nem vigasztalódhat ezáltal. Mi is csak ideig-óráig ringathatjuk el magunkat a szépségben, amit a nyelve kínál, mert a lényege nem elringató, hanem felkavaró.
És, nem mellékesen, megtudjuk azt is, az erődítmények végső soron mindig hasztalanok, és a molypillék is tudnak álmodni.

bevallom az elején én is nehezen vettem fel a fonalat, de a végére ez vált az egyik legérdekesebb, legelgondolkodtatóbb könyvnek, amit olvastam.

Számomra nehezen indult, de ahogy hozzászoktam a féloldalnyi hosszúságú mondatokhoz, olvastatta magát.
Egészen egyedi szempontból láttatja a könyv a világháborút és mintegy héttértörténetként bontakoznak ki az ezzel kapcsolatos részletek. Nem mellesleg pedig nagyon részletes, több országon átivelő épitészeti ismereteket kapunk tőle.

A szöveges értékelések tartalmazzák mindazt, amit gondolok és érzek; így aztán annyit fűznék hozzá, a téma hátborzongató aktualitása ellenére is , az ily módon megírt regényekért érdemes megtanulni olvasni.