Huszadik ​századi cseh novellák 2 csillagozás

[…] önmagunk szeretetének művészete a legmagasabb és legértékesebb művészet.

Jaroslav Durych: Az alagsori ablakból · Jaroslav Durych

A hegyvidékieknél az a szólás járja: aki húszéves korára nem szép, aki harmincig nem nős, negyvenig nem erős, ötvenig nem gazdag, hatvanig nem bölcs, utána már ritkán válik azzá.

Antal Stašek: Brabenec

A szerelem olyan, mint a csapolt sör; nem szabad hosszan állnia, ki kell inni, különben elveszti a zamatàt.

Antal Stašek: Brabenec

Nem fővárosi volt. Egy ugyanolyan, ahhoz nevében is hasonló lyukból származott, megtaláltam a térképen, Pinszk, kék vonalakkal és számos gondolatjellel körülvett pontocska, mely lassan kialvó S. O. S. jelzéseket küld az áthatolhatatlan belorusz mocsarak mélyéből.

634. oldal, Miloš Urban: Beloruszka (Noran, 2006; Benyovszky Krisztián fordítása)

A legszebb virágok a trágyadombon teremnek, ezt tudta már Shakespeare és tudták előtte a régi klasszikusok is.

634. oldal, Miloš Urban: Beloruszka (Noran, 2006; Benyovszky Krisztián fordítása)

Siettem az után a szépség után, nem lehetett messze. Nem is volt. A régi pályaudvar kávézójában ült és kávét iszogatott, amire nem volt pénze. Zöld ruhácskájában úgy reszketett, mint egy számla a huzatban, tekintete vadul járt a pincér és a kijárat között.

635. oldal, Miloš Urban: Beloruszka (Noran, 2006; Benyovszky Krisztián fordítása)

Van egy közmondás a lányokról is: „Tízéves koráig fésüljed, tizenötig őrizzed, húszig pedig köszönd szépen, ha elviszik menyecskének.”

Antal Stašek: Brabenec

Azt mondják, a nyomor kiűzi a szeretetet a házból.

Antal Stašek: Brabenec

A vezetőm egy sötét szemüveget nyomott a kezembe: „Ha süt a nap, ezt mindig tegye fel, különben megvakulhat.” Ugyancsak felhívta a figyelmemet a sófürdőkre, az országút menti sóbányákra, a sókrematóriumokra és más megjegyeznivalókra. Keresztülmentünk egy téren, melyet csinos sóárkádsor szegélyezett, s melynek központi részén a hatalmas sóvárosháza állt. Áradoztam a lelkesedéstől; részben, mert úgy éreztem, így illik, részben mert úgy: a Mester elismerésre vár. És valóban: ragyogott, mint a nap.

381. oldal, Ludvík Kundera: Sóváros (Noran, 2006; Tóth László fordítása)

Ilyen bőröndöt még nem látott a világ. Disznóbőrből készült, és rajta huszonegy hotel, két óceánjáró és egy eszpresszó címkéje. Sárga volt, kiélt, szinte élveteg. Világfi. És mindehhez egyetlen hibája a keresztüllőtt sarka, ahonnan egy csíkos pizsama kandikált ki, egy pizsama, de lehet, hogy még pikánsabb darab. Egyébként igazán reprezentatív bőrönd volt, még ha ezen ósdi, rozoga teherautón utazott is. Arisztokrataként tűrte a meghurcoltatást. Az ember, aki a bőröndhöz tartozott, isten tudja hol jutott hozzá. Mint egy grand ült rajta, maga alá húzva sovány, hosszú lábát. Kalapja gyűrött, arca úgyszintén. Haja durván nyírva, de úgy tűnt, nem önszántából. Ez a haj valamiféle lezárt jelleget kölcsönzött ennek a gyűröttségnek.
Szemmel láthatóan víg kedélyű és egy kissé bolondos természetű fickó volt. Olyan lelkesedéssel szemlélte a világot, hogy hivatalból kellett volna óva inteni. De a teherautó viszonylag gyorsan haladt, úgyhogy senki nem tudta, de nem is akarta óva inteni őt.
„Meglátom Prágát, meglátom Prágát – gondolta magában az ember. – Meglátom Prágát! Lehetséges, hogy meglátom Prágát?”
Aztán egy teljesen fölösleges kitörésre vetemedett, rákiáltván a legelésző jószágra:
– Szervusztok, lányok! Tehenek, élek! Üdv, ökör!
A barmok méltóságteljesen viselkedtek. Csak a legöregebb ökör nézett az elrobogó kocsi után, és mélyen elgondolkozott.
Ez az ember mindennek köszönt. De főképp az állatoknak. Az aszott protekturátusi macskának, az aszfalton, az eltévedt és rémült német juhászkutyának, amely egyre csak a fogát vicsorította, mert még nem csillapodott le, sőt két kecskegidának is, akiket gyűrött kalapja meglengetésével üdvözölt.

388-389. oldal, Ludvík Aškenazy: Huszadik század (Noran, 2006; Bojtár Endre fordítása)