Candide ​vagy az optimizmus 70% 1601 csillagozás

Valaha boldogult ifjúkoromban kellett volna Voltaire eme remekét olvasnom, azt hiszem, ajánlott irodalom volt gimnáziumban, kötelező biztos nem, mert akkor kénytelen lettem volna. Most hogy bánom, hogy nem olvastam el előbb!

Nem véletlenül vettem most kézbe, három apropóm is volt rá. Az első sok évvel ezelőtti emlék, egy Alapívány spin-off volt, amiben egy virtuális Voltaire állt szemben egy virtuális Orleans-i Szűzzel. Akkor elhatároztam, hogy a Candide-ot legalább mindenképp elolvasom, de végül elfeledkeztem róla. Azután tavaly olvastam egy Juan Goytisolotól származó cikket Voltaire vallásellenes írásairól és eszméiről, amiből megtudhattam, hogy voltaképpen nem minden vallás ellen volt kifogása, az iszlám például tetszett neki. Akkor ismét elhatároztam, hogy most már aztán csak elolvasom a Candide-ot. Majd ismét csak tologattam. De most, most Francis Bacon borzalmas – keresztény vallású, humortalan és elfogult – Új Atlantisza után, ami igencsak fölborzolta a kedélyeimet, végül rászántam magam Voltaire-re. És nem csalódtam! Mert ez igazán megért egy misét.

A sótlan ánglius még sótlanabb utópista víziójához képest itt a szarkasztikus és végletekig cinikus francia megadta nekem, ami jár. Az ő keresztény világa horror a javából, az utópia viszont Peruban, El Dorado titkos városában nyilvánul meg. És gyönyörű, megértő, békés és vonzó világot ajándékoz vele a lelkes olvasónak, aki addigra, mire odaér, már szétröhögte az agyát és zsigereit is kínjában, és csak szájtátva bámul, miközben az aranyvárosban kóricál az író idegenvezetésével. Ahol a rongyos utcagyerekek aranyrögökkel és drágakő-kavicsokkal játszanak a porban – aranyporban – mert számukra nem az arany vagy a drágakő a kincs, hanem a tudás.

Ejnye, ez a Voltaire, minden cinikus allűrje ellenére, egy megveszekedett romantikus volt!

Ég és föld a két utópia, a francia zsenié itt a pálma egyértelműen. De nem mindig így van?

Ezt a művet nem lehet komolyan venni.
Minden porcikájából süt a gúny, a szarkazmus; és pont ennek köszönhetően válik érdekessé Candide rohangálása a nagyvilágban. Rengeteg helyen megfordul a főhős, azért, hogy sehol se találhassa meg a tökéletes világot – csak esetleg Eldorádóban, egy véletlenül felfedezett helyen. (Érdekes „beszélgetés” ez a könyv a [[http://moly.hu/konyvek/hermann-hesse-sziddharta|Sziddhártával]], amit a tegnap fejeztem be…)
A rengeteg sorsszerűség, a haláltól n-edjére is megmenekülő szereplők meg nem, hogy egyre jobban élnének, hanem mintha a halál sem hozna enyhülést: egyre rosszabb dolgokra születnek újjá… Pont ezért nagyon kíváncsi voltam a lezárásra, ami szerintem jól sikeredett, mert tud egy igazi támpontot nyújtani, hogy, hogy lehet elviseli ezt a „tökéletes világot”.

Meglepően élvezhető, de nagyon beteg.

Candide története abszurd, de mégis szórakoztató. Nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog, de már olyan eseménydús és hihetetlen, hogy már élvezhető. Candide egyik helyről a másikra megy, szerencsék és balszerencsék felváltva követik egymást. Sokaknak nem tetszik a vége, mondván, hogy túl nagy a kontraszt, de szerintem megérdemelték a spoiler.

Azt hiszem, az ABSZURDIA az a szó, ami a legjobban ki tudja fejezni az érzéseimet ennek a műnek a kapcsán. Ilyen szélsőséges skálát a jó és a rossz dolgok kapcsán kevés történet tud felmutatni. Főleg úgy, hogy közben végig ott van a szarkazmus is. Teljesen kész vagyok Candide-tól, meg a történetétől.

Kötelező volt, de tetszett. Kötelező volt, és tetszett.

Számomra nehezen emészhető volt, nem került a szívem csücskébe. Untam, nem igazán tudtam és akartam haladni vele.

Voltaire azt mondta: kétszáz év múlva senki sem fog emlékezni a sápadt ácsra s a tizenkét tanítványára. Nos, tévedett, de ettől függetlenül a Candide-ot ugyanúgy ismeri a világirodalom, mint a Bibliát. Mit jelent ez? Hogy minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon. :) :) :)
Kár, hogy ezt a koránál sokkal előrehaladottabb szellemiségű, ún. bizarr abszurd Odüsszeia-paródiát, hívhatnánk Az ember tragikomédiájának, odavetik tizenhat évesek elé, akiknek fingjuk nincs az életről, se az élet iróniájáról.
Ezt a könyvet negyvenegy éves, megMartinesedett, anarchista lelkű embereknek kéne olvasni, de azt kötelezően.
Terápiás olvasmány!
spoiler

Ez aztán a többrétegű, összetett irodalmi alkotás! Vajon hogy bírják ezt manapság a középiskolások? Én ezt biztos nem olvastam annak idején, ahogy magamat ismerem. Most meg néha azt gondoltam komédia, karikatúra, néha azt gondoltam, nagyon is mélyérzésű szerelmi történet, néha azt gondoltam kalandregény, néha azt gondoltam, komoly filozofikus hitvallás, néha meg azt gondoltam, fogalmam sincs. Néha még azt is gondoltam, hogy talán Az ember tragédiája távoli unokatestvére.

Ha én tudtam volna, hogy ez a kis könyvecske ilyen könnyed, mulatságos és csúfondáros, már ezer éve elolvastam volna. (És ha a gimnáziumi magyar tanárom nem hagyott volna olyan mély nyomokat a lelkemben, hogy minden iskolaira, kötelezőre, tananyagra hasonlító könyvre borzadállyal tekintettem az elmúlt 40+ évben…) Tetszett.
Ahogy egyre több könyvről kiderül, hogy jé, ez mégiscsak nekem való (vagy most már nekem való), úgy nyúlik egyre végtelenebbre az olvasásra váró könyvek listája. De idő van, fő az optimizmus! Mert vár a munka – a könyvtárban.

Az élet kegyetlen, mégsem adjuk fel a harcot. Voltaire mindezt szarkasztikusan tálalja, az olvasó szórakoztatására és okulására.

Mintha nemzetközi normák és szerződések szabályoznák, hogy az embernek szenvednie kell, és ez alól senki sem kivétel. Nincs olyan ember a földön, akit ne értek volna kisebb-nagyobb sérelmek. Mégis mindenki feláll a csapásokat követően és optimistán néz a jövőbe. Persze, vannak akik feladják és ön-kezűleg vetnek véget az életüknek. Ők valóban eltávoznak ebből a világból. Viszont akik a legnagyobb bajok közepette is kitartanak, azok ezerszer halnak meg, és élednek újra, hogy tovább görgessék Sziszüphosz szikláját.

Nem tudom, hogy a nagy szocialista mozgalmak felhasználták-e Voltaire-nek ezt a művét, de az utolsó mondat kincset ért volna számukra