Nadrágba ​bújt felhő 13 csillagozás

Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Populart Füzetek


Kedvencelte 1

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

berg>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése (Hofi klasszikus), őszinte sajnálatomra, nem szerepel ebben a jellemzően politikus válogatásban. (Többek közt a „Pofon ütjük a közízlést” is kimaradt – a magyarulbabelben-en David Davidovics Burljuknál olvasható.) Ez persze nem baj. Az már inkább, hogy nincsenek évszámok a versek mellett, szerintem ez komoly hiányosság egy válogatáskötetben, így lemaradok a gondolkodó értelmiségi válaszairól, amivel jobban megérthetném az orosz századfordulós válságot, az első forradalmat, a húszas éveket.
A verseket nehéz csillagozni, annyival keményebb korban születtek, összevethetetlen a maival. A hang mai „szemmel” leginkább a veszett kutyáé. Parancsoló hangnem; nem egyszerűen agitál, hanem lincselésre buzdít („s te lámpavas, emeld mindig magasabbra/a kiontott belű terménykereskedőket”), az átélt kínok felhatalmazást adnak akármire. Ez azért már a kortársaknak is sok volt, meg tudom érteni. Kíméletlenül önazonos, az önpusztításig bezárólag. A forradalom felfalja saját gyermekeit, barátait és üzletfeleit. Költői magatartása Szilágyi Domokos és József Attila konokságára emlékeztet.

Ákos_Tóth IP>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Ugyan szakértővel még nem társalogtam a témáról, meggyőződésem, hogy Majakovszkij művészeti és emberi szempontból is vitatott személyiség lehetett már a maga korában is, később pedig, amikor az eszme és a politika gyorsan váltogatta a rávetülő fény színét és szögét, még tovább bonyolódhatott a megítélése. Általában véve is nagyon furcsa dolog az avantgárd… Néha úgy tűnik, csak a puszta forradalom utáni vágyakozás fűti őket, a szenvedély hevében pedig eszükbe sem jut a jövőre gondolni, pedig a hőn áhított változások után nekik is meg kell majd találni új helyüket és szerepüket…

Majakovszkij ugyebár romantikus értelemben teljesítette egy költő feladatát, utat mutatott az embereknek, képes volt a művészetével sokakat megszólítani, hangadóvá válni, és ez valószínűleg legalább annyira fontos műveinek értékelésében, mint a puszta tehetsége. Verseit és őt magát nem lehet elválasztani a század elejének Oroszországától, sem történelmileg, sem eszmeileg. Alkotásait élvezni lehet, verseinek ritmikussága, pattogása lenyűgöző, szavalásra termett mind egy szálig. Érzelmileg telítettek, zaklatottak, sodró lendületűek, viszont teljes értelmezésükhöz meg kell próbálnunk megérteni, mi mozgathatta őt a pályáján. És itt buknak ki az ellentmondások, a kérdések: vajon tényleg hithű szocialista volt, vagy a forradalmi szenvedély ragadta inkább magával? Milyen szemmel nézte a diktatúrába visszaforduló rendszert? Mivé vált a fiatalkorában fellobbant dühös láng? Életének tragikus és fiatal lezárásából én azt szűrtem le, hogy az általa választott útnak nem is nagyon lehetett volna más, szép lezárása – bár egyelőre abszolút csak a felszínt kapargattam meg.

A füzetecske egyébként nagyon érdekes gyűjtés, tele agymozgató (vagy akár kaotikus), de valamiért ösztönösen mégis szép művekkel. A címadó vers a költő teljes pályájának egyfajta esszenciája is lehetne, a Lilikének zavaros szerelmes búcsú, afféle futurista Szerettem Önt, illetve a lépcsős formában írt művek külön finomsága, hogy az elfáradt szemet új utakra terelve szabályosan fizikailag segítik az olvasót. Nagyon tetszett A hegedű vőlegénye is, és általában véve inkább a dekadensebb hangvételű versei – érdekes módon a sokat emlegetett Brooklyni híd nekem nem tűnt túl különlegesnek.

Oláh_Zita P>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Néhol túl erős megfogalmazás, néhol elkalandozó,összességében nagyon tetszett. Szóvirágai érzékletesek és lendületesek. Újraolvasós lesz, ebben biztos vagyok.

Ildó P>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

A versek olykor szokatlan tördelése mellett is megvan a saját ritmusa, erőteljes, különös képeket használ, és ezek mind lendületet adnak a verseinek, ami az olvasásukat is viszi előre. Olvasás közben szinte hallani, hogyan hangzana, ha szavalnák őket, és hogy milyen fokozott érzelmek vannak ezekben a versekben.
Azonban a sok forradalmi témájú vers mellett örültem volna még pár szerelmi témájúnak is.

Dénes_Gabriella P>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Valami fantasztikus, hogy mennyire idegesített és zavart majdnem minden egyes sora. Kevés ilyen szerző van – na jó, talán azok, akik magukat író-/költőzseninek kiáltják ki, közben meg…
Természetesen a bölcsészkalapot viselő énem értékeli a nyelvi játékot, a képeket… de én képtelen vagyok ezt E/1-ben még leírni is, úgyhogy ezt az élvezetet meghagyom az énrészemnek. Na meg a párt és az elvtársak… köhm.
Szóval nem mondom, hogy élvezhetetlen és csapnivaló… de azt sem, hogy ebből kell túladagolni magunkat egy borongós/szép napon.

kriszmanesz P>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

egy kihíváshoz jött velem szembe ez a verseskötet versesfüzet, és a címe alapján érdekesnek tűnt… de sajnos az első vers első sora után tudtam, hogy ez nem az a kötet, amit többször is le fogok venni a polcról. számomra tömény szenvedés volt olvasni, és örülök, hogy végre vége.

Belle_Maundrell >!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Az elején még azt hittem, tetszeni fog, aztán minél több volt benne az elvtárs, a Vörös Hadsereg meg a csodálatos orosz vezető, annál kebésbé érdekelt.
(A cím viszont iszonyú aranyos, ez alapján akár gyerekkönyv is lehetne.) :)

Vass_Attila_2>!
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Ezt a gyöngyszemet nem hagyhattam ki, muszáj volt elolvasnom, és nem csalódtam.
Igy jár az, aki a regényéhez ötleteket gyűjt, utánanéz egy-két kifejezésnek, és lám, ez lesz belőle. Egyetlen hátránya van az ilyen mesteri alkotásokra való rábukkanásnak, hogy a regény addig is áll. :)
Ja, és amire rákerestem, az a csasztuska. :)
De legjobban Majakovszkij ezzel fogott meg és nyert meg magának:
„Csupán mi vagyunk korunk arca… A múlt szűk. Az akadémia és Puskin érthetetlen hieroglifák. Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt és a többit ki kell dobni a Jelenkor Gőzhajójából.” – Vlagyimir Majakovszkij


Népszerű idézetek

ParadoxH>!

De hozzám,
ember,
– bár gúnyod bántott –
mégis te vagy a legközelebb.

Látod,
az ütő kezet hogy nyalja az eb?

Nadrágba bújt felhő

Rebane P>!

BESZÉLGETÉS AZ ADÓFELÜGYELŐVEL A KÖLTÉSZETRŐL

Adófelügyelő polgártárs!
    Bocsánat a zavarásért.
Köszönöm…
    Inkább csak állok…
        Ne fáradjon, ha mondom…
Kényes kérdéssel
    háborgatnám,
        ha ráér:
Mi a költő
    helye
        a munkás-társadalomban?
Mintha nekem is
    volna
        boltom vagy földem,
rám adót,
    sőt bírságot is kiszab.
Félévenként
    ötszázat
        követel tőlem,
s huszonötöt
    a vissza nem küldött űrlapok miatt.
Munkám
    bármilyen
        munkával
            egyívású.
Nézze csak –
    milyen veszteség súlya nyom,
termelési
    költségem milyen óriási
és mennyibe kerül
        a nyersanyagom.
Hogy a rím milyen jelenség,
            azt Ön is sejti persze.
A sor végén
    mondjuk
        az a szó áll, hogy
             bandzsa,
és akkor
    egy másik sorvégén
        a szótagot megismételve
fölcsendül
    valami
     halandzsa
Az Ön nyelvén szólva
        a rím:
            váltó.
Lejár a sorvégen –
        ez a rendelet.
S a névszó-
    s igeragozás
        ürülő kasszájából
a képző- s rag-aprópénzt
        kikeresheted.
E szót
    be akarnád
        gyömöszölni a sorba,
de nem hagyja magát –
            széttört, ni csak, csorba.
Adófelügyelő polgártárs,
            becsületszavamra,
a költő
    sokat költ a szavakra.
A mi nyelvünkön szólva
        a rím:
            hordó.
Dinamitos hordó.
        S a sor:
            gyújtózsinór.
Végigég a sor,
        robban az utolsó szó,
s levegőbe röpíti
        a várost
            a sor.
Hol hajthatsz föl,
        és milyen áron
rímet, mely öl,
        mihelyt célba hatol?
Talán
    valahol,
        Venezuelában
öt
    el nem használt rím
            még lapul.
Ez vonszol
        hőségen
            és a tél fagyán át.
Rohanok
    előleg s kölcsön hurkába tekeredve.
Polgártárs,
    vegye számba
        a vasúti jegy árát!
A költészet –
        utazás
            az ismeretlenbe.
A költészet –
        akár a rádiumtermelés.
Egy gramm rádium
            egy évi robot.
Tízezer tonna
        szó-érc sem kevés,
ha azt az egy szót
            közte fölhozod.
De ez a szó
        _milyen emésztően éget!
Mellette a nyers-szavak
            tömbje hunyorog csak,
e szó átragyog
        sokezer évet,
és szív-milliókat
        mozgat!
Persze
    másfajta költőt is látok.
Sok költőnek
        a keze ragad!
Bűvészként húzza ki
            maga és mások
szájából
    a szavakat.
S a lírai heréltek
        rajával mit csináljak?
Idegen
    szavakat
        illeszt be – s röhög.
Ez
    közönséges
        lopás és sikkasztás csak
az országot átfogó lopások között.
Ezek a
    mai
        ódák és versek
a tapsok
        zokogó zuhatagában
a történelem során
            pótköltségei lesznek
annak,
    mit alkottunk,
        ketten vagy hárman.
Megeszel,
    mint mondják,
        egy pud asztali sót,
és száz cigarettát
        fújsz az egekbe föl,
hogy fölhozz
        egy értékes,
            igazi szót
az ember
    artézi mélyeiből.
Ezért
    adómat
        csökkentenie kell ma!
Egy nulla kerekével
            kurtuljon
                az adó!
Hisz egy rubel kilencven
                a száz cigaretta,
s egy rubel hatvan
            az asztali só.
Űrlapján a tömérdek
            kérdést nem is értem:
– Utaztam-e eddig?
            Utazok-e most?
És ha
    az utóbbi
        tizenöt évben
agyonhajszoltam
            tíz
                pegazust?
Viszonyaimat
        firtatja érdeklődve.
Van-e szolgám
        s vagyonom
            itt vagy amott?
És ha
    én a
        nép vezetője
s ugyanakkor
            a nép szolgája vagyok?
Mi vagyunk
        a toll
            proletár-hada, motorja.
Szánkon át
        beszél
            az osztály.
Az évek
    elkoptatják
        a lélek gépeit sorra,
s azt mondják:
        Kimerült!
            Irattárba való már!
Apad a merészség,
            apad a szerelem.
Az idő
    rohama
        koponyámat benyomja.
A legszörnyűbb
        amortizáció
            végez már velem:
a szív és a lélek
        amortizációja.
És mikor
    hízott ártányként
            a nap
a koldusok
    nélküli
        jövőre melegen süt,
én
    már
        rothadok
            a kerítés alatt
tucatnyi
        kollégámmal
            együtt.
Készítse el
        végső
            mérlegem mielőbb!
Állítom
    – és szavamnak hinnie kell –:
a mai
    kis ügyek
        és ügyeskedők
között
    az adósság
        csak engem nyel el!
A mi dolgunk,
        hogy süvöltsünk,
            mint szirénák rezes torka,
nyárspolgár-ködökben,
        viharban, mindenkinek.
A költő
    mindig
        a Mindenség adósa,
a kamatot
    s bírságot
        bánattal fizeti meg.
Adósa
    vagyok
        a broadwayi lampionoknak,
Japán meggyfáinak,
            neked, bagdadi ég,
a Vörös Hadseregnek
            s minden olyan dolognak,
amit
    nem tudtam
        megírni még.
De miért
        e sok hűhó,
            ez az oktalan lárma?
Hova célzok a rímmel,
            e ritmus hova szúr?
A költő szava
        az Ön föltámadása,
halhatatlansága,
        tintakukac úr.
Egy évszázad múlva
            idézd az időt fel,
papír keretben,
        e sorokon át.
S feltünik e nap
        az adófelügyelővel,
csodás ragyogásban,
            és tintabűzt okád.
Önnek csak a Mában horgonyzik meggyőződése,
váltson
    a Vasúti Népbiztosságon
            a halhatatlanságba jegyet.
s verseim hatását
        fölmérve
            háromszáz évre
ossza szét
    jövedelmemet!
De a költő ereje
        nem merül ki abban,
hogy csuklás rázza azt,
                ki a jövőben
                    Önre gondol…
Nem!
    A költő rímében
        ma is ott lappang
a gyöngédség,
        a jelszó,
            a szurony
                és az ostor!
Adófelügyelő polgártárs,
            ötöt fizetek,
a nullákat
    ne is lássam!
Joggal
    követelek
        egy arasznyi helyet
a legszegényebb
        munkások
            és parasztok sorában!
S ha Önök
    szerint
        nincs más dolgom,
csak idegen szócskákat kell
            a papírra helyeznem,
akkor,
    elvtársak, itt a tollam,
írjanak
    maguk
        helyettem!

70. oldal

ParadoxH>!

Isten,
ha igaz, hogy te vagy,
én istenem,
ha a csillagszőnyeg a te hímzéseddel készül,
ha ezt a naponta kínzóbb
fájdalmat is nekem
te küldted, Uram, gyötrésül –
akkor így várd érkezésem:
legyen rajtad bírói lánc, égi szigor,
s én pontos leszek,
egy napot se késem.
Hallgass meg,
Legfelsőbb inkvizitor!

Hátgerinc-fuvola

ParadoxH>!

és tán bőrömben posztol a
leghétköznapibb evangélium
tizenharmadik apostola.
És mikor hangom felbőg
trágáran káromkodva –
órákon át,
napokig, hetekig –
talán Jézus Krisztus szimatolja
lelkem nefelejcseit.

Nadrágba bújt felhő

ParadoxH>!

Szerelmemet,
mint az apostolok ama időkben,
szerteviszem ezer úton is járván.
Rád örök koszorú vár – szavakból szőttem –
fényes korona:
vonaglás-szivárvány.

Hátgerinc fuvola

ParadoxH>!

Ne félj,
hogy engem az árulás
borús idején
ezer csinos arcnak kell ismét vígasztalnia –
„Majakovszkij-szeretők!” –
de hiszen ez egy őrült szivén
trónoló cárnő-dinasztia.
Mária, jöjj közelebb!
Légy szemérmetlenül pucér,
vagy félve remegj,
de ajkad ki-nem-nyílt virágát virítsd:
szívem a májust még sohasem érte meg,
pedig már átélt
száz áprilist.

Nadrágba bújt felhő

Nóbik_Attila>!

Nézegetem szívesen, mint haldokolnak a gyermekek.
A bú ormánya mögött láttátok-e a kacaj-hullámverés
ködös taraját?
Ime én
az utcák olvasótermében
a sír kötetét oly sűrűn lapoztam át.
Az éj
átázott ujjaival tapogatta furcsán
a testemet
és a bedőlt palánkot,
és záporcseppekkel tar kupola-búbján
egy bomlott székesegyház járta a táncot.
Lám, az ikonról Krisztus elmenekült,
köntöse szélfútta szegélyét
a sár ölelgeti sírva, áldva.
Kiáltva szólok a téglarakásnak,
eszeveszett szavaim tőrét döföm a hevült,
felpuffadt égbolt vékonyába.
Nap!
Apám!
Ne gyötörj, kínom legalább te szánd!
Te vetted vérem, mely elömlik e földi mezsgyén.
A lelkem
széthasított felhőcafat gyanánt
lebeg a kiégett égboltozaton,
a harangtorony rozsdás keresztjén!
Idő!
Szentképek sánta, kontár mázolója,
arcom e torz kor ikon-polcára
legalább te fesd!
Magányos lettem, mint utolsó szemgolyója
annak, ki már vakulni kezd.

Néhány szó önmagamról

Rebane P>!

Azt gondoltam egykor,
a könyv így készül:
megérkezik a költő,
nyílik az aranyos ajak,
s az ihletett jámbor egykettőre dalt szűl –
parancsoljanak!
Ám kiderül,
hogy mielőtt a dalra sor kerül,
fortyog, a talpát tyukszemesre tapodja,
és hináros szivében vergődik kegyetlenül
a képzelet ostoba pontya.
Mialatt cincogó rímekkel kifőznek
valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből,
az utca nyelvetlen görnyed –
kiáltani és beszélni nem bír.
Városok Bábel-tornyait
dölyfösen felépítjük újra,
de isten
lerontja porig
a városokat –
szavainkat összekutyulva.

15. oldal (NADRÁGBA BÚJT FELHŐ - TETRAPTYCHON - részlet)

hetcsillagkozt>!

Hé!
Urak!
Kik kedveltek
minden szentségtörést,
bűntettet,
vér-patakot –
Láttátok-e
a legszörnyűségesebbet:
arcomat,
amikor
éppen
abszolút nyugodt vagyok?

13. oldal

Ildó P>!

a szerelem szava akkor sem idétlen.

Hátgerinc-fuvola 2 (részlet)


Hasonló könyvek címkék alapján

Alekszandr Gorbovszkij: 2000-ben és azután
Sebők János: A harmadik világháború
László Ervin: Harmadik évezred
Hevesy Iván: A futurizmus, expresszionizmus és kubizmus művészete
Hevesy Iván: Futurista, expresszionista és kubista festészet
Wictor Charon: Az új eón tudománya
Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai
Terry Bisson: Johnny Mnemonic
Császár Ottó: Ezerarcú világvége
Szilovan Narimanidze: Emberi hangra vágyom