Az ​imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka 0 csillagozás

Vlagyimir Iljics Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára

>!
Kossuth, Budapest, 1981
194 oldal · ISBN: 963091817X
>!
Kossuth, Budapest, 1973
200 oldal · keménytáblás

Várólistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
hoffmann
Vlagyimir Iljics Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka

Elméleti munkáit Lenin kizárólagosan a proletárforradalom előmozdítása mint cél alá rendelte, és ezen munkák maguk, illetve az ezekből levont következtetéseket tartalmazó felvilágosító művek alapvetően propaganda célokat szolgáltak. Hogy milyen propagandát látott szükségesnek az elnyomott osztályok között a forradalom kirobbantása érdekében, mindig az adott (kedvenc szavával: konkrét) történelmi helyzettől függött. Ebből egyenesen következik, hogy az általa kidolgozott elméletek nagyon változatosak, sőt, egymásnak gyakran ellentmondóak voltak – vagy ami ugyanaz: időnként módosultak.

Erre vonatkozóan egy példa meglepheti azokat, akik csak Lenin köztudomású, bevett téziseit ismerik: 1905-ben a Két taktika c. műben kijelenti, hogy az olyan országokban, mint Oroszország, ahol a kapitalizmus még nem fejlődött ki, a munkásosztály megmentését csakis a kapitalizmus legszélesebb körű, legszabadabb, leggyorsabb fejlődésében lehet keresni. Akinek ez paradoxnak tűnik, az nem ismeri a szocializmus ábécéjét – jelenti ki magabiztosan. Ennek alapja persze nem az volt, mintha Lenin akkoriban a kapitalizmus iránt lett volna elkötelezett, hanem az az – akkori – gondolata, hogy a történelmi fejlődés során egyes fázisokat (úgy mint kapitalizmus) nem lehet kihagyni az országokban, azokon keresztül kell haladni. – Később, amikor a körülmények, úgy vélte, sikerrel kecsegtettek a proletárforradalom győzelmével (főként a háború okán), könnyen túllépett ezen „elméleten”, és immár elfeledkezve a „szocializmus ábécéjéről”, levezényelte a proletárforradalmat, majd Oroszország, ill. a SZU a kapitalizmus kifejlődése nélkül kezdte a szocializmust felépíteni.

Ami Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka c. művében kifejtett új nézeteit illeti, a körülmények kényszere volt ezek megszületésének oka is. Az I. világháborút megelőzően (amikor azonban már látszott, hogy a fegyveres konfliktus kirobbanása csak idő kérdése), a nemzetközi munkásmozgalomban uralkodó nézet volt, hogy meg lehet hiúsítani a háborút akképpen, hogy a hadseregeket alkotó tömegeket, főként a proletárokat saját elnyomó, nemzeti burzsoáziájuk ellen fordítják, ill. fordulnak a proletár testvériség jegyében. Ez azonban meglehetősen naiv elképzelésnek bizonyul: a szociáldemokraták (akkor a marxisták így nevezték magukat, ma már egész más e szó értelme) minden országban hazafias kötelességükre, országuk megvédésére hivatkozva aktívan támogatták a háborút, s ennek megfelelő propagandát is fejtettek ki (az ágyútöltelékként használt) tömegek között, akik így – ha hihetünk a korabeli sajtónak, amit én a mai sajtó „jellemét” tekintve persze semmiképpen sem tennék – boldogan énekelve vonultak hadba. (Vagy az őrmester vidám nótát vezényelt, és akkor ezt jelenséget keverik össze a tömegek háború iránti kezdeti lelkesedésével a történészek.)

Ez Lenint óriási csalódásként érte: az egész nyugati szociáldemokrácia a különböző országokban egyként árulta el a marxi gondolatot (azonos erkölcsökről tanúskodva egyszersmind), a forradalmár internacionalizmust. Leninnek az a szándéka, hogy a háborúra kiképzett és felfegyverzett tömegek más nemzetiségű sorstársaik helyett fordítsák fegyvereiket saját nemzeti elnyomóik ellen, tulajdonképpen mai szemmel jónak és humánusnak tűnik, s elméletileg egyáltalán nem volt ésszerűtlen. Hiszen ha a tömegek egyöntetűen saját elnyomóik ellen fordulnak minden országban, akkor a háborúba küldött emberek milliói élete lett volna megkímélhető. (És ha a marxista teória netán helytálló –, a proletariátus vehette volna át a hatalmat Európa vezető országaiban: hogy ez mire vezetett volna, ha esetleg megvalósul, persze nem tudni.)
Tulajdonképpen min múlott, hogy nem így alakult? – Lenin szerint csak azon, hogy a szociáldemokraták nyíltan elárulták a marxizmus és a forradalom ügyét. – Nos, az árulás maga tény, ebben Leninnek igaza van, és mint ok, valóban szóba jöhet, azonban nagyobb igazság, hogy háború esetén az egyes országokban háború-ellenes, netán marxista propagandát művelni még akkor is lehetetlen lett volna, ha ez az árulás nem következik be: aki nem vonul be, az parancsmegtagadó. A marxista propaganda az államhatalommal szemben mindenütt erőtlen volt, ezért ez a lenini gondolat semmiképpen sem tudott volna megvalósulni, s végső soron szerintem ez a gondolat eleve nem volt életképes.

Nagy szerepet játszott ebben a tévedésben az, hogy Lenin és általában a kommunisták alábecsülték a nemzeti érzést és gondolkodást, sőt, mi több, ennek a fejlett, tőkés országokban történt erősödését kizárólag a burzsoá propagandának tulajdonították, s el nem tudták képzelni, hogy sokan mindenféle félrevezető propaganda békül szerették hazájukat, s nem akartak esetlegesen idegen uralom alatt, fokozott elnyomásban élni. A kommunista ideológia csak egyféle elnyomást ismert, a burzsoáét, s azt állította, hogy a proletárnak teljesen mindegy, hazai, avagy idegen burzsoázia zsákmányolja ki. Tehát hiába prédikáltak a munkástömegeknek internacionalizmust és egyesülést, a nemzeti érzések még mindig jóval erősebbek voltak az újsütetű propagandisztikus proletár testvériségnél. Nyilvánvaló a tévedés alapja: a több nyelvet beszélő nemzetközi forradalmi értelmiségi elit saját internacionalizmusát (mai szóval globalizmusát) egy különös rövidlátással érvényesnek gondolta az egyszerű tömegekre is, holott ennek még az alapvető feltételei sem voltak meg: az ellenséges országok tömegei nyelvtudás hiányában nem kommunikáltak egymással, s így együttműködésük teljes mértékben az (árulónak bizonyuló) eliten múlt. A nemzetközi marxista elit tagjai viszont egy ideig közelebb álltak egymáshoz, mint „saját” országuk tömegeihez: ez igaz volt az oroszokra, köztük Leninre is: életük jelentős részét külföldön, európai társaikkal együtt töltötték, nem saját hazájukban. Tehát igaz, hogy a kommunista elitek minden országban elárulták a marxizmust, de a proletárok nemzeti oldalra állása egyáltalán nem tekinthető árulásnak, vagy puszta burzsoá propaganda eredményének – ez utóbbiban Leninnek mélységesen nem volt igaza.

Amikor tehát kitört a nagy háború, és ez a pálfordulás megtörtént, Lenin persze szitkokat szórt az árulókra (renegátok), de mit tehetett, új elméleti alapokat volt kénytelen keresni és azokból teóriát fabrikálni abból a célból, hogy a tömegeket – és a renegát marxistákat – újból meggyőzze a forradalom szükségességéről. (– Itt nem lehet nem elgondolkodni arról egy pillanatra, hogy ha Lenin szerint egy ilyen forradalom a marxi termelési viszonyok elavulása mindenképpen elkerülhetetlen, akkor mi szükség van egyre újabb és újabb, egyre változatosabb magyarázatok és „okok” elővezetésére a célból, hogy rávegye az embereket az amúgy „elkerülhetetlen” megvalósítására?)
Az „elkerülhetetlen forradalom” időszerűsített igazolására az imperializmus nemrégiben keletkezett teóriájának felhasználása tűnt kézenfekvőnek számára, mégpedig két közgazdász ide vonatkozó munkájára támaszkodva. Az egyik Hobson polgári közgazdász Imperializmus c. műve, a másik egy marxista műve: Hilferding: A finánctőke. Az ő nézeteiket ismertetve és azok alapján fejti ki Lenin „a lehető legnépszerűbb formában” saját gondolatait.

Ha sikerül kimutatni, hogy a sohasem látott borzalmakban bővelkedő, a népekre, azaz a hátországokra is kiterjedő, globális háború a kapitalizmus, pontosabban, annak új korszakának szükségszerű következménye – ami azt jelenti az egyszerű ember számára persze azt a figyelmeztetést célozta, hogy ezután mindig számíthat valami kiadós és borzalmas háborúra –, ennek propagandisztikus felhasználása nagy reményekkel kecsegetett Lenin elképzelése szerint. Hiszen ekkor már, az első világháború harmadik évében, mondani sem kell, mind a katonaság, mind a polgári lakosság csak egyet kívánt: befejezni, – nemhogy háborúk végeláthatatlan sorát, amit Lenin előre jelzett. Lenin megtalálta Kolumbusz tojását: ennél hatásosabb propaganda el sem volt képzelhető. Ez a propaganda az új mű, „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” valódi tartalma. Igaz, ehhez az elmélethez némiképpen át kellett írni a marxizmust, de ez eladható volt „továbbfejlesztés”-ként, a kapitalizmus új korszakaként.
Nos, ahogy a szerző maga is írja e művében:
Amikor a történelem érdekében adott időben szükségesnek látszó

Lenin e népszerű művéből arra derül fény, hogy a forradalom említett sürgetésén kívül szinte minden más, sokakban az ő nevéhez társított gazdasági és politikai elemzés nem az ő, hanem a korabeli polgári közgazdászok műve – ezt a szerző nem titkolja, és számos hivatkozásban idézi őket egyetértően. Nem ismertetem a művet, könnyű olvasmány. De érdemes kitérni néhány gondolatára, alapvetően a mai viszonyokra való tekintettel.

– Először is, nem ő az imperializmus névadója, ő csak annak rothadó jellegét „fedezte föl”. És itt, ennél a szónál meg kell állni egy szóra. A szocializmus évtizedeiben a rothadó kapitalizmustól kölcsönökért kuncsorgó, megalázkodó és szegény, eladósodott szocialista országok a lakosságban és a sajtóban is állandó (és unalmas) humorforrásként szolgáltak. Csak éppen azt nem tudtuk, mit jelent a rothadás eredeti, azaz lenini értelmében. Nem arról van ugyanis szó, mintha az imperializmus ne lenne képes óriási gazdasági fejlődésre, hangsúlyozza Lenin, ellenkezőleg! A rothadás tehát egyáltalán nem ebből fakad. Ez félig gazdasági eredetű, de társadalmi kategória nála: azt jelenti, hogy maroknyi ország tartja kezében az egész világ gazdaságát és tőkéjéből, földrészek kizsákmányolásából él, nem pedig saját országa munkájából: uzsorás országok, sőt: szelvényvágó lakosság stb. A rothadás élősdiséget jelent, s azt, e rendszer halálra van ítélve, fel kell váltania egy jobbnak.
– Az imperializmus egyébként alapvetően gyarmatosítást, a világ gazdasági felosztását jelenti néhány nagyhatalom között. Szintén nem Lenin gondolata a világ-felosztás: a „felosztó” országok közgazdasági irodalma bőségesen tárgyalta. Egy általa idézett francia szerző jól összefoglalja ezt. „Sietni kell ugyanis: azok a nemzetek, melyek még nem gondoskodtak ellátásukról, azt kockáztatják, hogy erre soha sem lesz módjuk, és nem vehetnek részt majd a földnek abban annak a mérhetetlen kizsákmányolásában, amely a jövő, vagyis a 20. század egyik leglényegesebb tényezője lesz. Ez az oka annak, hogy Európát és Amerikát gyarmathódítási láz kerítette hatalmába, az imperializmus láza.”
– Voltak politikusok is, akik nyíltan hirdették az imperialista politikát. Lenin szerint Cecil Rhodes úgy nyilatkozott, hogy Anglia fölös lakosságát akarja kitelepíteni, hogy megmenthesse az országot a polgárháborútól, valamint piacot szeretne hazája termékeinek. „Aki nem akar gyilkos polgárháborút, annak imperialistának kell lennie.” – Íme a gyilkos háborúk exportálása humanitárius célból. (Akkoriban egyébként a migráció a maihoz képest ellentétes irányú volt, mert érdekes módon azok szaporodtak jobban, akiknek magasabb volt az életszínvonala.)
– Lenin azon a nézeten volt, hogy az imperializmus nem politika, hanem a kapitalizmus külön fázisa. Különös hangsúly van persze, mint nála szinte mindig, a renegát Kautsky nézetei megcáfolásán, aki szerint a leigázás és hódítás magának a kapitalizmusnak az ismérve, nem külön szakasz. – Nos, Leninnek viszont szüksége volt erre a külön szakaszra, fokra, melyet átmenetnek nevezett a szabad versenyes kapitalizmus és a szocializmus között, mégpedig a termelés rendkívül nagy „társadalmasítása” okán. (A társadalmasítás Marx szava az egyre nagyobb méretű üzemekre, a tőke-koncentrációra.) És innen már csak egy lépés a szocializmus – ez a reménykedés Lenin egyik hozzájárulása az imperializmus elméletéhez.
– Lenin részletesen cáfolja Kautsky ultraimperializmus elméletét. Ezen elmélet szerzője dús fantáziáról tett tanúságot, amikor így írt: „nem lehetetlen, hogy az imperializmus még egy újabb fázist is megér, az ultraimperializmus fázisát, az egész világ imperializmusainak egyesülését.” Lenint nem győzte meg a „nem lehetetlen” kifejezés mint tudományos bizonyíték. De persze neki itt alapvetően a kibékülés nem tetszett, mert ez feleslegessé tette volna a forradalmat. Ragaszkodott ahhoz, hogy az imperializmus fő ismérve az egyre fokozódó ellentét a nagyhatalmak között, a proletárok fokozódó elnyomása, és a szükségszerű háborúk, melyek, ha éppen nem folynak, a közbülső béke akkor is a háborút készíti elő.
– Mivel igazolja Lenin, hogy az imperializmus = háború? Az egyenlőtlen fejlődés törvényével. A gyorsabban fejlődő nagyhatalmak részt követelnek a már felosztott világból. Az erőviszonyok megváltozásának érvényesítése csakis erőszak útján lehetséges, sehogy másképpen.
– A bankok új szerepéről számos adattal alátámasztva és sok bankszakember munkáját figyelembe véve ír Lenin. Ezzel kapcsolatban azonban nem kerül sor a legfontosabb banki műveletek tárgyalására (pl. emisszió, értékpapírok forgalma), amelyek nélkülözhetetlenek a tőkés gazdaság pénzügyi alapjainak megértéséhez és bírálatához. Cserébe viszont kapunk meglepően őszinte szavakat az akkori bankároktól idézve. „abból a 300 emberből, amely Németországot gazdaságilag kormányozza, idővel 50, 25 vagy még kevesebb marad.” – írja a bank c. német folyóirat. (Hozzáteszem: bekövetkezett…)
– A finánctőkét Hilferding munkája alapján tárgyalja Lenin, de számos más, polgári közgazdásztól idéz. Helyesen állapította meg, hogy a hatalom a finánctőke kezében van – pedig akkoriban csak néhány évtizedes múltra tekinthetett vissza ez a társadalmi tényező! „A finánctőke minden gazdasági és nemzetközi vonatkozásban olyan hatalmas, mondhatni döntő erő, hogy alárendeli magának még az olyan államokat is, melyek a legteljesebb politikai függetlenséget élvezik.”
– Élősdiség és rothadás:
– Fentiekből látható, hogy a szerző mindent elkövet, hogy az imperializmust befeketítse – még a jövőre nézve se adjon neki semmi kilátást (ellentétben az opportunistákkal), így fosztván meg a reménytől is a proletariátust sorsa jövőbeli kedvezőbb alakulására nézve.

(befejezése következik)


Népszerű idézetek

>!
Szelén P

Ebben a kis könyvben bebizonyítottam, hogy a kapitalizmusban most kiválasztódott maroknyi (A Föld lakosságának kevesebb, mint egy tized részét, a legnagyvonalúbb és eltúlzott becslés szerint is kevesebb mint ötödrészét alkotó) különösen gazdag és hatalmas állam, s ezek egyszerű „szelvényvagdosással” – megrabolják az egész világot

15

>!
Szelén P

Az imperializmus a proletariátus szociális forradalmának előestéje. Ez 1917 óta világméretekben beigazolódott.


Hasonló könyvek címkék alapján

Naomi Klein: Sokkdoktrína
Móricz Zsigmond: Tyúkleves
Michael Jacobs – Mariana Mazzucato (szerk.): A kapitalizmus újratervezése
Henry Ford: Életem és működésem
Andor László: Összehasonlító gazdaságtan
Susan George: Lugánói tanulmány
A. B. Cee: A röppencs, avagy menjen le Bandiba!
Jesper Roine: Piketty zsebkönyv
Göncöl György (szerk.): Állammonopolista kapitalizmus
Károlyi Imre: A kapitalista világrend válsága