Nevetés ​a sötétben 87% 107 csillagozás

… olyan dolog, amit teljesen lehetetlen megragadni.

Nabokov a novelláival egészen elvarázsolt, olvastam ezt és és ezt a válogatást Regényeiben többnyire az érzéki szenvedélytől vak férfiak a szereplők. Margot Peters és Albert Albinus kapcsolta is így alakul egyre zavarosabbá, amelyből a szereplők kilépni sem képesek, mert mindketten vágynak valamire, amit csak a másik tud nekik megadni, Margot leginkább pénzre, sok pénzre, a férfi egy különös nőre, de csalódnia kell szíve hölgyében, aki mást szeret olyan szenvedéllyel, mint Albinus őt. A Lolitaban majd tökéletesíti ennek a végzetes szenvedélynek a bemutatását a szerző.

Ez a regény 1932-ben jelent meg oroszul, az angol nyelvű változat 1938-ban, Nabokov alaposan átírta a könyvét, nem egyszerű fordítás a regény. Nagyon filmszerű a történet, a szerző is megfilmesítésre szánta, 1969-ben készült is belőle film.

Ismét egy remekmű Nabokovtól.
Ki merészeli azt megtenni, hogy már az első két mondatban elmeséli az egész történetet, a végét is?! Ilyet csak a legnagyobbak engednek meg maguknak, ilyenre csak egy Nabokov formátumú író vetemedik, egyrészt saját örömére, másrészt, mert tudja, hogy az ember kíváncsi az oda vezető útra is:
„Ennyi az egész történet, és ennyiben is hagyhatnánk, ha nem volna haszon és élvezet abban, hogy elbeszéljük, s bár egy mohával takart sírkövön elegendő hely jut arra, hogy egy ember életének rövidített változata rákerüljön, mindig szívesen látottak a részletek.”

S nekünk sem, akik már olvastunk több könyvét, eszünkbe sem jut, hogy megelégedjünk azzal, hogy tudjuk a történet végét, s félretegyük a könyvet, sőt, inkább még felcsigáz, hogy megismerjük az oda vezető utat.

Nem is kell csalódnunk, hiába tudjuk a történet végét, az utolsó harmadát szinte lélegzet visszafojtva olvassuk, forgatjuk a fejünket, akár Albinus, hogy látnánk is, ne csak halljuk, azt a szinte groteszk, gonosz, már-már mefisztói nevetést.
Pedig mi tudjuk az okát.

Ez az Albinus egy nem különösebben tehetséges, annál inkább unalmas, konzervatív, gyáva ember (ennek ellenére a végén azért szántam), akinek egy este pompás ötlete támadt. Igaz, nem egészen ő találta ki. Mindenesetre Albinus „elsajátította, azáltal, hogy megszerette, eljátszott vele, engedte, hogy szenvedélyévé váljon, és így lassacskán az elme szabad városában jog szerinti tulajdona lett.”
Ez lett a veszte, mert itt nemcsak erről van szó: https://moly.hu/karcok/738867, hanem arról is, hogy unalmas házaséletét holmi ábrándozásokkal, vad fantáziálásokkal töltötte meg, hagyta, hogy a szenvedélyévé váljon, vakká tegye, így aztán nem volt képes felismerni Margot valódi arcát, nem volt képes helyes döntéseket hozni.

Tulajdonképpen senki nem volt szimpatikus a történetben, talán valamelyest Paul, Albinus sógora; Elisabeth, mint egy törékeny, gyenge virágszál, aki az első jelnél összeomlott, semmire nem volt képes, meg volt győződve Albinus iránta való hűségéről; Margot fiatasága ellenére a velejéig romlott, gonosz, akit csak Albinus pénze érdekelt; Rex pedig egy léha alak, aki felismerve Albinus vak szenvedélyét, egyre szemtelenebb, gonoszabb lett.

Bár sokan hasonlítják, szerintem ez teljesen más, mint a Lolita. Margot már nem egy kis fruska, ő egy számító, törtető nő – bár a Lolitát nagyon régen olvastam, de úgy emlékszem, hogy ő még inkább gyerek. Humbert annyiban hasonlít Albinushoz, hogy ő is a szenvedélyének rabja.

Lehet, hogy a friss élmény miatt, de nekem ez most jobban tetszett, mint annak idején a Lolita. Meg kell azért mondjam, Nabokovra mindig vevő vagyok.

Első olvasásom Nabokovtól. Kicsit furcsállottam, hogy az első oldalon megosztja olvasójával, hogy a regény főhőse meghal, tehát nem ér elvileg meglepetés, azonban mégis profin szövi a történetet, és számos fordulatot épít a cselekménybe. Sajnos majdnem minden szereplő jelleme távol állt tőlem, nem volt szimpatikus figura köztük, kivéve Albinus sógora, aki mindig segít szerencsétlen Albinuson.
Szerettem Nabokov stílusát. Egyszerűnek tűnik a szövegezése, mégis sok árnyalat, szín, és feszültség van a mondataiban. Filmszerű képekben ír, pontos helye van mindennek, meglepő eseményekkel tarkítva.

A könyv előnyei és hátrányai egy mondatba összesűríthetőek:

Nabokov itt sokkal kevésbé elborultabb, mint a Lolitában.

Az első nyom rögtön a hátlapon olvasható, egy kifejezetten találó ajánlóban, ami így kezdődik: „A nevetés a sötétben már-már lektűr spoiler ” Ezután egy pihekönnyű kezdés következik, hipp-hopp megismerjük a két karaktert, Mr. vérbő Albert urat, és a kis zizegő szivoláját, majd indul a hullámvasút, amibe később egy rég nem látott ismerős is beugrik. A történet egyszerű, a főszereplő a megszokottnál bárgyúbb és gazdagabb, a pénzszívó szörnyetegek pedig a velejükig romlottak (azért mindenki megkapja a maga rétegeit), és a habnál egy tojássárgányival nehezebb történet bővelkedik a feszültségekben.

Olyan Lolita Light.

Mert bár voltak a narancslekvár színű parókák, és filmországba vágyó buja fiatal lányka, azért egy szolid regény olvasható benne. Itt viszont muszáj megmagyarázni a nabokovi szolidaritást. Csupán csak nincsenek (átlag olvasói szemmel nézve) zavaróan túlnyújtott leírások, mentoszos kólaként ömlő líraiság, és romantikus nagymonológok. Cserébe a zavartanul hömpölyög az erősen történetközpontú szöveg, a nyelvezet kiegyensúlyozott, a szövegjátékok harmonikusan illeszkednek a ritmikába. A Nevetés a sötében egy szórakoztató könyv, azonban én a Lolita tükrében inkább egy etüdnek éreztem.

A közepén nagyon magára talált (22. fejezet), és erős fordulatokat hozott, amiket nem kell sokáig elemezni, hogy összefüggésekre bukkanjunk. Számomra a regény központi idegei a filmpremier, a bicikliző Kaspar, és Conrad Udo voltak. Az utána következő Interjú pedig üdítően hatott.

Nabokov ezt a regényét megfilmesítésre szánta – és én úgy is néztem végig, mint egy filmet. (Mint kiderült, valóban készült is film belőle.) Úgy a könyv kétharmadáig akár szokványos háromszög-történet is lehetne, de nyilván nem az, mert a stílus, Nabokov írásmódja felemeli a sztorit. Aztán a maradék egyharmad tömény dráma, kegyetlenkedésbe hajló szállal, és bár voltaképpen valamelyest kiszámítható volt a vég, egy percig nem untam. Még a Lolita előtt íródott ez a regény, és bár az vált – nyilván témájánál fogva is – ismertebbé és elismertebbé, nekem ez jobban tetszett. Olvassátok! :)

az orosz irodalmat velem Dosztojevszkij szeretette meg, a Bűn és bűnhődés a mai napig az egyik kedvenc könyvem. emlékszem, már a könyvtárban dolgoztam, amikor állományba vettünk egy példányt a Lolita című könyvből, később pedig @moonsugar olvasta és értékelte is, én meg megjegyeztem magamnak, hogy el akarom olvasni a Lolita-t, sokszor le is vettem egy időben a polcról és beleforgattam. majd megérkezett az életembe @krisztinapieler, és egyik találkozásunk alkalmával kölcsönadta a Nevetés a sötétben című regényt, így végül ez lett az első olvasmányom Vladimir Nabokov művei közül.

az elején gondban voltam a könyvvel, nyavajogtam hogy mennyire idegesítenek a karakterek, majd Kriszti azt mondta, hogy „nem egy azonosulós könyv", és akkor fordítottam egyet a hozzáállásomon és úgy olvastam, mint egy ponyvát. így már képes voltam mosolyogni a szereplők bénázásain, az abszurd és mégis kiszámítható történéseken, elengedtem az erkölcsi aggályaimat és az értékrendemet a földi élettel kapcsolatban, és csak élveztem a sztorit. így már egy teljesen más élmény volt olvasni a kötetet, egészen filmszerű. Nabokov felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy valamikor a közeljövőben biztos el fogom olvasni a Lolita című alkotását is.

Nagyon jó olvasható, s bár valóban egy banális szerelmi háromszög az alapsztori, mégis ütős, mégis okos, nagyon Nabokov, s akárki akármit mond, igazi irodalom ez a könyv. Olvasói, és a fülszöveg is lektűrt emlegetnek, én mégis azt mondanám, bárha ilyen színvonalú lektűrök volnának! Nagyon tetszett továbbá a könyv végén hozott Nabokov-interjú. Sokat olvastam róla, különös életút, félelmetesen sokoldalú, rendkívül művelt, soknyelvű, egészen különleges alkotó egyéniség, akit azonban egy ilyen beszélgetés személyes közelségbe tud hozni. De ki az, aki egyáltalán egy Nabokovval beszélgetni mer?

Sajnos ez nem lesz maradandó élmény. Nem talált meg a történet, ezt az esetlen humort én soha nem éreztem a magaménak. Persze Nabokov jól ír, ezzel nincs is semmi baj, de nekem ez egy kis sima semmiség, felejthető karakterekkel. Margot végig irritált, sőt dühített. Nem hiszem, hogy bármikor újra a kezembe fogom venni.

Eleinte azt hittem, egy megszokott-megkopott történet lesz, először Philip Roth jutott eszembe, aztán Alberto Moravia, de egyre egyedibbé bonyolódott a cselekmény, erre az estére nem is lehetett más programot szervezni, végig kellett olvasni, és már csak a végkifejletért is megérte.
Kíváncsi leszek a filmre is. :)

Ez a történet főként kérdéseket ébresztett bennem. Miért leledzik némely ember a teljes vakság állapotában az őt körülvevő dolgokat illetően? Miért nem tudják az emberek, mi a jó nekik valójában? Sok a szociopata a világon. Ja ez kijelentés; akkor miért vannak ilyenek a világon? Hú, de beteg lettem ettől a könyvtől. Az lehet, hogy ha felírom egy táblára, akkor nem egy nyolcvanismeretlenes egyenletrendszer a plot, és Nabokov is írt már cizelláltabban (itt is az, csak ő nála volt már máshol a szint), de azért ez még nem lektűr, utalok itt a hátoldal szövegére, bár ott is csak közelítésről van szó. Ha így nézne ki egy átlagos szórakoztatóirodalomnak készült mű, akkor már az ördögszekér is fúziós energiával menne. Jó ideje nem olvastam számomra igazán depresszív könyvet, na ez az volt, de abszolút jó értelemben, remekmű. Az önsorsrontás eposza, arról, hogyan hajlamos az ember hamis romantikával, poézissel felruházni azt, amit…hát nagyon nem kellett volna. Bizony a krumplileves sokszor krumplileves.