A ​hajófenéken 7 csillagozás

Valószínűleg az eddig látott délszláv filmek miatt, amiket mindig áthat valami nyers erő (megkockáztatom: vadság, vagy legalábbis annak kendőzetlen – de nem öncélú – bemutatása), és amik kifejezetten direkt, realista módon ábrázolják a választott témájukat, hasonlót szoktam várni a délszláv irodalomtól is, főleg háborús témában. Bár az olvasott kötetek száma viszonylag szerény, lassan rá kell döbbennem, hogy amit abban a néhány filmben láttam, a könyvekben bizony sosem fog visszaköszönni. A háborúsakban sem.

Még ha háborúról szól is, úgy tűnik, a délszláv regény messze jár a tényleges harcoktól (esetleg néha felvillan valami homályba vesző, traumatikus emlék, nagyjából két sorban), főhősei pedig inkább csak menekülnek a háború elől, mint közvetlen közelről megélik azt. A szöveg végtelenségig elvont (és nem mondanám, hogy mindig jól áll neki), iszonyú lassan csordogáló, a filozófiaórák mélységeit megszégyenítő eszmefuttatásokat pedig csak ritkán, mintegy mellékesen szakítja meg némi fegyverropogás a hegyek túloldalán, vagy a félkarú cimbora feltűnése az utcán. Pont mint Arsenijević alkotásában. Szokni kell, az kétségtelen, hát még ha valaki mindig olyan (rendre darabokra hulló) reményekkel ül neki egy ilyen kötetnek, mint én.

Arsenijević főhőse, a történetét egyes szám első személyben elbeszélő, meg nem nevezett fiatal srác a terhessége utolsó hónapjaiban járó feleségével feszeng Belgrádban, az 1991-es év végén. Ha bárki is úgy gondolná, itt a szokásos megható, csavaroktól mentes história bontakozik majd ki, melybe pusztán a háború tipor lábbal, az néhány oldal után, de legkésőbb a Feleségem, a díler haver címet viselő fejezetnél bizonyosságot szerezhet arról, hogy ebben a sztoriban nem a háború az egyetlen, megszokottól roppant mód eltérő dolog. Mégis, lassan világossá válik, hogy a felidézett narkós ábrándozások, az összes lepukkant, őrült barát vagy a krisnás öcsi zavaros gondolatai együtt sem lehetnek annyira abnormálisak, mint a háború és hozadéka, ami alattomos módon szivárog be a mindennapokba, és a legváratlanabb formákban képes lecsapni. Mert úgy tűnik, ezt a háborút nem csupán katonák és fegyverek segítik kibontakozni, hanem egyszerű polgárok egész egyszerű döntései, mint például a feleség öccsének katonai behívóját együgyű módon átvevő szülők. „Az pedig, hogy hülyeségből, nem pedig alattomos indítékból váltak kollaboránsokká, csöppet sem menti őket.” – mond kemény ítéletet az esetről a főhős. És ekkor jön a felismerés: frontábrázolás sem kell ide, hiszen minek? A tragédiához vezető első lépcsőfokra a civil életben lehet fellépni. A regény pedig pontosan erről a lépcsőfokról mesél nekünk, a hétköznapi, bolond, nem túl erkölcsös életről, ami annál értékesebbnek tűnik, minél több darabra hullik, és amit először veszít el az ember, ha megjelenik a színen a háború.

Különleges, talán szokatlan, amit Arsenijević elénk rak, mégis – működik.

Top irodalom. Hideg beszámoló a psziché zavaráról (ti. hogyan zajlanak az elszigetelődött, elhidegülő polgári élet kis közhelyei az obligát családi vitákkal, gyermekvállalással, munkakedvetlenséggel, miközben mindennek a mögöttes díszletében éppen zajlik a háború és sorra tűnnek el az akár fel sem bukkanó mellékszereplők). Ezzel az egy zárójeles mondattal ugyanakkor máris több didaxist erőltettem a könyvre, mint amit összességében saját maga képvisel.

Az egész kisregény (fiktív beszámoló) esztétikai ereje ugyanis azon vitathatatlan igazságnak a riportszerű ábrázolása, hogy a teljes felbomlás árnyalatok kérdése csupán. Hogy idebent egyidejűleg lekötheti az embert a jövőbeli babaszoba fertőtlenítése, miközben odakint már a szülők által aláírt behívókkal besorozott krisnásokat is elviszi a háború, a véletlenül kimaradók közül pedig csak az nem ópiátfüggő, akinek ragasztóra telik.

Nagy mű: nagyon tetszett: ajánlom.