Saját ​szoba 91% 172 csillagozás

Sokat hallottam erről a kötetről, és valahogy, ha Woolf szóba került, a Saját szoba is szóba került. Sokáig emiatt is halasztottam, mostánig, amikor is megszereztem, és rögtön neki is kezdtem a könyvnek.
Alapvetően a könyv két részre osztható számomra: feminizmus és az írás. Nyilván ez a kettő szervesen összefügg, és ha valaki nem olyan barbár, mint én, ezt a kettő fogalmat együtt tárgyalná, mégis én különszedném, mert így tudnék jobban beszélni róla.
A feminizmus kérdésköre érdekes, hiszen alapvetően arról szól a könyv, hogy a nő akkor alkothat, ha van elég keresete (anyagi függetlenség), illetve saját szobája (személyi függetlenség). Ha ezt nézzük, a modern világban ez már teljesül, de közben mégsem. A szegény nőknek ugyanúgy kevesebb lehetősége van alkotni, ahogyan annak a nőnek is, akinek egy olyan házat kell irányítania, amiben akár öt generáció is él. Az idősebb generecáió idősgondozása ugyanúgy a nő (és sajnos egyre kevésbé a szociális intézmények) feladata, mint a háztartás vezetése, emiatt ha rajtad lóg a négy gyerek, meg a nagymama, akkor a saját szobád, bár lehet, hogy van, lehetőséged oda elmenni nincs.
Érdekes az is, hogy honnan indul a könyv: kulturális intézmény (könyvtár) látogatásának megtagadása, majd pedig a tömegkommunikáció szerepe (könyv). Érdekes volt, ahogyan megmutatta, hogy az oktatás most kezd betörni a nők körében, de az is, hogy alkotáshoz szükséges az oktatás minimuma is. Az is érdekes volt, hogy a könyvekben a nőkről csak férfiak írtak, míg most ugyanz megy a hírközlésben (és tágabb értelemben a tömegkommunikációban is, ami ellen harcol Caroline Criado Perez is)
Ezután pedig elérünk az íráshoz, és hogy sok nő érzelemből, dühből ír könyvet. Én még ezt is úgy érzem, a feminizmus részről érdemes kifejteni, hiszen ezek a szerzők (abban az időben) valamilyen szempontból nem lehettek egyelőek a férfiakkal. Ez már inkább a kreatívitás szembenállása a környezettel, hiszen ha a környezet elnyom, ha lehetőséged van írni, de visszapattan mindenhonnan, azzal, hogy nő vagy, a gondolatidon eresztül szüremlik bele a munkádba a negatív érzéseid. A rossz kritikai visszhang, a nemiség jelenléte, a nemi alapon szétvált zsánerek még mindig jelen vannak, és bár kicsit finomabban, mégis sok (női) szerzőnek ez a düh ugyanúgy belefolyik a munkájába (ha teljesen szabadon írok, akkor nekem is, nem véletlen, hogy folyton olyan nők problémáját akarom megírni, amivel találkozom a mindennapjaimban is)
Az, hogy ezt mennyire kell leválasztani a munkáról, érdekes gondolat. Woolf megmutatja, hogy az a düh, ami ott, abban az időben átszüremlett a lapokon, még nyílt és nyers düh volt. Most viszont ezt a szerzők (saját élettapasztalatikkal keverve) teljesen máshogy tudják feldolgozni a hasonló helyzeteket. Szerintem (és talán Woolf szerint is) kell az a fajta látásmód, amit nő adhat az írásba, és ezzel együtt a női negatív tapasztalatok is.
Ami érdekes volt, hogy megjelent az írással kapcsolatban, hogy a jó írások androgűn jegyeket viselnek, vagyis minden író nemtől függetlenül a másik nem jegyeit is magában hordozza és ezzel tud igazán jót írni. Szerintem ezt mondern gondolkodással azt jelentheti, hogy az írói kézségeket is egyenlően kell használni (érzelmek leírását és a történetvezetés izgalmasságát), illetve, hogy a karaktereket is hitelesen, nem csak egy odlalról szemlélje az ember. Ebben nagyon igazat adok Woolfnak. (amikor először olvastam ezt a részt, arra gondoltam, hogy a történetnek kell női és férfi oldalról is megszületnie, és így hevesen tiltakoztam ellene. Ennek is van értelme, de így sokkal nehezebb a nőről avagy a férfiról írni, mert a másik reakcióját alig láthatjuk, így nem tudjuk, hogy elég kettős e a történet. Emellett ha egy női romantikus történetet adunk egy férfi kezébe, nem hiszem, hogy férfiasságot keresné benne).
Nagyon tetszett az írással kapcsolatban az is, ahogyan felvezeti a történelmi lépcsőfokokat a női írással kapcsolatban. Nagyon jó volt ilyen nagy távlatokban értelmezni az írást, és azt a lehetőséget, hogyan fejlődtünk eddig. Számomra ez a rész hihetetlenül intenzív érzésekként jelentek meg, hiszen az, hogy én most írhatok, ugyanúgy köszönhető Woolfnak, mint Austennak, vagy az ők írói elődjeinek.
Alapvetően ez a könyv nagyon fontos olvasmány, így a modern irodalom tükrében is. Elgondolkoztató, és igazán érdekes a feminizmus és az írás kapcsolatáról is olvasni. Nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet, hiszen sok szempontból inspirált is. Nem mindenkinek tudom ajánlani, de nagyon sokaknak: férfiaknak és nőknek egyaránt.

A (kisbetűs) saját szoba fontossága már jó régóta foglalkoztatott, főleg azért, mert felnőttkorom legnagyobb részében nem volt saját szobám, és rettentően utáltam a saját-szobátlanságot. Koliszobáim voltak, aztán meg albérletek ilyen-olyan lakótársakkal, és még nincs két éve, hogy abban a luxusban van részem, hogy nemhogy egy szobát, hanem egy egész lakást a magaménak bérelhetek. Mit mondjak, még nem untam meg a dolgot.

Amíg nem volt saját szobám, sokat gondoltam erre a könyvre is, mert annyit tudtam róla, hogy Woolf arról (is) beszél benne, hogy milyen fontos a saját tér ahhoz, hogy az ember bármi (szellemileg) érdemlegeset csinálhasson. (Direkt nem írom, hogy: a nő – mert bár Woolf a női szobákról ír, ez csak annyit jelent, hogy a női szobák hiányoztak a világból jó sokáig, a saját szoba viszont férfi-nőnek egyaránt elengedhetetlen volt/lett volna mindig is.)

Továbbra is a saját tapasztalataimnál maradva: nem biztatnék arra senkit, hogy menjen és hasonlítsa össze, mit csináltam írás címén két évvel ezelőtt, és mit csinálok most – ugyanis nem hinném, hogy jelentős javulás történt az elmúlt két évben e téren. Szóval a saját szobának nincs varázsereje. És mégis van neki – ha nem látja senki, ha nem kell vele elszámolni, ha nem kötelezően csinálódik a bármi, ami csinálódik, akkor az jó. Akkor kicsit úgy érzem magam, mint a Woolf által emlegetett némely írónők: úgy írhatok, ahogy egy nő (én) ír, és nem muszáj se senkivel dacolnom, se senkinek megfelelnem.

És még azt sem kell megpróbálnom elmesélni (úgyse tudnám), hogy milyen bölcs, játékos, humánus, csöppet-sem-dühös, remek írás ez.

Először akartam írni egy dühös és céltalan értékelést, jó hosszút. Aztán eszembe jutott, hogy 2013 van, és nem 1928. Meg hogy elégszer megmutattuk már a Professzoroknak és Neves Férfiaknak, kik vagyunk. A visszamenőleges puffogással csak nevetségessé tenném magam, és sokadik visszhangon kívül más nemigen lehetnék. Aztán meg elemezgetni akartam, sorra venni, hogy mivel értek egyet és mivel nem, hogy mi zavart Woolf stílusában, és hogy milyen arányban kellett volna jelen lenniük a hangulatfestő leírásoknak és a valódi kifejtésnek.
Aztán hátradőltem a székben, elmosolyodtam, és elképzeltem, hogy Woolf látja odafentről, mennyit töprengek ezen. Arra jutottam, hogy bőven elegendő lesz az is, ha az értékelésem (némi bevezető rizsát leszámítva) csupán ennyiből fog állni:

SAJÁT SZOBÁT MINDEN NŐNEK!

Ámen.

Örülök, hogy már a nőknek is van saját szobája, bemehetnek a könyvtárba, és nagyobb dolgokra is vágyhatnak annál, hogy szüljenek tizenkét gyereket. És szeretem Virginia Woolfot, mert olyan bájosan és szellemesen ír egy alapvetően nem túl szívderítő témáról, hogy kedvem lett volna csatlakozni hozzá a kávézóban, hogy egy kicsit szidalmazzuk a hímsoviniszta könyvtáros bácsit, aztán elmenjünk sétálni a tóhoz vagy egy parkba, és annyira belemerülnénk a beszélgetésbe, hogy eltévesztenénk a fernhami leágazást, de közben találkoznánk a farkatlan macskával, úgyhogy megérné. És ezt a könyvet is megérte elolvasni, mert elég, hogy remekül szórakoztam, de olyan inspirálódott hangulatba is kerültem.

„Ahogy élettanilag a férfiban és a nőben is megvannak az ellenkező nem hormonjai, lélektani értelemben éppúgy biszexuálisak. Magukban hordozzák a befogadás és a behatolás, az anyag és a szellem princípiumát. A férfi – és a nő – csak akkor találja meg az összhangot önmagában, ha a női és férfi polaritása összhangban van egymással. Ez az alapja minden alkotóképességnek.” – mondja Erich Fromm A szeretet művészetében; „Minden nagy szellem androgün.” – írta Coleridge, és Woolf is hasonlóan ír a Saját szobában: „ (…) valamennyiünket két erő igazgat, egy hímnemű és egy nőnemű; a férfi agyában a férfi uralkodik a nő fölött, a nő agyában a nő uralkodik a férfi fölött.”
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi is legyünk biszexuálisak, mint Virginia Woolf, viszont a tény, hogy mindenkiben jelen van egy maszkulin és egy feminin én-rész, – és az, hogy melyik lesz domináns, az rajta és a körülményein is múlik –, szerintem értelmetlenné teszi a radikális feminista és a soviniszta törekvéseket egyaránt.
Úgy gondolom, hogy mindaddig a feminizmus egészséges és szükséges, amíg az egyenjogúság az, amiért harcol – Woolf szerintem ezt az egészségesebb vonalat képviseli a Saját szobában. A radikális feminizmus viszont szerintem beteges és általában személyes sérelmekből fakad, amin ezek a személyek képtelenek felülemelkedni, – ez legalább olyan lehangoló számomra, mint a sovinizmus. Manapság Európában már leginkább azon múlik, hogy egyenjogú-e egy nő, hogy annak választja-e magát, vagy inkább az alárendelt szerepében reked, mert fél önálló lenni – sokaknak bizonyára megnyugtató, hogy megvan még ez a második lehetőség. A radikális feminizmus (amit pl. Helen Cixous vagy Judith Butler képvisel) szerintem nem is mondható feminizmusnak, hiszen szinte mindent elutasít, amit egy egészséges nő természetesnek talál. Simone de Beauvoir írta A második nemben, hogy ”Senki nem születik nőnek, hanem azzá válik.” – úgy gondolom, hogy a radikális feminizmus pont ebben, a nővé válásban akadályoz meg, (hiszen elhiteti az emberrel, hogy nőnek lenni nem jó, ami hazugság) míg az egészséges feminizmus, ami nem a nők (nem-létező) felsőbbrendűségének elfogadtatását, hanem csak az egyenjogúságot hivatott kivívni, teljesen más, elfogadható, sőt, bizonyos mértékben szükséges. Számos példa van arra, hogy egészséges nőként is lehet nagy gondolkodóvá válni – nem kell sem radikális feministának, sem férfigyűlölőnek lenni hozzá.

Te jó ég! Minél többet olvasok Virginia Woolftól annál jobban és jobban megszeretem, és mindegyre többet akarok tőle vagy róla olvasni… Na de mi is az a Saját szoba? Valami egészen különleges dolog. Nem regény, hanem gondolatok a nőkről, az irodalomról, a feminizmusról, csupa érdekes dolog Virginia Woolf különleges és sajátságos stílusában leírva. Szóval, igen, nem egy szokványos értekezés az irodalomról, hanem olyan Virginiás. De pont ezért szeretjük Virginia Woolfot, mert olyan Virginiás, nem? Szerettem,azt ahogy példákat hoz, ahogy a saját példájával mutatja be milyen nőnek lenni, a korban melyben él, vagy azt ahogy Shakespeare kitalált (vagy nem kitalált) húgán keresztül mutatja be, mennyire nem volt esélye egy nő nemű lénynek a 16.században bármiféle művészi tehetséget kibontakoztatni. Külön bónusz, hogy valamennyire jobban megismertem az angol irodalmat, és valószínű hogy a hatására többet is fogok olvasni angol irodalmat.
Szóval ajánlom bárkinek, aki szereti az irodalmat és van türelme Virginia Woolf stílusához.

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv.
A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz.
A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról.
Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek.
Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul.
A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz.
A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Auten és a Brontëk felbukkanásához vezetett.
Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott.

Évekkel ezelőtt került szóba az egyik órán, azóta kíváncsi voltam rá. Bevallom, holmi keményvonalas, keserű, vádaskodó feminista röpiratra számítottam, nem erre a csapongó, mégis harmonikus gondolatfolyamra, amelyben szó van a farkatlan macskától kezdve a vacsorán át Christina Rosetti-ig. Annyira élveztem a stílusát, hogy az érdeklődésem kezdeti tárgya totálisan a háttérbe szorult:) A Flush lesz a következő.
(Bővebben a linkeknél.)

„Ezért azt ajánlom önöknek, hogy írjanak csak mindenféle könyveket és ne riadjanak vissza a legjelentéktelenebb vagy a legbeláthatatlanabb témától sem. Akárhogy is, de remélem, hogy lesz majd elegendő pénzük, hogy utazhassanak, henyélhessenek, elmélkedhessenek a világ jövőjén és múltján, álmodozhassanak a könyvek fölött, bóklászhassanak az utcasarkon befordulva és kivethessék a gondolkodás horgát a folyóba.”

Évente újra kellene olvassam. Mindenkinek el kellene olvasnia aki valaha írásra adta a fejét, különösen, ha véletlen éppen nőnek született. Ez a nő fantasztikus volt.
…
Egy könyvben ennyi erő, modernség, makacsság, kísérletezés és türelem: csodálatos.

Úgy gondolom, Virginia Wooffal nagyon jól megértettük volna egymást. Még egyetemi éveim alatti filozófia tanulmányaim során tettem ama megállapítást, hogy azért nincsenek női filozófusok, mert baromira nem értek rá, szülés-gyerek-háztartás mellett üldögélni és levegőt masszírozni. Amíg a férjük az élet értelmén gondolkodott, addig ő éltek.
Hasonló gondolatokat fejt ki Virginia Woolf is saját területén, az irodalmon belül. Végigveszi a szociális, oktatási, gazdasági hátrányokat, amik nem engedik a nőket kibontakozni, az atyáskodó társadalmon túl. Vele együtt háborogtam, 90 év távlatából is. Ugyanis a mai napig része egy női íróval készített riportnak, hogy miben más az ő írása, mint egy férfié. Mindig hasonlítgatják. Sokszor férfi néven jelenik meg lásd: Rowling.
Woolf jelszava ma is aktuális (sajnos): Saját – zárható – szobát és (mai árfolyamon) évi 500 fontot minden nőnek!