Orlando 77% 457 csillagozás

Kedvelem V.W-t, kedvelem és mindig elképzelem, ahogy az ajtófélfának félvállal neki dőlve eltűnődik, vagy az íróasztalánál, megbillentve székét, hátradőlve elmereng azon, hogyan mondja el nekünk a gondolatait.
Ő, aki önmagát sem látta igazán, ő akar nekem-nekünk valamit adni magából. Vannak emberek, írók akikkel szívesen hallgatnék együtt. Ő is ilyen. Ülnék vele szemben és úgy érzem kölcsönösen fürkésznénk egymást. Mire jönnénk rá? Nem tudom. Nem tudom, s mivel e találkozás csak a képzeletben lehetséges, ezért olvasom őt. Orlandóval V.W. szárnyal az időtlenségben. 400 év (k)ám(b)ulatban. Száműzött életkeresés és az emlékezet bágyadt vágya. Mert mire is emlékezünk a régmúltból igazán? Mi marad meg bennünk? Mindig az, amit kaptunk attól a valakitől vagy valamitől. Orlandó is mosolyokra, vágyakra, tájakra,színekre emlékszik. Ezek az ő „sajátjai”, s ettől lett az élete megfejthetetlen. Azt hiszem, nem arra kell törekedni olvasás közben, hogy őt megértsük vagy megfejtsük, hanem arra, hogy úgy ahogy ő, elfogadjuk mindazt amit a sorsa őelébe hoz. Írják róla, „olyan mint Mona Lisa mosolya”. Van akinek az nem is mosoly. És azt is kérdezik, „mit akar mondani az író?” – s a válasz tökéletes: „ mindazt, amit senki se mondott őelőtte”. Woolf mély, megrendítően költői műve megosztja az olvasókat. Van aki a legfontosabb regényének tartja és van aki szóra sem méltatja.
De el kell olvasni.

Tavaly augusztusban egy szombati napon Virginia Woolf A hullámok című regényével elementáris erővel tört be az életembe. Annyira magával ragadott az a könyv, hogy képtelen voltam letenni, az ottani értékelésemnél le is írtam, mennyire elfáradtam a végére. Mert csodálatos élmény volt, de annyira kellett koncentrálni, hogy szabályosan kimerültem. Pedig éreztem akkor, hagyni kellene neki időt, nem sietni vele, de nem tudtam neki ellenállni, így a végére „csak” 4,5 csillagot adtam.

Az Orlando ezzel szemben másfél hónapig kísért most, és talán így volt ez a legjobb. Mert így ért bennem végig a történet, jó volt néha hozzá menekülni, mikor elegem volt már mindenből, szépséget és nyugalmat találni nála.

Márai azt írta erről a regényről, „Orlando káprázatos könyv. A gazdagság van ebben a könyvben, a többlet, az igazi pompa, a költészet.” (A teljes napló, 1945, 313. oldal). Ettől többet nem lehet róla írni. Újabb kedvenc született.

Idén év elején olvastam az Iskola a határont, és annyira lenyűgözött, hogy azt gondoltam, egy jódarabig nem lesz ilyen élményem könyvtől. És erre tessék, itt az Orlando, amíg az új Poket kiadás megjelent, még a létezéséről is csak alig tudtam, de ez valami annyira gyönyörűen megírt dolog, szép és furcsa és vicces is és töprengős és kicsiket is jó merülni ebben a szövegben meg nagyokat is, és miért nem mondta nekem senki korábban, hogy ez ilyen jó? Mert ha tudom, akkor sokkal hamarabb elolvasom.

Ezzel a könyvvel kellett volna kezdenem tőle, ez valami zseniális.
Az első pár oldalnál azt se értettem mit olvasok pontosan de ahogy haladtam úgy lett világos hogy miről is szól a könyv. Fantasztikus ez a könyv nem lehet róla többet írni el kell olvasni.
Szeretlek Virginia Woolf.

Azt hiszem, ha létezik tökéletes időpont ennek a könyvnek az olvasásához, akkor én megtaláltam! Olyan időben vettem kézbe ezt a könyvet, mikor a napjaim nekem is a természet csodálatából álltak, a fák szeretetéből, és gondolkodásból az életről, az igazságról, a szerelemről, a világról és abban magamról, az irodalomról, az írásról – egyszóval kicsit én is Orlando voltam, úgy érzem, az elmúlt időszakban, és ez a könyv ráerősített erre a különleges, lebegős állapotra, mikor összefolyik a történelem, a saját múlt, a jelen és a jövő, a korszakok, az emlékek, a nemek, minden… Így lesz Orlando is a természet része, mert feloldódik benne, így tud az egész természet, a hosszú századok, az összes ember nemre tekintet nélkül Orlandoba tömörülni, mert ő megérti, mert átélte, mert megélte. És talán ezért kellenek nekünk is ezek az időszakok, mikor kicsit Orlandová válunk, hogy megértsük, meglássuk a megélt időt, vagy csak egyszerűen egy fa bölcsességét, az irodalom, az írás/olvasás szépségét, vagy egy vadlúd közelségét…

Szerb Antal (hadd kezdjem ezt az értékelésemet is az ő nevével) azt írja, Woolfban végső soron az a legmegragadóbb, ami minden nőírónak sajátja: a női báj. Nos, ezt a mondatot én eléggé hímsovinisztának gondolom, de erre a könyre igaz. Hihetetlenül bájos. Woolf játszik, nem szent neki semmi, folyton megnevetteti vagy elgondolkoztatja vagy elvarázsolja az olvasót, se füle se farka a regény, de hát miért kéne egy regénynek fül meg farok? Főleg ha egy nő írja, ugye. Farok egy regénynek? Milyen hímsoviniszta hozzáállás ez? ;)

1586-ban kezdődik a történet, egy néger-fejet vagdosó kisfiúval, Orlandóval, és 1928-ban ér véget, egy harminchat éves, autót vezető férjes és gyermekes asszonnyal, Orlandóval. Amikor Orlando mély álomból felkelve nővé változva találja magát, és Woolf leírja, hogy milyen gondolatok keltek benne első időkben, egy darabig annyira a hatása alatt maradtam, hogy meglepődtem, hogy férfi vagyok. Sosem éreztem magam még nőnek, de Woolfnak ezt is sikerült elérnie. Időn, téren, nemeken és kultúrákon átívelő humoros kalandregény ez, amelyből kiderül, hogy az élet egy nagy kaland, és hogy az irodalmi kritikusok, ha több száz évig élnek, akkor se fognak érteni az irodalomból semmit. Mellesleg megtudjuk, hogy mit is jelent férfinak vagy nőnek lenni, és hogy Woolf milyen gyönyörűen tud írni, senkihez nem hasonlítható mondatokkal. (Más könyveit [Mrs. Dalloway, Hullámok] már az első tíz-húsz oldal után a földhöz csaptam, hogy ennek tényleg se füle, se farka, de még íze vagy bűze sincs, legalább trágyaszagú lenne, ha már rózsaillatú nem tud lenni… És most Orlando elvarázsolt. Igaz, ezt nem Tandori fordította, lehet, hogy eredetiben vagy más fordításban kéne próbálkoznom vele.)

Szeretlek, Virginia. Te tudod, hogy s mint megy az élet ezen a földön, és csodállak, Virginia, mert bár egész életedben küzdöttél azzal a borzalmas betegséggel, amit depressziónak neveznek, és ma már divat a szimpla rosszkedvet is annak hívni, nem csak azt a mélységes sötétséget, amit te is átéltél rengetegszer, és te mégis ilyen csodálatosan könnyed tudtál lenni ebben a könyvben, néha Austen-i módon humoros, és kedvesen, de erőteljesen csipkelődő, és csodállak, mert bár feminista voltál, nem estél át a ló túlsó oldalára, és ugyanazzal az iróniával írtad le a buta nőket, mint a buta férfiakat, és köszönöm Virginia, hogy megerősítetted és minden fensőbbrendűségi érzés nélkülivé tetted a nők iránti tiszteletemet és szeretetemet. Te, aki a légynek sem tudtál volna ártani, és aki végül kövekkel a zsebedben besétáltál a tóba.

Orlando bája időtlen, van benne valami abból, amit női bájnak hívunk, de ami igazából bármilyen nemű emberben meglehet, de nem csak emberben, hanem akárminek, és olyan ritka, mint egy ezüstös fényű éjszaka kettesben a Szerelemmel.

Ezt a kötetet régóta terveztem olvasni, és most el is kezdtem. Sokáig vergődtem vele, majd hirtelen értettem meg, miről szól igazán a könyv, és azóta nagyon tetszik nekem. Nem mindennapi, de nagyon tetszetős olvasmány.
A könyv Orlandó útját követi végig, és az ő mindennapjait. Orlandó egy író, és a történelem sodrásában láthatjuk, hogyan is ír egy író, hogyan fejezi ki magát, hogyan alkot. Közben a könyvben van egy második, nemi vetület is, hogyan alkot egy férfi, és hogyan egy nő, és hogyan egy nemtelen író.
Alapvetően szerintem a nemi kérdéseket jobban észreveszik az olvasók a könyvben, így én is azzal kezdenék. Érdekes, hiszen a felütése az, hogy láthatjuk Orlandót férfiként (de mégsem a kor társadalmilag elfogadott férfieként! Hiszen rengeteg nőies vonása van, már maga az írást, ahogy leírja a szerző, és ahogyan megbújik a kastély falai között). Láthatjuk az életét, a viszonyait a társadalomhoz, majd végigvezet minket a könyv a legnépszerűbb férfi írók témáin (, mint például a szerelem, a munka). Ezután váltunk, és Orlandó nő lesz (vagy inkább nő is lesz, hiszen sok szempontból férfi mivoltát nem tudja letagadni). Így pedig láthatjuk a nők helyzetét a társadalomban, de az írás terén is.
Ami nekem érdekes vetülete volt a könyvnek, hogy mennyire kiszolgáltatott sokszor a nő, és hogy erre Orlando csak akkor jön rá, amikor ő is nővé válik. Hogy sok mindent elvárnak a nőktől (tisztaság, szépség), de közben a férfi valójában csak kihasználja, tárgyként tekint rá. Bár a kötetben (mivel elég nagy időt ölel fel) változik a nőkhöz való hozzállás, alapjaiban a viszony alapjai még a mai napig élnek bizonyos formában.
A másik vetülete a könyvnek az írás. Nagyon érdekes volt, hiszen ahogyan haladunk az időben, úgy alakul a Tölgyfa kéziarata is. Éppen az aktuális kor íróiról is szól, és hozzá hasonlítja magát Orlando, másrészről viszont a témák, a stílus is változik (kicsit úgy, mintha érne is). Nagyon érdekes ilyen szempontból Orlando nővé válása (technikailag ahogy megjelenik a női alkotó a költészetben) és ahogy láthatjuk nemiségének formáját is (hogy néhol inkább androgűn, máskor inkább nőiesebb)
Nem volt egy könnyű lvasmány számomra. Nagyon nem. De közben mégis annyi mindent adott ez a kötet. Nagyon jól rímel a Saját szoba esszéire ez a kötet, gyakorltilag ugyanazt mondja el, csak fikcióban (és némileg több tartalommal, szebb nyelvezettel). Nem mindenkinek ajánlom, mert nem mindenki szeretné ezt a könyvet. De aki tud vele kapcsolódni, akit érdekel ez astílus, annak kihagyhatatlan élmény lesz ez a kötet.

„Orlando nő lett” ez tagadhatatlan tény, 300 év alatt ennél furcsább dolgok is beleférnek az életbe. Engem jobban foglalkoztat Orlando volt e igazán ifjú? Volt e igazán férfi? és volt e olyan pont mikor éppen szégyellte, hogy az aki? Nehéz kérdések ezek, és nagyon nagyon halkan valljuk be magunknak minden ember néha más szeretne lenni mint aki. Mindig vágyunk a megfoghatatlanra. Hölgyeim nézzünk magunkba szerintem nincs köztünk olyan, aki legalább egyszer az életben ne irigyelte volna az ellenkező oldal látszólagos szabadságát és erejét. Uraim vallják be titkon néha gyengék és érzelgősek szerettek volna lenni. Orlando egy napon felébredt és nő lett, nincs válság, nincsenek kételyek, minden csak cicoma, hiszen ha úgy hozza úri kedve, visszacsúszik a nadrágba, ismételten férfi lesz. Hiányzott valami mélyebb erő, így csak egy hosszú, néhol tényleg szép szófolyammá vált, amelynek egyes részei elgondolkodtattak, máshol untatott, pont arra nem adott választ amire a címkék alapján számítottam. A cigány rész kimondottan kedveltem.
Nő vagyok annak születtem, ezért még kalapot sem emelgethetek, hiszen az úrilányok tudják mi az illem.

Sok-sok éve, hogy megvettem ezt a könyvet és bele is kezdtem, de nem bírtam elolvasni. Gondoltam majd most, biztosan csak túl fiatal voltam. Jaj, nem…. Most csak egy kihívàs miatt fejeztem be, egyébként olvasatlanul úgy elraktam volna, hogy ne találjam meg még egyszer.
Érdekes az írónő stílusa, nem rossz, de nem nekem való.

Ezzel a regénnyel én most biza újabb vakmerő fejest ugrottam a semmi sűrű tengerébe. A rajtmozdulat hasonlított a Tajtékos napokkal kapcsolatban véghezvitt bravúromhoz, annyi különbséggel, hogy jelen esetben az értelmezés és a valós (belső) értékelés, kicsit várat még magára. Ugyanis ez a történet olyan történet, ami nem történet, van hősünk (akár több is), akadnak cselekmények is, de csak úgy homályos körvonalakkal, hektikusan elhullajtva egy áttetsző vászon felszínén. Az idő múlik, több is mint amennyit egy hétköznapi ember remélhetne, igaz alig érzékelhetően és közben mégis minden pillanatot úgy élünk meg Orlandóval, mintha a legszebb, legsúlyosabb, legfontosabb lenne. Plasztikus képek miriádja tölti ki a regényt, amelyek sokszor nem kapcsolódnak össze és szövődik a nem-történet, hogy aztán mégis megismerjük belőle hősünk életeit. Mindenről szól és semmiről. Szól az életről, annak értelméről és az idő múlásáról, a változó korstílusról, szerelemről és csalódásról, a természetről, a költészetről és a fák gyökeréről. De sokszor mégis elveszünk a sorok között és arra eszmélünk, hogy még mindig a befagyott folyó jege alatt ücsörgő almaárusról, vagy a réz és arany árnyalatú ég képéről merengünk. S ilyen állapotban sétálunk a krónikással a vízparton és bódultan hallgatjuk a valóságból kizökkent, olykor talán volt, de talán sosemvolt emlékeit. Játékos, ironikus, néha egészen infantilis, mégis szórakoztató humorral és a legkomolyabb filozófiai gondolatokkal mintázza regénye szőttesét. Filozofál, mereng és közben játékosan lebeg a telített pillanatok egyikéből egy újabba.
A könyv újraolvasásért kiált, mindenképp nyugodt körülmények között, hogy elveszhessek a sorok olykor könnyed ábrándosságában, vagy megfejthessem a még rejtőzködő motívumokat, és mindenekelőtt jókat mosolyogjak a női írói minősítés álcája mögé bújtatott irónián.