Évek 1 csillagozás

Ez a legrosszabb a felnőttségben, gondolta. Nem tudnak osztozni a dolgokon, úgy mint valamikor. Ha találkoznak, soha sincs idejük kibeszélni magukat mint azelőtt a világról általában, mindig tényekről beszélnek – apró tényekről.

A hangok elenyésztek. Nem látott semmit, csak az előtte fekvő görög szöveget. De miközben olvasott, agyveleje fokozatosan felmelegedett; tudatában volt, hogy valami szaporábbá és sűrűbbé válik a homloka mögött. Egyik mondat a másik után világosodott meg előtte; pontosabban – vette észre, miközben rövid lapszéljegyzetet készített, – mint az előtte való este. Apró, elhanyagolható szavak most új árnyalatot árultak el, ami megváltoztatta az értelmet. Újabb jegyzetet készített. Hát ez volt az értelme. Tulajdon ügyessége, amivel behatolt a mondatba, az izgalom borzongásával töltötte el. Előtte volt tisztán és teljesen. De pontosnak, kifogástalannak kell lennie; még a kis lefirkantott jegyzetei is olyan olvashatók legyenek, mint a nyomtatott betű. Hol ehhez, hol ahhoz a könyvhöz hajolt. Majd hátratámaszkodott, hogy behúnyt szemmel is eszében tartsa. Vigyáznia kell, hogy semmi se posványosodjék el a bizonytalanságban. A harangok újra megszólaltak; odafigyelt. Változatlanul szóltak. A redők, amelyek arcára vésődtek, meglazultak. Hátratámaszkodott; izmai fölengedtek. Felnézett könyvéből a félhomályba. Úgy érezte magát, mintha verseny után elvágódnék a gyepen. De egy pillanatig úgy rémlett, mintha még mindig futna; elméje tovább rohant a könyv nélkül is. Magától száguldott végig, gátlás nélkül, a merő értelem világában: de az értelem fokozatosan elveszett. A könyvek kiríttak a falból: látta a vajszínű faburkolatot; látta a pipacs-csokrot a kék vázában. Az utolsó harangütés is elhangzott. Felsóhajtott és felkelt az asztal mellől.

Hazugsággal nem mentjük meg az üdvösségünket.

A dolgok nem maradhatnak örökké egyformák. A dolgok elmúlnak, a dolgok változnak, gondolta és fölnézett a mennyezetre. És hová megyünk? Hová? Hová?…

Aztán egy ideig nem mondott semmit. Mintha eláradt volna benne az emlék.

– Mesélj nekem William Whatney-ről – mondta. – Mikor utoljára láttam, karcsú fiatalember volt, egy hajó fedélzetén. – Peggy nevetésben tört ki.

– Ez nagyon régen lehetett – mondta.

– Nem olyan nagyon régen – mondta Eleanor kissé sértődötten. – Körülbelül – tünődött – húsz évvel, talán huszonöt évvel ezelőtt.

Az évek sok mindent megváltoztatnak, sok mindent elpusztítanak, egyet-mást fölhalmoznak, – a gondokat és bosszúságokat; most itt vannak és nem hagyják békén.

– Hogyan alkothatunk vallásokat és törvényeket, amelyek illenek hozzánk, amikor önmagunkat sem ismerjük.
– Milyen különös, hogy ezt mondja – mondta rámosolyogva. – Én is sokszor gondoltam.
– Miért furcsa ez? – mondta a férfi. – Mi valamennyien ugyanazt gondoljuk, csak nem mondjuk ki.

Nagyon gyorsan beszélt. És a fiatal asszony, akinek előadott, egyre csak azt mondta: «Értem, értem», és sűrűn aprókat bólintott a fejével. De némi kényszeredettség látszott az arckifejezésén. Martin szerette volna azt mondani a férfinek, nem kell úgy fáradnia, barátom, ez a nő egy szót sem ért abból, amit beszél.

Egyszerre csak megpillantotta két kopasz fatörzs között a hihetetlenül kék eget. Felért a tetőre. A szél elült; a táj kitárult körülötte. Mintha összezsugorodott volna a teste és kitágult volna a szeme. Végigheveredett a földön és nézte a hullámzó vidéket, amely messze emelkedett és ereszkedett, egyre messzebb, egészen addig, amíg valahol messze eljut a tengerpartra. Ebből a magasságból úgy látszott, mintha nem művelné senki, mintha nem lakna rajta senki, mintha nem volnának rajta városok és házak, mintha önmagában és önmagáért volna a világon. Sötét árnyékcsíkok, sugárzó fénytömbök hevertek egymás mellett. Ahogy nézte, megmozdult a világosság és megmozdult a sötétség. Fény és árny vonult végig a dombokon, a dombok és a völgyek felett. Mélyen zúgó dal hangzott a fülébe – a táj önmagában, önmagának énekelt, amint magányos kórus. Ott hevert és hallgatta. Tökéletesen boldog volt. Az idő megszűnt.