Az ​évek 82% 56 csillagozás

Nem, egyáltalán nem tudnám elmondani, miről is szólt a könyv. Jeleneteket látok, ahogy ülnek ezek a mindenféle gondolattal teli, de csendes népek a szalonban, kortyolják a teát vagy valami alkoholfélét, egymás szavába vágnak vagy elalszanak, elmerengenek.
De tulajdonképpen nem is fontos, mi történik velük (történt velük egyáltalán valami? léteznek vajon?). Csak kell, hogy elragadjon az elbeszélés, kell, hogy ott létezzünk, hogy belelassuljunk ebbe a gyönyörűen lefestett világba.
Hát erre való Woolf.

Csak Virginia Woolf tud olyan hangulatosan írni semmiségekről, hogy közben valahogy mégis minden benne van.

Az évek lendületes sodrásban zavar le ötven évet Angliából a szemünk előtt, a kiterjedt Pargiter család és rokonságának életéből, statikus mértékegységként tartva előttünk Eleanort, mint valami támasztékot a többiek életében, végigélve velük a századfordulót, az első világháborút, az öregedést, de nem az öregséget.

Nagyon nyugodt voltam végig olvasás közben, mintha felettem is teltek volna kicsit az évek. És gyakran mosolyogtam Woolf zseniális jellemalkotási készségén, hogy néhány mondattal vagy visszatérő gesztussal milyen élénken festi az embert elénk, nem csak a szereplőt. Nem is tudnám így utólag megmondani, ki volt a legszerethetőbb, főleg, hogyan bizonyos életszakaszukban mégiscsak változtak valamit, miközben megőrizték a fiatalságukból hozott egyediséget. Kíváncsi lennék, hogy valóban így öregszünk-e valamennyien, hogy bizonyos jellemhibákhoz és gesztusokhoz csak ragaszkodunk és elmélyítjük, és végül ez adja majd a felismerhetőségünk alapját.

Évek jönnek évekre, nem hagyva maguk után mást, mint egy illatot, egy színt, egy villanást, s mikor ezeket összerakod, elmúlt az életed.

A könyv jó lenne, ha a fordítás nem vágná agyon. Többször megnéztem az eredeti szöveget. Nincs melléfordítás, de miközben az eredetiben lágyan gördülnek a szavak, a mondatok. A magyar kifejezetten nyögve nyelős, száraz, unalmas.
Az eredeti:
„A very cold winter’s night, so silent that the air seemed frozen, and, since there was no moon, congealed to the stillness of glass spread over England. Ponds and ditches were frozen; the puddles made glazed eyes in the roads, and on the pavement the frost had raised slippery knobs. Darkness pressed on the windows; towns had merged themselves in open country. No light shone, save when a searchlight rayed round the sky, and stopped, here and there, as if to ponder some fleecy patch.”
A fordítás:
„ Egy igen hideg téli éj, s oly csöndes, hogy fagyottnak hatott a lég, és mert nem volt hold, üvegnémasággá dermedetten terült el Anglián. Tavacskák s árkok jege beállt; utakon üveges szemek voltak a pocsolyák és a kövezeten csúszós dudorokat púpozott a fagy. Sötétség nyomult az ablakoknak, városok alakultak puszta tájjá, körül. Fény sehol, legfeljebb a fényszóró kutatta az eget, aztán megállt, reflektortűnődés valami bodros helyen.” (306. o.)

Ráadásul a magyar nyelv ragozó, tehát teljesen felesleges és -HALÁLOSAN IDEGESÍTŐ – állandóan használni a személyes névmásokat.

A fülszöveget olvasva egy érdekes családregény bontakozott ki a szemem előtt. Aztán a könyvet elkezdve ez a gondolat eltűnt. Vártam vártam de nem jött, viszont jöttek a bekezdésnyi mondatok. Aztán lassan megértettem itt nem lesz akció, itt nem lesz bonyolult cselekméy, itt bizony teázuk és hangulatot, érzéseket kapunk.
Jó is lehetett volna, de vagy én nem éreztem ezt a hangulatot vagy a fordítás nem adta át, nem tudom de küzdelem volt.

Szinte láttam magam előtt a tájakat, a színeket… Szinte éreztem az utcák szagát, az évszakok illatát… Szinte hallottam a harangok kongását, az eső kopogását…
Lehet, hogy a történet nem csavaros és fordulatokkal teli (bár én személy szerint nagyon élveztem a lassúságot), de szerintem ilyen szép, láttató erejű leírásokkal átszőtt könyvet még sosem olvastam. Az első Woolf, de nem az utolsó. Nagyon tetszett a stílusa.
Egy család életéből kiragadott néhány jelenet. Generációk változása. Az idő múlása. Az évek múlása.

Ezt újra kell olvasnom, de elsőre nagyon tetszett, újabb kívánságlista darab :)
Stílusilag valahol a Hullámok és a Mrs Dalloway között van, amelyek pont a kedvenceim Woolftól. Csodálatosak voltak a leíró részek, senki más nem ír így az időjárásról, mintha önálló gondolkodó lény lenne. Nekem most nagy élvezett volt mind a rengeteg londoni helyszínről olvasni, mind a családtagok különbözőségére rácsodálkozni. „Hol kezdődik ő, hol érek véget én?” jó kérdés, örök érvényű.

A történet maga magával ragadó, bár néhányszor vissza kellett lapoznom, hogy képben legyek ki kinek a rokona, milyen ismerőse. A természeti jelenségek leírása nagyon tetszett, és úgy egészében a könyv is tetszett volna, DE Tandor Dezső-féle fordítás egyszerűen borzasztó, sokszor voltam, hogy félbehagyom, mert annyira rossz. Tele van magyartalan mondatokkal, amikből süt az angol eredeti szerkezet. Egyszer előkerítem más fordításban is, talán úgy élvezhetőbb. :(

Nehéz ezt a művet csillagosan értékelni. Talán úgy tudnám leginkább szemléltetni amit gondolok róla ha azt mondom, van a könyv, meg vagyok én, és a kettőnek most nem lett közös metszéspontja. De! Nem azért, mert a könyv rossz.
Úgy kezdtem olvasni mint a legtöbb regényt. Mert hát ez egy családregény, állítólag… Vártam, hogy belemerülhessek a történetbe. És csak vártam, és vártam…
Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy hol a hiba. Kicsit félre tettem, majd néhány nap múlva bekúszott a gondolat, hogy itt tulajdonképpen a hangulatot kell érezni. Innentől csak nagyon kicsi adagokban fogyasztottam. Hagytam, hogy elvigyen a vibe, és azonnal letettem amint észrevettem, hogy kezdenek elkalandozni a gondolataim.
Ez volt az első olvasásom Virginia Woolf-tól, egyelőre úgy érzem nem vagyunk azonos hullámhosszon, viszont nem zárom ki, hogy ez változhat.

Annyira öntörvényűen ír, hogy ebben a regényében simán benne van egy angol Dosztojevszkij, vagy anti-Dickens. A cselekmény ritmusát eszméletlen tördeli, de olyanokat tud az emberről, emberi természetről, ami hirtelen mellbe vág és másodpercekig csak nézel magad elé. Azért nagyon érződik zsenijén az önpusztító őrület is. Racionális az irracionálisban.