A ​világítótorony 211 csillagozás

Virginia Woolf: A világítótorony Virginia Woolf: A világítótorony Virginia Woolf: A világítótorony Virginia Woolf: A világítótorony

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy ​népes angol polgárcsalád egy skóciai szigeten tölti a nyarakat. Mr. Ramsay, a hóbortos, zsarnoki apa pihenés közben is a karrierjén rágódik, úgy érzi, tudósi pályáján nem jut már előbbre, s bosszúból a környezetét terrorizálja. Kisfiának, Jamesnek egyetlen vágya, hogy kivitorlázhassanak a közeli világítótoronyhoz, az út azonban rendre elmarad, mert apja kinyilvánítja: nincs és nem is lesz ahhoz való időjárás. Mrs. Ramsay, a konvencionális feleség és anya, a hétköznapi élet zavartalanságára ügyelő asszony, a férj, a gyerekek, a barátok érzékenységének villámhárítója, úgy tetszik, hiába próbál harmóniát teremteni. A világítorony elérhetetlen álomként ködlik a tengeren. Mint ahogy kivitelezhetetlennek tűnik vendégük, a fiatal festőnő, Lily Briscoe terve is: elkészíteni Mrs. Ramsay portréját, megragadni, talán csak egyetlen vonással, ennek a lenyűgöző teremtésnek a lényegét.Múlik az idő. Felnőnek a gyerekek, megfogyatkozik a társaság. Közbeszól a nagy háború, a nyaraló sokáig… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1927

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető · Klasszik Alinea · Kapszula Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 2021
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635044498 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Alinea, Budapest, 2014
232 oldal · ISBN: 9786155303579 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Alinea, Budapest, 2014
232 oldal · ISBN: 9786155303562

3 további kiadás


Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

James Ramsay


Kedvencelte 24

Most olvassa 24

Várólistára tette 258

Kívánságlistára tette 201

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

eme>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Woolf nem az én íróm. Nem mondanám, hogy nem kedvelem az írásait, de mindeddig valahogy soha nem sikerült igazán megragadnia. Ez a regény viszont sokkal hozzáférhetőbb, szerethetőbb számomra, mint az eddig olvasottak. Szerettem csendesen hullámzó bölcsességét, érzékenységét, egész hangulatát, meg persze komplexitását és azt a tudást, ahogy az életrezdülések sokaságából felépíti magát az életet.
Mint az a Woolf-regények esetében lenni szokott, a cselekmény ezúttal is másodlagos, a tudatfolyam-technika révén a szereplők belső nézőpontja, önmaguk, egymás és a világ érzékelése, a létezés megértésére tett kísérlet kerül előtérbe. A gyerek naiv, ártatlan vágyakozása, a művész újra- és újrakezdett próbálkozásai, a tudomány racionalitásának hidegsége, a hétköznapi teendőkbe és szerepekbe belekényszerült, szívében, lelkében kutató átlagember – sorsok, életek, nézőpontok: megannyi magányos sziget, egymástól távol, kimondott, kimondható szavak nélküli elzártságban, elhallgatott kételyekkel, vívódásokkal. A lelkek egymásra csapott ajtajával.
Elegednők-e a szavak? Mondhatnak-e többet a hallgatásnál? Megismerhető-e a másik ember (a világ, a lét), van-e út hozzá? Nem illúzóból, nem feltételezésből, hanem biztos tudásból építkező út? És ott van még a világítótorony is, pásztázó fényével, a hullámokból szilárdan kiemelkedő útmutatásként. Örök vágyódások, minduntalan elodázott utak sóvárgott-félt célja. Torony amelytől és amelyhez az élet vezet, amely helyére teszi a dolgokat, nyugalmas víztükörré simítja a hullámokat.
Nagyon erős atmoszférájú regény, minden apró árnyalatra odafigyelő, lelki tájakat megrajzoló írás, amely a létet, az időt teljességében igyekszik megragadni, emlékek, vágyak, benyomások, bezártságok és csendes magányok gyűrűző, egymásba oldódó vízköreiben. Lírai és érzékletes próza, amely, akár festő szereplője, Lily, foltok, fények és árnyékok segítségével próbálja rögzíteni a futó benyomásokat, az örök változót, a pulzáló-hullámzó valóságot. Bölcs, az emberi lélekben, a lét legnagyobb titkaiban alámerülő írás, amely többek közt szuggesztív erejű metaforák és egy remekül felépített szimbólumrendszer segítségével reflektál nemcsak a végső nagy kérdésekre, hanem a prózai hétköznapokra is. Főként ezek korlátaira, konvencióira – Mrs. Ramsay és Lily alakja révén a csak skizofrén hasadtságban megélhető női szerepekre, női sorsra. Meg a művészetre mint egyetlen fogódzóra, függetlenséget, kívülállóságot biztosító tevékenységre, amely mintha visszahozná egy pillanatra a régi teljesség érzetét.
Sokrétű, remek kompozíciójú regény, érdemes többször olvasni, elmerülni benne, újra és újra rácsodálkozni az apró életdarabkákból összeálló képre.

4 hozzászólás
robinson P>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Úgy gondolom, nem könnyű Woolfot olvasni, de megéri. Woolf lírai alkat, de türelem és hangulat kell a regényhez.
https://gaboolvas.blogspot.com/2021/08/a-vilagitotorony.html

Afraa>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Ez volt a második találkozásom az írónővel, és most, hogy már tudtam, hogy miként kell hozzáállnom, egészen más élmény volt belemerülni ebbe a történetbe, mint anno az első alkalommal. Ha az ember Virginia Woolfot akar olvasni, le kell lassulnia, el kell csendesednie és befelé kell figyelnie, mert a szavaival apró, vagy olykor igen mély lélekrezdüléseket pendít meg, emlékeket hoz elő, félelmeket, érzéseket, boldogságmorzsákat, elfojtott vágyakat, fájdalmakat villant fel, amelyeket csak teljes odafigyeléssel lehet megfogni.
Hihetetlenül gyönyörűen komponálja meg a mondatait, amihez most is csak azt tudom mondani, mint amit az előző könyvéhez off írtam. Olyan a leírásait olvasni, mintha egy színekkel, de ugyanakkor finom lágysággal teli, aprólékosan megalkotott festményt néznénk, aminek alig tudunk betelni a látványával. Páratlan élmény.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miről is szól A világítótorony , hiszen nem olyan egyszerű behatárolni azt, hogy mi a központi témája. Talán a Ramsay család, akiknek bepillantást nyerhetünk a leggondtalanabb, majd pedig a veszteségekkel és fájdalmakkal teli pillanataiba? Ahogy az idő múlásával változtak, ahogy kevesebbek, vagy éppen többek lettek? Vagy a családi nyaralóházról, ami helyszínül szolgált megannyi boldog nyári emléknek, majd láthattuk, ahogy a háború okozta elhagyatottság miatt miként lesz úrrá rajta az enyészet? Vagy amikor újra benépesül és ezúttal más emlékekkel töltődik meg? Lehet ez a ház a család összetartozásának, vagy éppen az idő múlásának a szimbóluma?
Vagy magáról a világítótoronyról szól, ami tanúja volt megannyi boldog, gondtalan, vagy szomorú emléknek, s tartotta magát a vérzivataros éveken át is?
Talán mindezekről szól külön-külön és együtt is, talán főleg az idő múlásáról, arról, ami elveszett, vagy arról, ami megmaradt.

Edmond>!
Virginia Woolf: A világítótorony

„ A színek elébb kékséggel árasztották el az öblöt, és tárult a szív s úszott a test, ám a következő pillanatban már bénított is, dermesztett is mindent a hullámfodrok döfkölődő, halotti feketesége. Majd a magasból, a nagy sötét szikla mögül szinte minden este, szabálytalan időben, hogy lenni kellett, mikor jön, és gyönyörűség volt, mikor jött, fehér vízsugár szökkent; s míg várták, lesték, az öböl sápadt félkörében, hullámra hullám permetezett könnyű habot: opálos gyöngyházfényben csillámló fátyolpárát. ”

Az írónővel való második találkozásom már az első előtt meg lett szervezve és már régóta vártam, hogy elérkezzen randevúm A világítótorony c. regénnyel, melyről sokan azt vallják, az egyik legszebb VW alkotás.

Az írónő élete egyik nehezebb szakaszában írta meg a könyvet, saját maga meggyógyítása céljából, amely 1927-re el is készült, szinte megszakítások nélkül adta ki magából a szöveget.

Elmondom az őszintét, nem volt könnyű olvasni, állandó figyelmet igényelt a könyv, a gondolataim nem kalandozhattak el, sok-sok, gyönyörűséges összetett mondat, melyet többszöri elolvasás után tudtam csak értelmezni, de ezt kívánta meg a regény és talán ez is a csodájának titka.
Az írónő stílusa, a különböző leírások, hanghatások könnyen vezettek el engem a mindenségig tartó kékség mellé, éreztem a hullámok csapódását, ahogyan lapoztam az egyik oldalról a másikra, a sorokból kimagaslott a világítótorony, amit néhol homály takart el az olvasótól, mint ahogyan ez a karakterek lelkivilágára is elmondható volt.
Jól kidolgozott szereplőkkel dolgozott az írónő, nagyon erős volt a szülők jelenléte, fontos a család motívumát is megemlíteni a regénnyel kapcsolatban, hiszen 8-an voltak testvérek, mind más perspektívában látva a világot, más értékrenddel.
A könyv három szerkezeti egységre bomlik.
Az első, Az ablak címet kapta, amely az első világháború előtt játszódik, bemutatja a történet szereplőit, főként ez a rész a nappaliban játszódik és az ablakból kinézve minden szereplő mást-mást lát, ebből ismerjük meg őket igazán.
A második rész, Múlik az idő, a középső, legrövidebb rész, 7 év távlata után mutatja be, mi történt azóta a szereplőkkel, milyen hatással volt rájuk a háború és kik haltak meg.
A harmadik rész és a zárás is, A világítótorony, újabb időugrással, szintén 7 év elteltével játszódik, szeptember délelőtt, itt kap pontot a végére a történet.

És hogy miért jelöltem be azonnal a kedvenceim közé? Mert ez a regény zseniális! Az egész ötlete Virginiának, a kidolgozása, a szerkezete, a karakterek és az egész történetet átívelő tenger, a hullámok robaja, mind rájátszott arra, hogy olyan mélyről jövő hatást keltsen bennem, amit sosem fogok elfelejteni.

Úgy gondolom, sok irodalmi, pláne, ha szépirodalmi mű, akkor értjük meg teljesen a tartalmát és akkor jut el ténylegesen céljába, ha különböző elemzéseket elolvasunk róluk. Mondok egy példát, én így voltam A Mester és Margaritával, ha az én drága magyar tanárom nem vezet be a sorok közé, sosem értem meg és nem lesz kedvenc a regény.
Ugyanez volt a helyzet A világítótoronnyal is, amelyről én Bécsy Ágnes elemzését olvastam el a Virginia Woolf világa című könyvből, amiből pár sort átemelek. Nagyon érdekes, a hármas tagolás mögöttes tartalma, hogy megvalósítja a tézis-antitézis-szintézis elvét. Első rész a belső idővel, második az objektív idővel, ahogy szembe állítja az életet formáló tevékenységgel a halált és a harmadik részben ezek az ellentétek harmóniává olvadnak össze.

Úgy gondolom jól mutatja A világítótorony, hogy Virginia Woolf mennyire különleges, zseniális írónő volt. A történet befejezése egyszerűen tökéletes, örülök, hogy így ért véget, ahogyan említettem is, mennyire mély nyomot hagyott bennem, így csak azt tudom nektek mondani, mennyire ajánlom ezt a történetet, olvassátok el nyugodtan és itt a „nyugodtan”-on van a hangsúly, mert ehhez a műhöz teljesen le kell nyugodni, át kell szellemülni és beleveszni, mint ahogyan a hullám habjaiba vesznél bele.

dokijano>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Kemény dió volt ez a Woolf-regény. Első olvasásom volt az írónőtől, és nem nyert meg magának. Ennek ellenére gondolkozom azon, hogy valamit még olvasok tőle, pláne, ha kapok javaslatokat.
Miért is küszködtem vele? Cselekménye szinte nem is volt. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt vártam: inkább a szereplők gondolataiban mártóztunk meg jó alaposan. (A fülszöveg szerint ez az ún. tudatfolyam-technika. Hogy mik vannak!)
Az elején azt hittem, hogy nem is egyetlen regény ez, hanem három kisregény. Lelkesen kerestem a címadó világítótornyot. Aztán végre megtaláltam, de mindig csak mint valami elérhetetlen vágyálom szerepelt az egyik Ramsay-fiú gondolataiban, de az apja sosem találta elég jónak az időjárást ahhoz, hogy kivitorlázzanak odáig. spoiler
Szóval ettől a hármas tagolástól valamiféle szendvics-szerkezet képe jelent meg előttem. De amíg az ilyen szerkezet a mechanikában erősebb, tartósabb megoldást szokott hozni, most a tetszés szempontjából nem igazán erősítették egymást. Sőt, a középső rész tetszett, a két széle száraz volt. Tőlem távol áll ez a tudatfolyam-technika (vagy mi a szösz).

13 hozzászólás
Belle_Maundrell >!
Virginia Woolf: A világítótorony

Virginia Woolffal egyszerűen nem tudok melléfogni. Elég régen olvastam tőle utoljára, úgyhogy kellett pár oldal, míg ráhangolódtam a stílusára, de utána teljesen magával ragadott – mint mindig.
Azt hiszem, az általam megismert szerzők közül ő az egyik, aki a legszebben ír. (Le a kalappal Tandori Dezső előtt is a csodás fordításért.) Imádom, ahogy egyetlen, légies mondatával el tud ringatni, és csak sodródom a gyönyörű szavai tengerén, miközben időnként átcsapnak a fejem felett a hihetetlenül erős, igaz és bölcs meglátásai az életről. Ezt a benyomást csak erősíti a tudatfolyam-technika, amit minden egyes regényével egyre jobban szeretek. Úgy siklunk át egyik szereplő gondolataiból a másikéba, hogy szinte észre sem vesszük a váltást, mégis tökéletesen pontos jellemrajzot kapunk róluk.
A történet ezúttal is a festői leírások és filozofikus gondolatok tengere alatt bújik meg; szinte úgy kell kihámozni az áramló mondatok közül. És tulajdonképpen a cselekmény nagyon egyszerű, de pont a körítés és Virginia utánozhatatlan stílusa teszi olyan egyedivé. Különösen a második, Múló idő című rész varázsolt el, egyszerűen fájdalmasan szép volt, ahogy az írónő az elhagyatott ház és az elvaduló természet leírásával érzékeltette az idő múlását és a veszteség fájdalmát, a világítótorony örökké figyelő, mindent megvilágító fényénél. Rengeteg dolog marad kimondatlanul vagy éppen homályosan, mégis pontosan tudjuk, hogy ezek az igazán fontosak.
Nehéz lenne meghatározni, hogy miről szól, hiszen jóval több ez annál, hogy egy család kirándulni akar a világítótoronynál. Szól az életről, az elmúlásról, az időről, a művészetről és művészlétről, a hétköznapi élet korlátairól, a nemi szerepekről, a házasságról, a szülő-gyermek kapcsolatról, az önkifejezés vágyáról, önmagunk becsapásáról, az illúziókról… és ki tudja, még mi mindenről, ami első olvasásra talán nem tűnt fel, de lehet, hogy legközelebb már új rétegei is feltárulnak. Mert biztos, hogy lesz legközelebb.

KönyvekkelSuttogó>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás.
Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.
Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.
https://konyvekkelsuttogo.blogspot.hu/2017/08/a-vilagit…

Szultan_11>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Tényleg kirakósjáték – de milyen nagyszerű! És milyen nagyszerű társadalmi regény lesz a végén! Ami a legjobban lenyűgözött, azok a magára hagyott ház „érzetei” a könyv közepén.

moni79>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Csak látszólag nincs igazi cselekmény, történés Virginia Woolf könyveiben. A világítótoronyban nekem az a legmegrázóbb, ahogy Mrs. Ramsay él: látszólag kiegyensúlyozottan, békésen, mégis rabságban a férje és a gyerekei mellett, a szabadulás legkisebb reménye nélkül. Még a közeli világítótoronyba se juthat el, saját élet kialakítása helyett férje ambícióit kell támogatnia. Woolf-nak ez a regénye (is) vádirat a patriarchátus ellen, ami ugyanúgy érezteti hatásait a nagypolgári, mint a szegényebb és elnyomottabb helyzetű családokban.

Virág_>!
Virginia Woolf: A világítótorony

Virginia Woolf fátylakat lebbent, elrejtett kincsek és megbújt kártevők rejtekhelyét fedi fel, darabokat tördel ki innen – onnan, nézegeti őket, majd nekünk is megmutatja. Játszótér az elme, mely játékszereit saját kútjából és a külvilágból szerzi be, és mégis, mintha teremtene. Világon belüli világokat, melyek egy kisgyermekben, egy fában, egy fűszálban vagy egy vízcseppben is elférnek. Egyszer oly aprók, másszor csak áramlanak, és végtelenné válnak; ilyenkor nincsenek terek, se idő, csak állandóság, az űr, melyben már kész van minden, csak elő kell hívni. V. W. fest, és minden – amint a papíron formába önti –, mozogni kezd, nyüzsög, összekapcsolódik.

Nemcsak a fejezetek, de általában egy – egy bekezdés is külön műnek tekinthető; néha csak úgy távolról szemlélgettem őket, próbálva kivenni körvonalaikat és lényegüket, máskor ott voltak a közelemben, sokszor meg is érintettek, aztán elhúzódtak, vagy teljesen belém másztak. Olyan sok gondolat, személyiség, kép vett körül, lelkem más – más billentyűit leütve, hogy képtelenség lenne mindezt összegezni.

De a kapcsolódások, milyen szépek! Gondolatok futkosnak a papíron, az írónő gondolatai, egybeolvasztva a szereplők belső és külső világát, hosszú – hosszú mondatokba ágyazva, melyekben csak egy felkiáltás, egy hirtelen megjelenő hang vagy kép akasztja meg a folyamatosságot, valamikor viszont ezek is egyszerűen csak egy egész részeivé válnak. A szereplők is különbözőképpen érintkeznek, és ez, valamint emlékeik, múltbéli és jelen pillanatban érzett benyomásaik összetetté teszi a viszonyaikat. De egyedül, csak az ő gondolataikat olvasva az az érzése támad az embernek, mintha mindegyikük egy különb burokban élne, és így, ha egymás mellett is vannak, kitágul a köztük lévő távolság. És mégis egy érintés, egy megértő pillantás által képesek egymás terhét enyhíteni, vagy éppen növelni, hiszen hányszor oldozta fel például Mr. Ramsayt a felesége, ő pedig milyen sok illúziót, álmot tiport a sárba.
Mrs. Ramsay méltósággal teli, tökéletes mű, és éppen ezért sántít sokak szemében. Keresik rajta azt a pontot, ahol megszakadnak a vonalak, a felületek, valamiféle törést, mely csak a magány feloldozásában bújik elő néha, mint egy kis szakadék, melynek alján ott van mindaz, amit az ilyennek-kell-lenni-elképzelések és az évek alatt felépített illúziók talajába ásott. És Mr. Ramsay, aki a lényegek lényegét próbálja megérteni, a világot, az életet, mindent, racionális filozófiájával, mely tényleg olyan, mint egy ragadozó madár csőre Mrs. Ramsay Elíziuma mellett, darabokat tépve ki magának belőle. Pusztít, de hát részben az övé, hiszen ő a férfi, a család alapja, Mrs. Ramsay életének tartópillére, melyen építménye nyugszik. Egyszerre gyengéd és szenvedélyes ez a kapcsolat, mely Lily szemében a tökéletes házasság, James-ében az elnyomás szimbólumává merevedik.
Nehéz bárkit is elítélni vagy éppen szeretni a műben, pont azért, mert annyi szögből és fényben látunk beléjük, és nem válnánk-e abban a közegben mi is a világítótorony, Mrs. Ramsay vagy önmagunk rabjává? Nekünk is megvannak a magunk láncai, az írónőnek is megvoltak a sajátjai, melyből valami olyan csodálatosat bontott ki, mint amilyen Lily elkészült festménye lehet.


Népszerű idézetek

labdarozsa>!

Mi az élet értelme? Ennyi volt az egész – oly egyszerű kérdés; csak ahogy múlnak az évek, mind inkább körülkeríti az embert. A nagy felismerés nem jött el eddig soha. A nagy felismerés nem is jön el talán soha már. Helyette mindennapi, kis csodák adódnak, megvilágosodások, váratlanul gyufaláng villan a sötétben: íme, mint most ez.

193. oldal

piribolygo>!

Nem semmisítjük meg a dolgokat azáltal, kérdezte talán Mrs. Ramsay (olyan gyakran volt ilyen csend körötte), ha beszélünk róluk?

219. oldal

Cheril>!

Elvesztünk, ki-ki magában.

Magvető Kiadó (1971) 212. oldal

Dormeck P>!

…nem, az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat.

Dormeck P>!

Különös, gondolta, hogyan fordul az ember, ha egyedül van, a dolgok, az élettelen tárgyak felé, a fák, a folyók, virágok felé; mintha kifejeznék az embert, mintha eggyé válnának vele, mintha ismernék, bizonyos értelemben mintha azonosak volnának vele…

4 hozzászólás
eme>!

Nincs biztonság? Nem lehet tudomásunk a világ dolgairól? Nincs vezető, nincs oltalom, minden csak csoda, ugrás vaktában, egy torony tetejéről? Lehetséges volna, hogy még az idősebbek számára is ez az élet? – meghökkentő, váratlan, ismeretlen?

Edmond>!

A színek elébb kékséggel árasztották el az öblöt, és tárult a szív s úszott a test, ám a következő pillanatban már bénított is, dermesztett is mindent a hullámfodrok döfkölődő, halotti feketesége. Majd a magasból, a nagy sötét szikla mögül szinte minden este, szabálytalan időben, hogy lenni kellett, mikor jön, és gyönyörűség volt, mikor jött, fehér vízsugár szökkent; s míg várták, lesték, az öböl sápadt félkörében, hullámra hullám permetezett könnyű habot: opálos gyöngyházfényben csillámló fátyolpárát.

27. oldal

2 hozzászólás
omegapolis>!

Sokban különbözne a világ a maitól, vetette fel a kérdést, ha Shakespeare nem lett volna? Függ e a kultúra fejlődése a nagy emberekétől? Jobb ma az átlagember sorsa, mint volt a fáraók idejében? Megítélhetjük e a civilizáció mértékét az átlagember életszínvonalából? Talán nem. Hátha a legfőbb jó megköveteli a rabszolgaság létét? A földalatti vasút liftkezelője például örök szükségesség.

47. oldal

Fatma>!

S amit Rose érez, valóban aránytalanul nagy érzés, hozzá és koráhot képest; Rose fel fog nőni, és szenvedni fog, ha ilyen mély érzései vannak.

89. oldal


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Marcel Proust: Swannék oldala
Elias Canetti: Káprázat
D. H. Lawrence: Lady Chatterley és a kedvese
Vladimir Nabokov: Lolita
Graham Greene: Brightoni szikla
James Joyce: Ulysses
Agatha Christie: Tíz kicsi néger
George Orwell: Állatfarm
Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia