A ​világítótorony 79% 267 csillagozás

Woolf nem az én íróm. Nem mondanám, hogy nem kedvelem az írásait, de mindeddig valahogy soha nem sikerült igazán megragadnia. Ez a regény viszont sokkal hozzáférhetőbb, szerethetőbb számomra, mint az eddig olvasottak. Szerettem csendesen hullámzó bölcsességét, érzékenységét, egész hangulatát, meg persze komplexitását és azt a tudást, ahogy az életrezdülések sokaságából felépíti magát az életet.
Mint az a Woolf-regények esetében lenni szokott, a cselekmény ezúttal is másodlagos, a tudatfolyam-technika révén a szereplők belső nézőpontja, önmaguk, egymás és a világ érzékelése, a létezés megértésére tett kísérlet kerül előtérbe. A gyerek naiv, ártatlan vágyakozása, a művész újra- és újrakezdett próbálkozásai, a tudomány racionalitásának hidegsége, a hétköznapi teendőkbe és szerepekbe belekényszerült, szívében, lelkében kutató átlagember – sorsok, életek, nézőpontok: megannyi magányos sziget, egymástól távol, kimondott, kimondható szavak nélküli elzártságban, elhallgatott kételyekkel, vívódásokkal. A lelkek egymásra csapott ajtajával.
Elegednők-e a szavak? Mondhatnak-e többet a hallgatásnál? Megismerhető-e a másik ember (a világ, a lét), van-e út hozzá? Nem illúzóból, nem feltételezésből, hanem biztos tudásból építkező út? És ott van még a világítótorony is, pásztázó fényével, a hullámokból szilárdan kiemelkedő útmutatásként. Örök vágyódások, minduntalan elodázott utak sóvárgott-félt célja. Torony amelytől és amelyhez az élet vezet, amely helyére teszi a dolgokat, nyugalmas víztükörré simítja a hullámokat.
Nagyon erős atmoszférájú regény, minden apró árnyalatra odafigyelő, lelki tájakat megrajzoló írás, amely a létet, az időt teljességében igyekszik megragadni, emlékek, vágyak, benyomások, bezártságok és csendes magányok gyűrűző, egymásba oldódó vízköreiben. Lírai és érzékletes próza, amely, akár festő szereplője, Lily, foltok, fények és árnyékok segítségével próbálja rögzíteni a futó benyomásokat, az örök változót, a pulzáló-hullámzó valóságot. Bölcs, az emberi lélekben, a lét legnagyobb titkaiban alámerülő írás, amely többek közt szuggesztív erejű metaforák és egy remekül felépített szimbólumrendszer segítségével reflektál nemcsak a végső nagy kérdésekre, hanem a prózai hétköznapokra is. Főként ezek korlátaira, konvencióira – Mrs. Ramsay és Lily alakja révén a csak skizofrén hasadtságban megélhető női szerepekre, női sorsra. Meg a művészetre mint egyetlen fogódzóra, függetlenséget, kívülállóságot biztosító tevékenységre, amely mintha visszahozná egy pillanatra a régi teljesség érzetét.
Sokrétű, remek kompozíciójú regény, érdemes többször olvasni, elmerülni benne, újra és újra rácsodálkozni az apró életdarabkákból összeálló képre.

„Mind előrehajoltak, így figyeltek, azt gondolták, »Adja az ég, rá ne jöjjenek, mi jár a fejemben«, mert mindenkinek ezt járt a fejében, (…)”

Nagyjából 80 oldal kellett hozzá, hogy belerázódjak, de jó ég, azután a fordulópont után lenyűgöző volt. Továbbra is nagyon oda kellett figyelnem, és jó párszor elvesztettem a fonalat, de így is élveztem.
Irigylem ezt az extrém belelátást abba, ahogy az emberek működnek. Egyszerűen csak le voltam nyűgözve a realizálástól, hogy mennyire sok mindent elmulasztunk kimondani/elhallgatunk a megfigyeléseinkről és az érzéseinkről. Érdekes volt ezeknek az embereknek a fejükben lenni, az írónő zseniálisan mutat be mindenkit; a művésznőt, az anyát, a keserű apát, a reménykedő kisfiút, a nőgyűlölőt, az örök agglegényt, és így tovább. A karakterek gondolatai mind olyan ismerősek voltak, mégsem hallottam még ezeket korábban igazán kimondva, ha meg is tapasztaltam hasonlókat ezelőtt, sosem tudtam magamtól megfogalmazni őket. És amikor egy művész körbe tud írni valamit, amihez nekem korábban nem volt meg a képességem, automatikusan +2 csillagot kap tőlem.
A világítótorony olyan könyv, aminek minden fejezete után az ember újra akarja olvasni az egészet, hogy minél jobban be tudja fogadni és magáévá tenni. Ez volt az első Woolf könyvem, és bár megijedtem az elején, megérte maradni. Remekmű.

Úgy gondolom, nem könnyű Woolfot olvasni, de megéri. Woolf lírai alkat, de türelem és hangulat kell a regényhez.
https://gaboolvas.blogspot.com/2021/08/a-vilagitotorony.html

„ A színek elébb kékséggel árasztották el az öblöt, és tárult a szív s úszott a test, ám a következő pillanatban már bénított is, dermesztett is mindent a hullámfodrok döfkölődő, halotti feketesége. Majd a magasból, a nagy sötét szikla mögül szinte minden este, szabálytalan időben, hogy lenni kellett, mikor jön, és gyönyörűség volt, mikor jött, fehér vízsugár szökkent; s míg várták, lesték, az öböl sápadt félkörében, hullámra hullám permetezett könnyű habot: opálos gyöngyházfényben csillámló fátyolpárát. ”

Az írónővel való második találkozásom már az első előtt meg lett szervezve és már régóta vártam, hogy elérkezzen randevúm A világítótorony c. regénnyel, melyről sokan azt vallják, az egyik legszebb VW alkotás.

Az írónő élete egyik nehezebb szakaszában írta meg a könyvet, saját maga meggyógyítása céljából, amely 1927-re el is készült, szinte megszakítások nélkül adta ki magából a szöveget.

Elmondom az őszintét, nem volt könnyű olvasni, állandó figyelmet igényelt a könyv, a gondolataim nem kalandozhattak el, sok-sok, gyönyörűséges összetett mondat, melyet többszöri elolvasás után tudtam csak értelmezni, de ezt kívánta meg a regény és talán ez is a csodájának titka.
Az írónő stílusa, a különböző leírások, hanghatások könnyen vezettek el engem a mindenségig tartó kékség mellé, éreztem a hullámok csapódását, ahogyan lapoztam az egyik oldalról a másikra, a sorokból kimagaslott a világítótorony, amit néhol homály takart el az olvasótól, mint ahogyan ez a karakterek lelkivilágára is elmondható volt.
Jól kidolgozott szereplőkkel dolgozott az írónő, nagyon erős volt a szülők jelenléte, fontos a család motívumát is megemlíteni a regénnyel kapcsolatban, hiszen 8-an voltak testvérek, mind más perspektívában látva a világot, más értékrenddel.
A könyv három szerkezeti egységre bomlik.
Az első, Az ablak címet kapta, amely az első világháború előtt játszódik, bemutatja a történet szereplőit, főként ez a rész a nappaliban játszódik és az ablakból kinézve minden szereplő mást-mást lát, ebből ismerjük meg őket igazán.
A második rész, Múlik az idő, a középső, legrövidebb rész, 7 év távlata után mutatja be, mi történt azóta a szereplőkkel, milyen hatással volt rájuk a háború és kik haltak meg.
A harmadik rész és a zárás is, A világítótorony, újabb időugrással, szintén 7 év elteltével játszódik, szeptember délelőtt, itt kap pontot a végére a történet.

És hogy miért jelöltem be azonnal a kedvenceim közé? Mert ez a regény zseniális! Az egész ötlete Virginiának, a kidolgozása, a szerkezete, a karakterek és az egész történetet átívelő tenger, a hullámok robaja, mind rájátszott arra, hogy olyan mélyről jövő hatást keltsen bennem, amit sosem fogok elfelejteni.

Úgy gondolom, sok irodalmi, pláne, ha szépirodalmi mű, akkor értjük meg teljesen a tartalmát és akkor jut el ténylegesen céljába, ha különböző elemzéseket elolvasunk róluk. Mondok egy példát, én így voltam A Mester és Margaritával, ha az én drága magyar tanárom nem vezet be a sorok közé, sosem értem meg és nem lesz kedvenc a regény.
Ugyanez volt a helyzet A világítótoronnyal is, amelyről én Bécsy Ágnes elemzését olvastam el a Virginia Woolf világa című könyvből, amiből pár sort átemelek. Nagyon érdekes, a hármas tagolás mögöttes tartalma, hogy megvalósítja a tézis-antitézis-szintézis elvét. Első rész a belső idővel, második az objektív idővel, ahogy szembe állítja az életet formáló tevékenységgel a halált és a harmadik részben ezek az ellentétek harmóniává olvadnak össze.

Úgy gondolom jól mutatja A világítótorony, hogy Virginia Woolf mennyire különleges, zseniális írónő volt. A történet befejezése egyszerűen tökéletes, örülök, hogy így ért véget, ahogyan említettem is, mennyire mély nyomot hagyott bennem, így csak azt tudom nektek mondani, mennyire ajánlom ezt a történetet, olvassátok el nyugodtan és itt a „nyugodtan”-on van a hangsúly, mert ehhez a műhöz teljesen le kell nyugodni, át kell szellemülni és beleveszni, mint ahogyan a hullám habjaiba vesznél bele.

Virginia Woolf nem nekem ír, ezzel az olvasás előtt is tisztában voltam, de ennek ellenére mindig megpróbálok olvasni tőle, mert azt el kell ismerni, hogy csodálatosan ír. Szépen fogalmaz és olyan összetett mondatokat használ, amit nagyon figyelmesen kell olvasni. Ennek a regényének sem a cselekmény – nincs is benne túl sok – a lényege, hanem a szereplők és az érzéseik, gondolataik. Az írónő kiválóan tud karaktereket ábrázolni.

Ez volt a második találkozásom az írónővel, és most, hogy már tudtam, hogy miként kell hozzáállnom, egészen más élmény volt belemerülni ebbe a történetbe, mint anno az első alkalommal. Ha az ember Virginia Woolfot akar olvasni, le kell lassulnia, el kell csendesednie és befelé kell figyelnie, mert a szavaival apró, vagy olykor igen mély lélekrezdüléseket pendít meg, emlékeket hoz elő, félelmeket, érzéseket, boldogságmorzsákat, elfojtott vágyakat, fájdalmakat villant fel, amelyeket csak teljes odafigyeléssel lehet megfogni.
Hihetetlenül gyönyörűen komponálja meg a mondatait, amihez most is csak azt tudom mondani, mint amit az előző könyvéhez off írtam. Olyan a leírásait olvasni, mintha egy színekkel, de ugyanakkor finom lágysággal teli, aprólékosan megalkotott festményt néznénk, aminek alig tudunk betelni a látványával. Páratlan élmény.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miről is szól A világítótorony , hiszen nem olyan egyszerű behatárolni azt, hogy mi a központi témája. Talán a Ramsay család, akiknek bepillantást nyerhetünk a leggondtalanabb, majd pedig a veszteségekkel és fájdalmakkal teli pillanataiba? Ahogy az idő múlásával változtak, ahogy kevesebbek, vagy éppen többek lettek? Vagy a családi nyaralóházról, ami helyszínül szolgált megannyi boldog nyári emléknek, majd láthattuk, ahogy a háború okozta elhagyatottság miatt miként lesz úrrá rajta az enyészet? Vagy amikor újra benépesül és ezúttal más emlékekkel töltődik meg? Lehet ez a ház a család összetartozásának, vagy éppen az idő múlásának a szimbóluma?
Vagy magáról a világítótoronyról szól, ami tanúja volt megannyi boldog, gondtalan, vagy szomorú emléknek, s tartotta magát a vérzivataros éveken át is?
Talán mindezekről szól külön-külön és együtt is, talán főleg az idő múlásáról, arról, ami elveszett, vagy arról, ami megmaradt.

Kemény dió volt ez a Woolf-regény. Első olvasásom volt az írónőtől, és nem nyert meg magának. Ennek ellenére gondolkozom azon, hogy valamit még olvasok tőle, pláne, ha kapok javaslatokat.
Miért is küszködtem vele? Cselekménye szinte nem is volt. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt vártam: inkább a szereplők gondolataiban mártóztunk meg jó alaposan. (A fülszöveg szerint ez az ún. tudatfolyam-technika. Hogy mik vannak!)
Az elején azt hittem, hogy nem is egyetlen regény ez, hanem három kisregény. Lelkesen kerestem a címadó világítótornyot. Aztán végre megtaláltam, de mindig csak mint valami elérhetetlen vágyálom szerepelt az egyik Ramsay-fiú gondolataiban, de az apja sosem találta elég jónak az időjárást ahhoz, hogy kivitorlázzanak odáig. spoiler
Szóval ettől a hármas tagolástól valamiféle szendvics-szerkezet képe jelent meg előttem. De amíg az ilyen szerkezet a mechanikában erősebb, tartósabb megoldást szokott hozni, most a tetszés szempontjából nem igazán erősítették egymást. Sőt, a középső rész tetszett, a két széle száraz volt. Tőlem távol áll ez a tudatfolyam-technika (vagy mi a szösz).

„Elvesztünk, ki-ki magában.”

Előre is elnézést kérek, de ezt most nagyon nem szerettem. Mondhatnám, hogy dögunalom volt, de az nem teljesen lenne igaz, inkább érdektelen, a lassúbbnál is lassúbb folyású, cselekmény pedig a szomszédban. A közepe feldobta egy kicsit, de utána megint visszasüllyedtünk a semmibe. Néha megérintett egy-egy pillanat, néha egy-egy szép érzés, de már tova is tűnt hamar.
Több könyvét olvastam már, és azokkal nem volt semmi gondom, de a kedvencem továbbra is a Saját szoba és a Mrs. Dalloway. De nem baj, olvasom tovább az életművet.

„Mi az élet értelme? Ennyi volt az egész – oly egyszerű kérdés; csak ahogy múlnak az évek, mind inkább körülkeríti az embert. A nagy felismerés nem jött el eddig soha. A nagy felismerés nem is jön el talán soha már. Helyette mindennapi, kis csodák adódnak, megvilágosodások, váratlanul gyufaláng villan a sötétben: íme, mint most ez.”

Amikor először olvastam ezt a könyvet, jól emlékszem, mennyire magával ragadott az álomszerűsége, olyan volt az egész, mint egy látomás (talán nem véletlen, hogy az utolsó szó is ez: vision). Ezúttal is elbűvölt a líraiság, az egymásba átjátszó képek, jelenetek, a körvonalukat vesztett karakterek, akiknek jelleme, de még a külseje sem ragadható meg a változó idő folyamában, és az idővel változó érzékelés következtében. Mrs. Ramsay hol tündökletesen fiatal és ragyogóan szép, hol idősödő asszony, aki fáradtan néz el a kötése fölött. Mr. Ramsey hol egy kegyetlen zsarnok, aki pökhendi felsőbbrendűségével megbontja a családi idillt, borzolja az anyai melegség teremtette világ után vágyakozó gyerekek kedélyvilágát, hol egy intellektuális, bölcs és vonzó férfi, aki mély kijelentéseket tesz.
Az egymásra hullámzó jelenségvilágban úgy tűnhet, csak egy valami állandó. Nem, nem a világítótorony, ahogy hőseink gondolják, ami felé oly soká, kétségtelenül már túlontúl későn indulnak el, hanem a vágy a világítótorony felé. 10 évvel az első tervezett kirándulás után a már csonka, és traumákkal terhes család elindul az ominózus világítótorony felé (ami Skye szigetén tényleg ott is van), s miközben kis hajójuk a szélcsendben megtorpan egy ideig, rádöbbennek, hogy ez már nem az a világítótorony, „mert semmi sem pusztán egy valami”.
A regény egészen zseniális módon szól a kimondhatatlanról, ami ott feszül az érzékelt esemény és az időbe vetettség következtében folyton kicsusszanó értelem között. Varázslatosan mesél arról a törekvésről is, Lily tudatfolyamán keresztül, hogyan is próbálja mindezt a problémát a festészetében tematizálni a művész, hogyan igyekszik az örök áramlást állandóságba fordítani.
A rémes fordítás viszont másodjára kétségtelenül sokkal jobban rontotta az olvasási élményemet. Szabályosan dührohamot kaptam Tandori széttöredezett, tucatnyi vesszővel leölt mondatai fölött, amikbe igyekezett meglehetősen modoros archaikus formákat gyömöszölni (mondotta, elvonultanak) vagy saját szókreálmányokat tömködni.
Összességében a könyv kiállta az újraolvasás próbáját, a kedvenceimbe nem sikerült most se bejutnia, és ha valaha újra gusztusom támadna rá, akkor csakis Mátyás Sándor fordítását fogom elővenni.

Virginia Woolffal egyszerűen nem tudok melléfogni. Elég régen olvastam tőle utoljára, úgyhogy kellett pár oldal, míg ráhangolódtam a stílusára, de utána teljesen magával ragadott – mint mindig.
Azt hiszem, az általam megismert szerzők közül ő az egyik, aki a legszebben ír. (Le a kalappal Tandori Dezső előtt is a csodás fordításért.) Imádom, ahogy egyetlen, légies mondatával el tud ringatni, és csak sodródom a gyönyörű szavai tengerén, miközben időnként átcsapnak a fejem felett a hihetetlenül erős, igaz és bölcs meglátásai az életről. Ezt a benyomást csak erősíti a tudatfolyam-technika, amit minden egyes regényével egyre jobban szeretek. Úgy siklunk át egyik szereplő gondolataiból a másikéba, hogy szinte észre sem vesszük a váltást, mégis tökéletesen pontos jellemrajzot kapunk róluk.
A történet ezúttal is a festői leírások és filozofikus gondolatok tengere alatt bújik meg; szinte úgy kell kihámozni az áramló mondatok közül. És tulajdonképpen a cselekmény nagyon egyszerű, de pont a körítés és Virginia utánozhatatlan stílusa teszi olyan egyedivé. Különösen a második, Múló idő című rész varázsolt el, egyszerűen fájdalmasan szép volt, ahogy az írónő az elhagyatott ház és az elvaduló természet leírásával érzékeltette az idő múlását és a veszteség fájdalmát, a világítótorony örökké figyelő, mindent megvilágító fényénél. Rengeteg dolog marad kimondatlanul vagy éppen homályosan, mégis pontosan tudjuk, hogy ezek az igazán fontosak.
Nehéz lenne meghatározni, hogy miről szól, hiszen jóval több ez annál, hogy egy család kirándulni akar a világítótoronynál. Szól az életről, az elmúlásról, az időről, a művészetről és művészlétről, a hétköznapi élet korlátairól, a nemi szerepekről, a házasságról, a szülő-gyermek kapcsolatról, az önkifejezés vágyáról, önmagunk becsapásáról, az illúziókról… és ki tudja, még mi mindenről, ami első olvasásra talán nem tűnt fel, de lehet, hogy legközelebb már új rétegei is feltárulnak. Mert biztos, hogy lesz legközelebb.