Magyar ​századok 2 csillagozás

Egy jobbágysorból pálos szerzetessé váló, egész életében szerény, visszafogott és egyszerű, de okos, művelt ember munkája ez a kötet. Virág Benedek felvilagosult gondolkodó de nem fogadja el kritikátlanul a felvilágosodás eszméit. A tanulás, és az ismeretek megszerzéset fontosnak tartja, de az intellektuális gőgöt nem. Az igazsághoz ragaszkodik az előitélekkel szemben, de a mindent kritizáló cinizmust elutasítja. A felvilágosodás kozmopitizmusaval szemben a hazaszeretetet támogatja (akkoriban ez is „haladó” eszmének számított, csak manapsag került át a megvetendő dolgok kosarába)
Ebben a szellemben írja meg ezt a könyvet.

A korszak főként jezsuita történészei (főképp Pray György és Katona István) gigászi munkát végezve óriási mennyiségű forrásanyagot tettek elérhetővé a magyar történelemből főképp latin nyelven. Ezek (persze nem maradéktalan) feldolgozásával és magyar nyelven az olvasó elé tárásával keszült ez a mű. A modern történetírás még csak megszületőben van, nem csak nálunk de az egész világon. A gazdaság, életmód és kultúrtörténet még csak kezdetleges formában létezik. A művek még magukon viselik a régi idők krónikás köntösét, Virág Benedek műve is ilyen – ebben is együtt halad a kora szinvonalával. A korabeli művelt nők és férfiak kezébe egy a kornak megfelelő szinvonalú történelemkönyvet adott a magyar középkorról. Megérdemi érte a tiszteletet.

Virág Benedek, a magyar felvilágosodás képviselője, a magyar jakobinusok kortársa (de nem harcostársa), pálos rendi szerzetes és tanár. Békeszerető, csöndes ember, aki nem törleszkedett a hatalomhoz, de nem is szervezkedett ellene. Harmonikus egyénisége miatt egyként kedvelték pályatársai (Batsányi, Kazinczy) és a pályakezdő fiatalok (Vörösmarty, Bajza).

Mint költő, nem kiemelkedő, habár néhány műve fellelhető a Hét évszázad magyar verseiben. Főműve viszont az a Magyar Századok, amin haláláig dolgozott, de amelynek 1816-os második kiadásában csak Luxemburgi Zsigmond uralkodásának végéig jutott el (a Zsigmond utáni, II. Lajossal végződő részeket már csak Toldy Ferenc adta közre, a szerző jegyzetei alapján). 1100 oldal, mely a mai olvasó türelmét bizonyára próbára tenné, így a Magyar Hírmondó szerkesztői alaposan megrostálták, és a legérdekesebb fejezetekből nyújtanak át egy kb. 400 oldalas válogatást.

Virág nem boncolgatta a történelem társadalmi-gazdasági alapjait; pláne nem hitt abban, hogy a történelmi folyamatok automatikusan egyre fejlettebb viszonyokhoz vezetnek. Ez a munka alapvetően krónika: eseménytörténet, melyet a nagy egyéniségek jellmrajza színez; s bizonyító anyaga a régi levelek, törvénygyűjtemények, oklevelek szövege, illetve korábbi krónikák és történészek művei. A régi magyar krónikákból Anonymus Gestája, és Thuróczy Krónikája a legtöbbször hivatkozott, bár valószínűleg használta a Képes Krónikát és Kézai Simon munkáját is. A fejezetbeosztás századokra tagolt, e részeken belül az egyes uralkodók adják a fejezeteket. Néha nosztalgikus-regényesen, néha – az egyházi levelezés, vagy a törvények ismertetésekor – száraz-leltározósan ír. Még e válogatás sem mindig egyformán élvezetes, de némely uralkodó alakját emlékezetesen és érdekesen eleveníti fel.

Nekem személy szerint az I. Istvánnnal (kinek törvénykönyvét is részletesen leírja), a modern történetoktatásban méltatlanul elhanyagolt Salamonnal (kinek viszályát I. Gézával és I. Lászlóval mindig csak ez utóbbiak szemszögéből ismertetik), II. Andrással, IV. Bélával és nem utolsósorban az ellentmondásos Luxemburgi Zsigmonddal (s az ő huszita harcaival) foglalkozó fejezetek tetszettek legjobban. Amikor viszont a pápai udvarral, vagy a szomszéd országok uralkodóival folytatott levelezésből citál, az helyenként kissé unalmas…

A Magyar Elektronikus Könyvtárból olvastam (http://www.mek.oszk.hu/04900/04919/); ezt bárki ugyanígy megteheti. Az említett fejezetek a mai olvasónak is jó szórakozást nyújthatnak; de böngésszen ki-ki a maga kedvére. Az utószóban a szerkesztő-válogató Mezei Márta e szavakkal ajánlja a figyelmünkbe:

„Fogadjuk el inkább annak, ami: sajátos műfajú, népszerűsítő munkának, tudós apparátussal megtűzdelt regényes történelemnek – így becsülték a kortársak, s így forgatták haszonnal később a reformkor írói.”