Mácsai ​huncutságok 1 csillagozás

Villányi Péter: Mácsai huncutságok

Galgamácsa neve ismerősen hangzik mindenkinek, aki érdeklődik a népi kultúra iránt. A napjainkig hagyományőrző falu prózafolklórjáról azonban mostanáig semmit sem tudtunk. A szerző Villányi Péter, a debreceni egyetemen végzett néprajzkutató, hosszú évek kitartó munkájával kalászolta össze a falu prózai elbeszélő népköltészetének úgyszólván, ma még föllelhető darabját. Így jött létre a maga nemében páratlan, háromezret is meghaladó szövegből álló gyűjteménye. A gazdag anyag egy szeletét villantja föl ez a kötet: tréfás elbeszéléseket, azon belül élcelődő falucsúfolókat, valamint változatos esendőségeket, csalafintaságokat és vérbő, pajzán, szókimondó, olykor pedig meghökkentő paraszti történeteket. A kötet elsősorban a letűnt paraszti világ mulatságos históriáit, tarka adomáit, derűs tréfáit kedvelő olvasók érdeklődésére tarthat számot.

>!
Akadémiai, Budapest, 2010
338 oldal · ISBN: 9789630588249

Most olvassa 1

Várólistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
Boniii
Villányi Péter: Mácsai huncutságok

[Ez az első ajándékba adott könyv, amit ajándékozás előtt gyorsan kiolvastam. Tudom, tudom, szégyelljem magam, ez felfoghatatlan és elfogadhatatlan, de jelen esetben nem volt mit tenni, ugyanis az utolsó könyves ajándék az illetőnek nem sikerült jól, le kellett tesztelnem a jelenlegit. Összességében úgy határoztam végül, hogy az ajándékozott örülni fog – és így is lett. Nagy könnyedség, pláne azok után, ahogy én éltem meg a könyvet..]

Villányi Péter könyvét ebben a formában nem tudom máshogy értékelni, mint közepesre, mert mindenből csak egy fél.
A történetek jók, mókásak, néhol kicsit megcifrázottak, ami betudható a szájhagyománynak és annak, hogy mindig is szerettünk kicsit nagyzolni.
Vannak közte egyszerűbbek, nagyon vulgárisak, kevéssé szomorúak, de szinte mindegyik igazán életszagú. Könnyű elképzelni, hogy milyen lehetett igazándiból, két kézzel a XX. század elején, közepén, derekán élni, milyen volt falun parasztnak vagy asszonynak lenni.

Habár rögtön az előszóban több dologra is felhívja a figyelmet Villányi, mégis meglepetésként fogad sorról sorra, történetről történetre az előrevetített „fonetikusan írom” a történeteket és mindent úgy adok vissza, ahogy.
A probléma kettős: tanulmánynak nem tanulmány, mert egyetlen magyarázat, kitekintés, összefoglaló nincsen, gyűjteménynek pedig egy szerkesztetlen történetáradat.
Már nagyon hamar úgy tűnik, mintha egy kedves öregnénis-bácsis társaság közepébe bedobtunk volna egy diktafont, aztán hazaérve szóról szóra átmásoltuk volna az egészet papírra, monitorra. Kész is a könyv!
Ezt alátámasztandó, minden harmadik történet végén megtalálható az „Oszt ennyi vót., Oszt vége.” kifejezések – teljesen feleslegesen, köszönöm, észrevettem egyedül is.
Szintén sem jelentősége, sem szerepe nincsen a gyűjtőhöz való kiszólások rögzítésének ("Péter, tudod-e…" "Nem."). Vajon ennek mi lehetett a célja? Hogy elhiggyem, hogy valóban jelen volt Péter a történetek meghallgatásakor?
Tovább mélyítették számomra a bajt azok a 3-4-5 mondatok néhány történetnél, amik nagyjából arról szóltak, hogy a mesélő próbál visszaemlékezni, hogy kiről is szeretne mesélni és amíg megtalálta a szereplőt, addig dobálgatta a neveket, hogy hátha. Vagyunk ezzel így mindannyian, hogy Na tudod, a Pisti, a Katinak a, ja nem, az a Jani, de akkor a Katié a Joci, nem mert az meg a Mónival, na jaaaa, a Kálmán! Az volt. fázison végig kell mennünk, mire elérkezünk az aktuális Kálmánhoz. Ezt egy beszélgetésben könnyedén hallgatjuk és talán még segítünk is a megfejtésben, papíron, történetgyűjteményben viszont csak szemöldökráncolásra elég.
Az utolsó elégedetlenségem pedig a kedvenc – pontatlanság/ stilisztika/ helyesírási hibák/ feledékenység – rovatom megtöltése segítette: igen, elfogadtam, hogy fonetikusan írt tájszólást (van ilyen egyáltalán?) fogok olvasni, amit meg fog szokni az elmém és a szemem – vártam is, kíváncsisággal kezdtem bele. Az viszont felettébb meglepő volt számomra, hogy csupán pár tíz, pár száz oldal alatt máris annyi minden változott ugyanabban a néniben, hogy más tájszólással beszél! [Természetesen nem, csak a sok betű és szó után elfelejtődött, hogy néhány oldallal korábban/ néhány szón hol is van az a kettőspont az e-n, vagy melyik j-t írtuk duplán adott szóban…]

A kevesebb néha több, hogy a klisé tengerre hajtsam irományom, az utolsó harminc oldalnyi történeten rengetegsokmiriárdnyi erőltetettség érződött; nélkülük – is – minden sokkal jobb le[hete]tt volna.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Boniii

A CIGÁNY KERESZTJÉNEK MEGÁLDÁSA

A pap mondta mindënkinek, hogy vigye el a kërësztjit, majd mëgáldja. Akkor a cigány vitte hátán az asszont. Mondta neki a pap, hogy:
– Cigány, én nem ezt mondtam! A kërësztët mondtam, hogy hozd el!
Asz mondta:
– Dë fétistelendő úr, nekëm ez a kërëstëm!

188. oldal

>!
Boniii

JÓK ÉS ROSSZAK A MÁSVILÁGON

A mënyországba csak akkó mëhet bë a lélëk, ha száz nő- vagy száz férfilélëk áll a kapuba. Másképp nem engegyi bë Pétër. Hát osztán vót má nyócvan női lélëk. Kinéz Pétër:
– No hányan vagytok?
– Nyócvanan.
– Akkor még maradjatok!
Hát nemsokára mëgvót a száz. Kinéz a Pétër:
– No mëgvagytok százan?
– Mëg.
– Gyüjjönek bë!
Bëmëntek.
– Állyonak sorba! A jók állyonak a jobb ódalra, a rosszak állyonak a bal ódalra!
A bal ódalra állt nyócvan, a jobb ódalra húsz. Hát osztán ëmëgy a Pétër. Gyün vissza.
– No – aszongya – a húsz jobb ódali mënjën a pokolba, magok mëg gyüjjönek velem!
Hát ott is ëkezdenek zörgenyi mëg morganyi:
– Hát hogy mink mënjünk a pokolba, mikor mink jók vótunk?! Mink rëndëssëk vótunk, imádkoztunk, tëmplomba jártunk! Ezëk mëg férjeikët mëgcsalták! Ezëk mëg rosszak vótak, bűnössëk! Oszt ők mënjënek a mënyországba?!
Hát aszongya a Pétër:
– Hát oszt magok jártak a tëmplomba. Nem tanította a pap magokat arra, hogy a bűn az mëgbocsájtatik, dë a hülyëség az nem! – mer a rosszak élték a világokot, a jók mëg nem.

178-179. oldal

>!
Boniii

A KOCSMÁROS MEG A FELESÉGE

Vót itt ëgy zsidó kocsmáros, az öreg Gëlb. Ott vót a kocsmája, ahun most a Vízművek van. Hát a Gëlb főcsináta a szobalyánt. No oszt a felesége mondta az urának, hogy:
– Hallom, hogy babája lësz a szobalyánnak!
Aszongya a Gëlb, hogy:
– Az az ő baja!
– Dë én azt hallottam, hogy tëtűled!
– Az mëg az én bajom!
– Dë én azé nagyon haragszok!
– Hát am mëg a të bajod!
Mind a háromnak mëgvót a baja!

304. oldal

>!
Boniii

A PAP HITTANÓRÁN

A pap kërdëzte a gyerëkëkët hittanórán, hogy ki látott má angyalt. Az ëgyik gyerëk föláll:
– Én láttam!
Aszongya:
– Hol?
– Mikor a tisztelendő úr ablakán gyütt ki – aszongya –, oszt mondta neki, hogy: „Vigyázz, angyalom!”

162. oldal

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Ágai Adolf: Seiffensteiner Salamon adomái
Ujváry Zoltán: Adomák Gömörből
Kovács Dezső: Egy hordó vicz! Nevessünk!!
Vas Gereben: Adomák
Gracza György: A nevető Magyarország
Jean-Jacques Brousson: Anatole France papucsban
Kéry Gyula: Friss nyomon
Gub Jenő: Üres kalász fenn hordja a fejét
Katona Béla (szerk.): Krúdy breviárium