Titkos ​pillantások a Fudzsi-hegyre 82% 45 csillagozás

Az már régóta biztos, hogy Viktor Pelevinnek örök időkre bérelt helye van, volt és lesz a legmenőbb kultszerzők között, hisz az orosz egy olyan alkotó, akire tömegek kíváncsiak szerte a világon, és akinek megveszik a könyvét, bármit is írjon. Nem titkolom, hogy jómagam is egyike vagyok a titokzatos zseni kedvelőinek, és mint ilyen, nagyon is vártam, hogy kézbe vehessem a tavaly megjelent, Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre című regényét, amely immár a 16. önálló kötet a sorban.

Abból a szempontból senkinek sem kell csalódni, hogy Pelevin ezúttal is pontosan érzi és tolmácsolja a korszellemet, és számtalan fontos, divatos, a közelmúltban megjelent dolgot, problémát állít a középpontba (a metoo mozgalom, a fake news kora, amerikai választások, különböző ezoterikus irányzatok, az egyre erősebbé váló nyugati feminizmus stb.), ám abban kicsit igen, hogy míg ezek némelyikét a szokásos nyakatekert, vicces, de továbbgondolásra mindenképpen érdemes felvetésekként tálalja, addig mások – véleményem szerint – inkább csak díszletként jelennek meg.

Maga a történet két szálon fut, és ezúttal a Férfit és a Nőt állítja elénk, de persze a maguk 21. századi, pelevini, posztszovjet mivoltában. Fegya és Tánya a középiskolában osztálytársak voltak, ám életük teljesen eltérő módon alakult. Fegyából, a gyönyörű lányba őrülten szerelmes, lúzer kamaszból a ’90-es évek új Oroszországában egy csapásra híres, sőt inkább hírhedt „vállalkozó” (a gengszter polkorrekt megnevezése) lesz, aki bár bármit megvehetne magának (meg is vesz), a boldogságot mégsem tudja. Ám (bal)szerencséjére összeakad Demiannal, aki saját állítása szerint el tudja adni neki a korlátlan boldogságot és gyönyört, méghozzá olyan mértékben és formában, amit a férfi korábban elképzelni sem tudott.

Aztán itt van Tánya, a tízes-húszas éveiben észveszejtően gyönyörű lány, aki egy darabig habzsolja az életet, egyik pasit használja ki a másik után, egészen addig, míg a középkorúság határára érve, erősen megkopott külsővel olyan helyzetben találja magát, amiben már elképzelhetetlen, hogy valaha is boldog lehetne. Vagy mégsem?

Természetesen a történet csavarjaiból nem igazán akarok elárulni semmit, elég legyen annyi, hogy az egyik szálon Fegya egy rakás pénz, némi űrtechnika és pár buddhista szerzetes segítségével Buddha után ered a Megvilágosodás útján („De Buddha így válaszolt nekik: gyerekek, ne parázzatok, minden $@!% lesz”), hogy a végén a lehető legnagyobb slamasztikában találja magát. A másikon pedig a nőiségében megalázott és szinte teljesen zsákutcába jutott Tánya kapcsolatba kerül egy titokzatos szektával (?) az Új Vadásznőkkel, akik a Föld középpontjában lakó iguána segítségével (igen, jól olvasod) akarják megdönteni a férfiak hatalmát, hogy visszaállítsák a tízezer évvel ezelőtti matriarchális világrendet… Elborult? Az. Szórakoztató? Naná!

Viszont negatívum, hogy ezúttal jobban szembeötlött nekem a kötet túlírtsága (ez az orosz utóbbi írásainak egyik érezhető sajátossága), és az, hogy néhány modern utalás gyakorlatilag nem adott hozzá semmit a könyvhöz, pusztán dekorációként szolgált, és ez pedig – érthető módon – rontott az olvasmányélményen. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy akinek eddig tetszett Viktor Pelevin munkássága, annak valószínűleg a Titkos pillantások… is be fog jönni, ám a legjobbjaitól a mostani alkotás ezúttal messze elmarad. Ám bízom benne, hogy a Helikon folytatni fogja az életműkiadást ezentúl is.

Egyfajta modern Iliász, amely az orosz oligarchák hosszú és fájdalmasan nehéz hazatérésének irányait meséli el, avagy meditációk és történetek Buddha dicsőséges (nem) tetteiről, a sikoltozó és kokaint szívogató oligarchák és táncoló ördögök hátterében. Az emberi lélek primitív mohósága, illetve az ellentétek egysége és harca az alapösztön körül, egy olyan „eljáráskészletben” amelyek hatását az élet rég elfeledett öröme garantálja. De Pelevin „jó szokásához” híven, még mindig több kérdést hagy maga után, mint amennyi választ ad. A könyv egyik központi témája a feminizmus. A Pelevinbe rejlő humorérzék bele illik ennek a mozgalomnak a leleplezésébe, hiperbolizált radikális nézeteivel egyfajta mágikus erőt adva a nőknek. Mindig is hajlamos volt az antifeminizmus enyhe és társadalmilag elfogadható formáira, de ebben a regényben új magasságokba emeli. A nők emancipációja, a férfiak szimmetrikus meggyengülése és a hagyományos nemi szerepek összemosódása szemében őszintén baljós eseménnyé válik, amely a természet által teremtett férfi és női szerepek megmentésének legkisebb lehetőségét is veszélyezteti. Az volt az érzésem, hogy a hősök mind nyomorultak és szegények, bár Pelevin talán ezt akarta hangsúlyozni. Érinti a vallást, a spiritualitás és az univerzum felépítésének kérdéseit, szót ejt az ókorról, a modernitásról is, hogy végül ezeket egy tömör csomóba tudja kapcsolni. Mint általában, mélyebben belemegy a spirituális keresés témájába: önmagába, Istenbe és a kezdetbe. Szereplőit komolyan foglalkoztatja a lét mulandóságának kérdése, ami a külső körülmények hatására fájdalmassá válik számukra. A hőst (és vele együtt az olvasót) különféle mentális állapotokon átvezetve, (Pelevin munkásságában talán először) teljesen közvetlen és komolyan, szarkazmus és humor nélkül kezdi el hirdetni a buddhista filozófiai elveket. És a regény egyik hőse, a hedonista Fedya ebben az összefüggésben negatív példaként szolgál, amelynek célja, hogy teljes mértékben bemutassa az olvasónak a szellemi úton elért vereség szégyenét. Az élet minden öröme visszavonhatatlanul eltűnik, a világ kiüresedik, ízléstelenné válik, és időnként beborítja a teljes kilátástalanság egyetemes borzalma. Nagyra értékelem Pelevin ötletét, a cselekményötlet népszerűsítését, a remekművek gondolatait, a humort és még azt is, hogy milyen finoman trollkodja a kritikusokat. De „fájdalmasan” éreztem (és ez csak az én hibám), hogy magának a szerzőnek is kicsit elege van ebből, és gyorsan le akarja zárni, kiszabadulni a „narratíva” fojtogató gonosz végtelenségéből. A vége őszintén gyenge! Van ilyen. Szeretem Pelevint – de talán most túlzásba vittem, hogy túlságosan is igyekeztem beilleszkedni a már mindenki által ismert (aki ismeri az író munkásságát), de valahogy lélektelen keretek közé.

Hát nem tudom mennyi volt ebből Pelevin saját megtapasztalása a buddhizmusról, illetve a másik szálon a nőkről és mennyi benne az írói fantázia, de igazából nem is érdekel, mert most sem okozott csalódást a kérdésfeltevéseivel, gondolatvezetésével és a valóság iróniába burkolásával, (szóval megint kaptunk egy tanítást, köszönjük Mester:). Nem annyira elborult, mint pl. a szintén buddhista gondolatokkal operáló Agyaggéppuska, de azért nem panaszkodhatunk, itt sincs hiány a megszokott mindenféle szintű intertextualitásból, politikai-gazdasági szarkazmusból, hisz főhőseink oligarchák és a nők is érdekes szerepet és kapnak. Ajánlom, nem csak rajongóknak, de a jobb megértéshez, nem árt ha tudunk valamit a buddhizmusról. De ha nem, se baj, csak olvassunk figyelmesen….

Ez bizony gyengécske volt a szokott színvonalhoz képest. Rétegek alatt újabb és újabb rétegek… Más könyveiben igen, de itt nem. Az jutott eszembe, mint Murakaminál, aki azt írta, hogy ő nem bestsellereket, hanem longsellereket ír, aztán mégis elkezdett bestsellert írni, és zuhant egy jókorát a szememben, bár az a könyve lett a legnépszerűbb, mert könnyebben érthető a többinél. (1Q84) Hiába, én csak egy faszmocsok vagyok, akinek semmi köze a matriarchális energiákhoz, mit értek én ehhez? (Wtf?) Ezzel vissza is tértem Pelevinhez, aki mintha ugyanazt próbálná eljátszani, mint az írótársa. Remélem, nagyot fog bukni, és abbahagyja a hülyülést. Bár lehet, hogy a matriarchális gyíknők° neki is beakasztották a vaginakampót. (Wtf?) Szóval a történet két szálon fut, és már az elejétől tudjuk, hogy a végén valahogy a két szál össze fog kapcsolódni, ebben sem spoiler, sem meglepetés nem volt, aki képes mégis meglepődni, azon meglepődnék. Nos az egyik szál tulajdonképpen egy gyorstalpaló théraváda buddhizmusból – illetve az abhidammából –, ami a csúcspont után önmaga ellentétébe fordul, amikor milliárdos oligarcháink összeszarják magukat a megvilágosodástól, és úgy döntenek, hogy inkább hemperegnek tovább a megszokott karmikus mocsokban, ami ugyan egyre kevésbé jó, de legalább nem olyan ijesztő, mint a világ természete.
A másik szál a matriarchális gyíknőenergiák visszanyeréséről és a társadalom hosszútávú átalakításáról szól a jövőben, ahol a férfi visszatér a rendeltetéséhez, punciszolga spermaadó, önmagát a nőstényenergiáért feláldozó, ahol az agyát már nem a média, hanem a nő mossa, akiktől még a (természetesen férfi*) buddhista szerzetesek is félnek. (Wtf?) Igen, a két szál pontosan úgy kapcsolódik össze, ahogy elsőre látszik.
Az első szálat érteni vélem, a második előtt viszont elég értetlenül állok. Ha valami ezomarhaságon gúnyolódik, akkor annak otromba, ha nem az, és a nők mágikus-spirituális felemelkedését, kontra a férfiak elnyomását vizionálja – akár egyetért vele, akár nem –, az meg semmivel nem jobb, hiszen bármelyik nem is használja ki a másikat, abból semmi jó nem sül ki. Oké, joggal mondhatjuk, hogy a háborúk meg a globális felmelegedés a patriarchális társadalomból fakadó problémák miatt léteznek. De Alderman: A hatalom című könyve pontosan arról szól, hogy mi történik, hogy ha a nők kapnak valamilyen hatalmat a férfiak fölött. Ugyanis Alderman könyve épp ott folytatódik, ahol Pelevin könyve végződik. Talán jobb lett volna, ha elolvassa. Vagy elolvasta?
Mindegy is, mert számomra teljesen érthetetlen és öncélú a férfi-buddhista megvilágosodás és/vagy oligarcha patriarchális-kapitalista, karmikus mocsokban való fetrengés a női-mágikus matriarchális, a férfiakat tárgyként használó, manipuláló és/vagy a nő, akit tárgyként és alsóbbrendűként használnak a patriarchális előnyeiket élvező férfiak – szembeállítása.
Még egy utolsó mondat arról, hogy nagyon sokat tanultam Pelevintől többek között a buddhizmussal kapcsolatban, amikor nem tolta így egy az egyben az arcomba. Ha ezt folytatja, nemsokára mehet a TKBF-re tanítani az írás helyett.
°Pls, pls, maradj a vámpíroknál…
*Tudjuk, hogy a Buddha csak hosszas könyörgésre egyezett bele abba, hogy lehessenek buddhista apácák, aztán a kánon szerint azon morgolódott, hogy a tanítás tisztasága nem 1000 évig fog fennállni, hanem csak 500-ig.

Hát, ezzel ne fáradjatok szerintem. Pelevin meghalt, és az az ember, aki az utóbbi évek „Pelevin” trade mark regényeit írta, szintén. De ez nem baj, rengeteg jó író van, itt már nincs mit keresni…

Hűha… Olvasom az értékeléseket, hogy ez nem a legjobb, ha nem épp egy kiégettebb regénye Pelevinnek. Nekem az első volt tőle, és elejétől a végéig azt gondoltam, hogy akarok még tőle olvasni, ebben megerősítettek a vélemények most. Még ha ezzel a könyvvel kapcsolatban nekem is vegyesek az érzéseim.
Tetszett a meghökkentő szövege, ahogy egybefonta az elmélkedősebb részeket a gazdag f*szmocskok szlengjével. Voltak, bár inkább csak az elején igazán humoros részek is. Jó volt a két szál is, bár nem értettem, miért kellett nézőpontot váltani félúton E/3-ból E/1-be Fegya szálánál. Sok volt a buddhista elmélkedés leírása, és voltak benne részek, amiket csak tisztességből olvastam el, de szerintem fölösleges volt a könyvben. A korrektor pedig elfáradt a végére, becsúszott jópár elgépelés, ami zavart.
De tetszett az a görbe tükör, amit mutat a világnak. Vagy nem is annyira görbe…?

Csöppet fókuszvesztetté vált időnként, de remek Pelevin-darab. Az újgazdag (nersevik?) elit végletekig vitt élménykeresése és a túltolt, radikális „antipatriarchális” földalatti mozgalom bemutatása is jól sikerült.

Ez a könyv nekem nem volt akkora durranás, inkább szórakoztató volt mint tartalmas. A stilus viszont nagyon tetszett, úgyhogy a többi Pelevin is sorra kerül majd. (három rosszéletű oligarcha bicskája beletörik a megvilágsodásba)

Egészen meghökkentő volt szembesülni azzal, hogy egy Pelevin szöveg ennyire egyszerű lehet. Különös volt az a viaskodás is, ahogyan olvasás közben próbáltam magam meggyőzni: jó lesz ez! lesz itt még valami! Félreértés ne essék: nem volt ez annyira rosszul sikerült regény, csak éppen egy Pelevin szövegtől többet várnék. És akkor persze lehetne ide közbevetni, hogy az olvasónál a hiba, mert a túlzott elvárások, meg akkor ez akár bizonyíték is lehetne arra, hogy a szerző kilépett a saját árnyékából, a megszokott kerékvágásból, stb., és valami mást csinált, így az olvasó idomítsa ezekhez a változásokhoz elvárási horizontját, pl. ne legyenek túlzott elvárásai, ne projektáljon a szerzőnek saját árnyékot, és legfőbbképpen: miféle megszokott kerékvágásról is hadoválok egyáltalán.(?)

Mert a recept okés: posztszovjet alap, bőven adagolt buddhizmus, a megszokott laza és ironikus retorika, na meg egy jó geg (mert az azért tényleg eléggé jó, hogy valakinek annyira nem jön be a megszabadulás, hogy inkább visszafelé törekszik a szamszára felé), de valahogy mégsem volt rendben ez a szöveg, sem részleteiben, sem egészében. A narratíva lapos, nincs komplexitása, és amire kifut a történet, abban sincs semmi rendkívüli – persze ezt a „semmi rendkívüli” kitételt és sommás ítéletet érdemes a helyiértékén kezelni.

Olyan benyomást tett rám a Titkos pillantások, mintha egy pelevini ujjgyakorlat lenne, avagy egy későbbi alapos kidolgozásra félretett kézirat, ami ilyen-olyan oknál fogva mégis megjelent.

Hogyan kapjunk meg mindent, amit akarunk, de rögvest, lehetőleg komolyabb energiabefektetés nélkül. Aztán jöjjünk rá, hogy ami könnyen jön, az nembiztos, hogy boldoggá tesz, sőt… Imádtam, ahogy az alapvetően teljesen hülye oligarchák tönkre mennek a megvilágosodástól, na meg amikor az amúgy férfiakon élősködő ex sugar baby, átsodródik a legdurvább feminista szektába (mert már a kutyának sem kell, tehát gonosz módon kizsákmányolták a "faszmocskok").
Sarkított, kissé fantasy szinten túltolt „mágikus” ezotéria, nagyon jól szórakoztam rajta, különösképp a megvilágosodó oligarchákon. Aztán lehet, hogy jobban üt, ha az olvasó kissé ismeri a buddhizmust, többet tud egy kicsit a meditációról, meg ismeri az alap ezo tanokat amik manapság futnak. Meg ha az ember nem veszi komolyan a manapság zajló folyamatokat, de ezt inkább hagyjuk… A többi véleményemet megtartom magamnak, mert még a végén kapnék valami manapság divatos negatív jelzőt.

Ja igen… és a vége üt a legnagyobbat.