S. ​N. U. F. F. – Utøpia 83% 55 csillagozás

Pelevin a szürreális történetek (amellyel komplex gondolatokat és érzelmeket közvetít) vitathatatlan mestere, aki az ötleteit könyveiben az abszurd felé tolja. Ennek ellenére, írásai furcsa módon emlékeztetnek Oroszország legnagyobb realistájára, Lev Tolsztojra. Mert mint Tolsztojnak, Pelevinnek is a legemlékezetesebb szereplői olyan hétköznapi emberek, akik a történelem könyörtelen hullámaival küzdenek. Mágikus abszurdumba forduló tükrei, tele vannak megdöbbentő „lenyomatokkal, megfigyelésekkel, a tükör mögötti világgal”, hogy eltorzítsa a valóságot, csak azért, hogy feltárja az igazi életét. Betekintést nyújtanak a poszt-totalitárius társadalomba, ezáltal megvilágítva az „orosz léleknek” nevezett megfoghatatlan koncepció néhány tartós tulajdonságát. Ez a könyve is egy gondolatkísérlet, egy szédítően bizarr remekmű, egy furcsa utópia, egy hamis jövőbeli etimológia, ahol a tények és a fikció közötti vonalak egyre inkább elmosódnak, ahol a háborúk célja a hír és szórakoztató műsorok tartalmának létrehozása. Igazi ereje a mardosó abszurditásban és a mély európaiságban rejlik, ahol a legképtelenebb dolgok válnak valóra és a legkevésbé indokolt döntéseket hozzák meg a főhősök, unalmas hétköznapiassággal. Ez a sötét és arcpirító degeneráltság egyszerre alkalmas véres drámák feszegetésére és a rekeszizmok megdolgozására is. Egy átgondolt világépítés, amely tükrözi a jelenlegi társadalmi, politikai vagy kulturális kérdéseket. Mihail Bulgakov és Nyikolaj Gogol „fantasztikus” hagyományára építve Pelevin arra késztet bennünket, hogy higgyünk a mindennapi dolgok furcsaságában. Mert mindez korábban is megtörtént. Sokszor. És megismétlődik. Ideje a „függöny mögé” néznünk.

„Maradj tanú! Ez az egyetlen szellemi cselekedet, amire képes vagy.”

Update: Most kicsit nehezebben haladtam vele, mint elsőre, mert nem tudtam egyhuzamba belemerülni a manitus nirvánába, de így is finoman simogatta a lelkecskémet, amikor épp nem a gyomorszájas gondolatoktól nyögtem.
Pelevin hozza a megszokottan nyers és szókimondó formáját, beszól fűnek, fának, gyökérnek és akinek inge, vegye is magára.
Nekem leginkább ez a két véglet teszik nála, ami az elkeseredett szarkazmustól, a mély lelkiségig tárul fel előttünk, a szivárvány minden árnyalatában: pl:
„Talán el lehet-e ítélni a legyeket azért, mert basznak? De ha épp az én fejemen, az földühít.” :))
„TAO TÖKIN- Negyvennyolc. Honnan ered minden?
Belőled magadból. És ezt nagyon egyszerűen bebizonyítom. Mi ez itt mind? Az, amit látsz, hallasz, érzel és gondolsz ebben a pillanatban, és semmi más. És ezt csak te alkothattad, mert hiszen a te szemed lát, a te füled hall, a te tested érez, és a te fejed gondolkodik. Mások mást hallanak, hiszen máshol van a szemük. És még ha ugyanazt látják is, más fej fog gondolkodni róla, és abban minden máshogyan van.
Néha még locsognak arról, hogy létezik „általában vett világ”, amely ugyanaz mindenki számára. Válaszolok rá. Az „általában vett világ” csak egy gondolat, melyet minden fej máshogy gondol el. Úgyhogy minden így is, úgy is magunkból ered.
De hát nem lehetséges, hogy önmagam számára teremtettem ilyen szenvedést, igaz-e? Ebből azt a következtetést vonom le, hogy ez az egész okoskodás csak az ész mérges fullánkja, maga az ész pedig hasonlatos az engem őrző vadállathoz, és csak olyan értelemben az enyém, hogy hozzám osztották be őrnek. Ennél tovább a halandó értelem sohasem juthat.
Mondják, hogy addig kell nézni a tüzekkel pettyezett feketeséget, míg össze nem olvad a néző azzal, amit néz. Akkor a vadállat nem fogja érteni, hol vagy te, ő maga pedig láthatóvá válik, amint megmozdul. És utána megnyílik az út Manitu Fényéhez, de én magam nem jártam ott.”

Félelmetes Kája maximálisan spoiler személye is, mert ezt elég közeli jövőnek látom… már ha megérjük vagy csak maradunk a semmi felé menetelő repülő seggek. :))

2013.
Nagyon kemény koktél volt… Pelevin ismét tölt bőven virtuális shakerébe egy jó csomó finomságot: alapként egy rész alkoholos utópiát egy lehetséges jövőről, nyomat hozzá egy nagy spricc élet és halál filozófiát, ad hozzá vastagon társadalomkritikát, megfűszerezi egy kis párkapcsolati terápiával és megszórja egy csipetnyi iróniával, egy egészen különleges nyelvi világot szőve az egész finomság köré… egészségünkre, de ha ezt a fincsi koktélt felhajtod, biztosan nem leszel többé az az ember/ork, aki eddig voltál. Hajrá pelevinisták, éljenek vagy pusztuljanak a puparaszták, manituk, orkok, dögös szúrák és a sznaff, kinek-kinek kénye-kedve szerint!

4 éve váratott magára ez a könyv a polcomon, amire az egyetlen mentségem az, hogy ezt leszámítva már csak egyetlen könyv van hátra (magyarul) a Pelevin életműből, az élvezeteket pedig jobb minél tovább elnyújtani. Azért mondjuk elolvashattam volna hamarabb is.
Pelevintől megszokott módon a történet megint a háttérbe szorult, hogy teret engedjen a filozófiai eszmefuttatásoknak, amikhez megint remekbe szabott szereplőgárdát rittyentett össze, akikkel olyan metafizikai utazást tesz, hogy a könyv befejezése után még mindig szedem össze magam a padlóról. Szereplőin keresztül ideológiák tárháza elevenedik meg, abszolút ellentétes nézőpontokat szolgáltatva, amik egybeolvadnak valami hatalmas Pelevin-féle nagy igazságkeresésbe.
Számomra az egyik legnagyobb kérdés amit a könyv feltesz, hogy mennyire hihetünk annak a valóságnak amiben élünk, amikor minden körülöttünk manipulált, mesterséges, és sokszor mi magunk vagyunk azok, akik mozgatórugói ennek az átverésnek. Ugyanakkor, akarjuk-e tudni, hogy az egész életünk csak egy virtuális tájkép üldözésében és egy felturbózott szexbaba magunkhoz láncolásában merül ki, mert erről hisszük, hogy a boldogság.
Nagyon erős szatíra ez, nem csak az orosz, hanem az egész modern társadalom görbe tükre, a média hatalmának (kedves témája ez az írónak, úgyhogy ebben a megszokott módon brillírozik) és az AI-térhódításnak olyan szürreális meséje, ami mégis hátborzongatóan akkurátusan világít meg kardinális kérdéseket.
Pelevin nem egyszerűen újraírta a Szép új világot, hanem a saját abszurd játszóterében helyezte azt el, ahol a szereplők nem csak résztvevők, hanem aktív irányítói az eseményeknek, teret engedve a társadalmi mechanizmusok sokkal mélyebb boncolgatására.
Nem attól utópia (illetve disztópia) ez a könyv, hogy Pelevin teljesen fiktív világot építene fel színpadaként, hanem pont attól, hogy a racionális világ egy-egy elemén csavar egy akkorát (olyan Pelevinesen), hogy azért a nagy filozofálgatások között végig ott lebegjen a homloklebenyünkben, hogy ez az egész csak egy groteszk vicc. Kicsit ijesztő, a bőrünkön megérezhető, de azért még távoli vicc.
Nem utolsó sorban, ez egy rendkívül szórakoztató könyv. Nem csak az intellektuális sznobizmusnak udvarló módon ál-szórakoztató, hanem tényleg, helyenként hangosan röhögősen, izgalmasan, okosan szórakoztató.
Fél csillag mínusz, mert túl hosszú volt az előjáték, még akkor is, ha bőven megérte kivárni a katarzist.

Egyre inkább az a gyanúm, hogy Pelevin nem lehet valóságos ember, hanem valami túlpörgött szöveggép, maximális dögségre állított gumiszomelié, túladagolt diszkurszmonger, vagy bármi, de egyszerű emberi lénytől ez a teljesítmény eléggé hihetetlennek tűnik. Itt aztán mindenről megmondja a tutit, és teszi mindezt olyan rafináltan, hogy számtalan lehetőséget hagy nyitva az értelmezésre. Úgy rág szájba, hogy közben széttárja a karját, és buddhamosollyal szemlélődik: ő aztán nem tehet semmiről, te vagy az, kedves olvasó, aki nem tudsz mit kezdeni a kémia irányította algoritmusaiddal. Miközben egészen felzaklató ez a regény, legalább ugyanannyira őrületesen szórakoztató is: a Dávid-Góliát Arafat Zuckerbergeréhez fogható regénykarakterrel szerintem még sosem találkoztam. Miközben betartja a klasszikus antiutópia szabályait (kétfelé szakadt társadalom, elnyomók és elnyomottak, a technikai fejlődés csúcsán járó elit és a „természet lágy ölén” éldegélő vad ork nép), és, mint annak egy rendes antiutópiában lennie kell, végig a jelenkorról tudósít végtelenül bizarr képekben, szóval közben arra is marad ereje, ideje és tere, hogy egy egyedülálló szerelmi történeten keresztül beszámoljon a kételyeiről az emberrel, a szerelemmel és, ahogy azt Pelevintől megszokhattuk, a valósággal kapcsolatban. Meg persze olyan karaktereket teremt, hogy a legelvetemültebben realista szerzők is megnyalhatják mind a huszonnyolc ujjukat. És, amit még hozzá kell tenni, teszi mindezt olyan szédítő iramban – a „turbórealista” címkét tessék komolyan venni! –, amit tényleg alig lehet máshoz, mint egy hatalmas elszálláshoz hasonlítani. Tegnap éjfélkkor fejeztem be, s most is kavarog valami a fejemben és a gyomromban tőle, mintha túl sok gyomorkeserűként forgalmazott boldogságot vettem volna magamhoz.

Megelőlegezett bizalmam ellenére majdnem letettem. Egyszerűen nem éreztem elég türelmet magamban, hogy megvárjam, hogy a megszokott Pelevin filozófia érzékeimet bizsergető csodája felbukkanjon a S.N.U.F.F.-ban. Aztán végre beindult… túl a 140. oldalon. Aztán meg szinte letenni nem tudtam. Kuncogtam, fejet ráztam, cöcögtem, és átolvastam két gyönyörű – és nélküle valószínűleg elképesztően unalmas – napot.
Rengeteg minden jár a fejemben, főleg a diszkurszmongereket nem tudom kiverni belőle. :)

Ezekből a remek ötletekből tán még én is jobb regényt írtam volna.

(Avagy: itt kérem valamelyikünkkel valami baj van, vagy velem, vagy Pelevinnel.)
(A Metamort meg igazán kiadhatnák újra.)

Először is, a harci NLP megint jól fejbe vágott, nem is vártam mást Pelevintől.
Kicsit lassú, de a lassú habokon úgy hasítottam végig, mint Hannelore (a harci kamera) a felhőkön. És még értettem is, amikor olvastam, bár amikor túlhaladtam bizonyos részeken, csak az értés emléke maradt meg. De talán nem is az emlékezés a lényeg, az NLP (remélhetőleg) így is, meg úgy is működik.
Lényeg ami lényeg, bár a történet látszólag egy távoli jövőben játszódik, mégis sokat megtudhatunk magunkról és a világunkról:
1, Mindannyian puparaszták vagyunk, hiszen ha a másik azért kell nekünk, azért „szeretjük”, mert van valamije, ami a kielégülésünkre szolgál, mert szükségünk van valamire amije van .
„Eszközöknek tekintjük őket. Nem embereknek, hanem tárgyaknak, melyekre funkciójuk miatt vannak szükségünk.” (Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia) Hoppácska, és ez az idézet nem a puparasztákról szól… Persze cserébe ők is eszközöknek tekintenek minket, és íme, mi vagyunk a guminők, velünk elégítik ki igényeiket, és egy rossz szavunk sem lehet. Pedig lehet(ne) másképpen is, ha így viszonyulunk a másikhoz: Azért van RÁD szükségem, mert szeretlek, és nem azért szeretlek, mert szükségem van rád!
2. A hírek és a mozi(TV) által sugárzott szart azért hiszik el az emberek, mert el akarják hinni, mert az „erőt” keresik, amihez törleszkedhetnek, hogy biztonságban érezhessék magukat a fősodorral, és így válik igazsággá az erő. Megoldás: ismerd (f)el ezt az igazságot, és többé nem lesz szükséged a médiára, sem a filmekre, amiket híreknek adnak el, se a hírekre, amelyek filmek. És ez akkor sikerült, ha már nem nézel TV-t, nem falod a híreket…

Bár a magyar szerkesztés szerinti vastagság megtévesztő lehet – mivel a regény egyáltalán nem hosszú –, de mégis nagyon sok mindent sikerült bezsúfolni ebbe a műbe. Egyszerre fogalmazza meg a szokásos pelevini filozófiai tételeket, reflektál a jelenkori orosz valóságra, és egyben vizsgálja azt, hogy az emberiség hogyan változhat meg különféle történelmi események és folyamatok hatására.

A Snuff jövőjében az emberiség egyfajta fél-poszt-apokaliptikus állapotban létezik. A lepusztult világ talán utolsó megmaradt civilizációja két részre oszlik: a szibériai síkságon az elmaradott, bugyuta „orkok” (a név megtévesztő, ők sima emberek, csak „úgy alakult”, hogy így nevezik őket) tengetik mindennapjaikat, míg fölöttük lebeg az elit fejlett technológiával rendelkező városa, Bizáncium. A fentiek időnként minden évben háborút indítanak a lentiek ellen, amelyet egy arénában vívnak meg, és bár az orkok úgy gondolják, hogy mindig ők győznek, valójában csak a fentiek vonulnak vissza, amikor már elég anyag gyűlt össze egy sznaffhoz – a sznaff ennek a világnak az egyik legfőbb szórakoztatási formája, híradó és film egyben.

Azt hiszem, a fentiekből is nyilvánvaló, hogy milyen agyament, kifacsart világ ez, de Pelevin sokkal közelebb megy, rengeteg kisebb és nagyobb dolgon keresztül – kifejezések megváltozása, történelem „újraértelmezések”, filozófiák és személyiségek teljes átértelmezése – mutatja meg, hogy egy társadalom hogyan változhat meg évszázadok alatt. És persze ezzel a jelenkort is figyelmezteti, hogy hova juthatunk – vagy hogy hova jutottunk? De az információ torzulása, és ezzel az emberiség átalakulása nemcsak időbeli, hanem térbeli is, és ezzel megint csak oda jutunk, hogy az általunk befogadott információk formálnak bennünket, pedig azt annyi minden befolyásolhatja, beleértve saját magunkat is, hogy akár tekinthetjük az egészet egy nagy illúziónak is. Pelevin-filozófia pipa.

A fentiek mellett azért szimpla kalandregénynek is működik a Snuff, pelevini humorral, rengeteg meghökkentő elemmel, szóval abszolút ajánlható.

Bár a pelevini regényművészet számos visszatérő, így szinte kalkulálható – lassacskán azért önnön köreit járó – erényével bír (pl. minőségi olvasmányosság, képi és/vagy nyelvi szubkulturális játszadozás, metafizikai eszmefuttatások kifordított – gyakran keleti – köntösben, stb.), összességében nem igazán jó.

Valójában két könyv ez – nehéz nem észre venni, mivelhogy épp a két címmel jelölt fejezet –, nem pedig egy; még ha a kettő egységesen fel is van fűzve egyetlen – a groteszk számos stíluselemével azért erősen kikent, így amolyan tuti módon rögvest ki is kacsintgató, így önmaga szándékainak komolyságát suttyomban rögvest kétségbe is vonó – mitikus-fantasztikus történeti szálra.

Az első könyv célzottan egy (szerelmi szállal lezüllesztett, illetve az említett történeti egységbe persze szervesen beleírt) Tolkien-parafrázis, amelynek szándékolt kulminációja a vonatkozó „világok csatája” lenne – jelentem, még önnön fantasztikuma szerint is túlzó karneváli jellegének köszönhetően elképesztően életlenre és humortalanra sikeredett, szó szerint (és rossz értelemben): szétírt.

A második könyv a Pelevintől amúgy kötelező jelleggel várható „fotelregény”, összességében tulajdonképpen szellemes és tartalmas – még úgy is, hogy azért „nem túlságosan mély” – metafizikai eszmefuttatásokkal elsősorban az emberi személyiség mibenlétéről és a szerelemről egy szinte popkulturálisba hajló ötlet (puparaszta identitás) apropóján. Szórakoztatóan könnyed rutinszerűség.

Aztán van még itt egy a két könyv már említett történeti felfűzése miatti obligát epilógus – jelentem: ujjgyakorlat –, meg az ezen felfűzés szerinti egyéb írástechnikai elemek, jelesül filozófiai, ál-filozófiai és ál-etimológiai gondolatmenetek, szó-és névgyártások nyelvi játéka, az egyébként ponyvaegyszerűségű és –szándékű* gerinctörténetre felhordott kiegészítő cselekménymozzanatok, satöbbi. Az összkép: erősen vegyes; és igazság szerint ez a vegyesség az, ami szerintem ciki. Valahogy a megmunkáltság és az stiláris igényesség hiánya tükröződik vissza benne, igen, az alkotás félszívűsége, amely minden kis lapos félötletet a szövegbe emel. Kifejezetten kínosak, nem jópofák, hanem jópofiskodók például a névadások (ld. Madonna de Auschwitz), ráadásul teljesen öncélúak, funkciójuk egy-egy kivételtől eltekintve (ld. Montaigne-Montesquieu) semmi; de – más: – például a szerelmi főszál cselekményi sodorán sem igazán sikerült értékelhetően jelest húzni. Ha úgy tetszik: a lábjegyzetben magyarázott tudatos, induló laposság szándék szerinti kicsavarásával mintha nem sikerülne kimozdulni éppen ezen laposságból. (Vannak persze jobban eltalált elemek is, pl. az ’ork’ szó eredetének levezetése tulajdonképpen szórakoztató, a ’puparasztáé’ meg egyenesen bravúros; vagy pl. a pelevini műről műre visszatérő, médiákra reflektáló perspektíva cselekménye (ld. kamera és operatőr viszonya) még mindig jó; de az összképen ez semmit sem változtat.)

Olvasható, de akkor is: tizenkettő egy tucat. Ami az igazi baj, hogy lassan Pelevin maga írja meg azt a tucatot, amiből ez lesz majd: egy. Lassíts, Viktor, hogy a jövőben is mindig komolyan vehesselek!

*Ha valakinek nem lenne világos, ez nem devalváló: a posztmodern eszményébe simán belefér, irodalmi természetébe igen könnyen simul. Ilyenkor a cél mindig ennek (ti. a ponyvaalapnak) a kicsavarása: mettől jobban, annál jobb. Nem pelevini a spanyol viasz, kismiljóan alkalmazták ezt már az izmus hőskorától fogva, határozott célzatossággal (lásd még: „az alapsztori mindegy, az az érdekes, amit rá lehet hordani”). Csakhogy egy minden ízében extrém példát mondjak: a Súlyszivárvány látszólagos gerinctörténete is egy kémsztori.

Sejtettem, hogy jó könyv lesz, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire. Egyrészt elképesztően fantáziadús posztapokaliptikus sci-fi/disztópia; másrészt társadalomkritika médiáról, hatalomról, hírekről; harmadrészt egy szerelmi háromszög leírása egy ember, egy ork és egy guminő között. Mindez kiegészül még igen komoly filozófiai kérdések olvasmányos fejtegetésével. Az első Pelevinem volt, de engem megvett kilóra és úgy beszippantott, mint annak a rendje. Ha ez tényleg nem olyan jó könyve, mint a korábbiak, akkor azok milyenek lehetnek? Ki kell derítenem… (Bővebben a blogban.)