Omon ​Ré 73 csillagozás

Viktor Pelevin: Omon Ré Viktor Pelevin: Omon Ré

A regény olyan rétegeket vont egymás hatása alá, mint a gyermekkori képzelet világa, a viszonylag spontán telő világ, és a már-már valóságosra manipulált világ. Ez a három világ játszik folyamatosan egymásba, és ebből jön ki egy negyedik, ami úgy épül föl a háromból, hogy azok közül mindig a legnagyobb valószínűséggel magyarázatot adó világ érvényesül úgy, hogy nincsen benne zökkenő, és a többi világban sem vezet ellentmondásra, legfeljebb ellenérzésre. Ha valójában azt vesszük alapul, hogy valójában ez a napi gyakorlat – csak a regényben regényesebben van éreztetve –, akkor mindjárt nem olyan bonyolult, mint mondjuk, kaszáspókot találni a lucernásban. És itt most a lucernásból kifelé, kénytelen vagyok kerülgetni a forró kását, mert a regény olvashatóságának elemi érdeke az, hogy minderre magától jöjjön rá az olvasó, ne kelljen neki hozzá egy előszó. Arra meg főleg nincs szükség, hogy bármi konkrétat adjak itt a regényből.

Eredeti cím: Омон Ра

Eredeti megjelenés éve: 1992

>!
Helikon, Budapest, 2018
196 oldal · ISBN: 9789634792185 · Fordította: Bratka László
>!
Helikon, Budapest, 2018
196 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634790327 · Fordította: Bratka László
>!
József Attila Kör, Budapest, 2001
162 oldal · ISBN: 963389056X · Fordította: Bratka László

Enciklopédia 2


Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 41

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

– Vityuska, kisfiam, mi leszel, ha nagy leszel?
– Űrhajós!
– Ó, milyen aranyos! Tudod, az űrhajósok hősök, akik életüket is készek feláldozni a Szovjetunióért!
– Akkor mégis inkább író.

Ha én kiadóvezető lennék (öregszem, régen arról ábrándoztam, író leszek, most meg inkább kiadóvezető), és egy kezdő író behozna nekem egy ilyen kéziratot, hát összetenném a két kezem, és hálatelt szívvel rebegnék köszönetet annak a Nagyon Jóságos Istennek. (De azért a tiszteletdíját lealkudnám. Háh!) Hihetetlen, hogy egy ilyen tejfölösszájú tollforgató már debütáláskor ennyire pakk legyen: ennyire természetesen tudja ötvözni a szovjet sci-fi hangulatát a kommunista technológiai elköteleződés (ami némiképp ellentétben van a kommunista technológiai képességekkel) keserű szatírájával. Olyan kiegyensúlyozott ez a könyv, hogy el sem hiszem, kezdő írta. Finoman simul egymásba a túláradó szürrealizmus és a helyenkénti lírai látomásosság, nem vesznek össze egymással, nem csökkentik egymás erejét – ez szerintem lenyűgöző. Amúgy meg arról szól, amiről az összes Pelevin: hogy a valóság meg a illúzió, az nem kettő. Hanem egy. Vagy három. Vagy százharminchét. Vagy kétezerhatvanhárom. De semmiképpen sem kettő.

7 hozzászólás
giggs85 >!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy nem sokkal az iPhuck10 után olvastam Viktor Pelevin régóta beszerezhetetlen első regényét, az Omon Rét, hiszen így könnyen összevethettem az érett Pelevint a pályakezdővel. Bár könnyen ki lehet jelenteni, hogy ez a debütáló kötet jóval kezdetlegesebb, kiforratlanabb és kevésbé szerteágazó, mint a későbbiek, de már ebben is minden megvan (valóság és képzelet keveredése, különböző vallások, misztikum, groteszk görbe tükör, poénok özöne stb.), ami később igazi kultszerzővé tette a titokzatos oroszt.

Pelevin ezúttal a szovjet űrutazás hősiességének és egyedülállóságának mítoszát veszi górcső alá, és amit látunk, az túlmegy minden határon, valóságon, képzeleten, szürrealitáson, álmokon, tudományon és fantasztikumon egyaránt. Az orosz ezúttal is a szovjet korszakban totálisan eltorzult kisemberek valóságérzékelésének legmélyéig ás le. Abba a mélységbe, amiben még egy nyíltszívű kisfiú álma is azt garantálja, hogy ez a totálisan elmebeteg rendszer működni tudjon, és pár pohár vodka kíséretében felfalja saját gyermekeit.

A történet elbeszélője maga a címszereplő, a beszédes nevű Omon Ré, aki kora gyermekkorától fogva, elhanyagolt kisfiúként egy lepukkant lakótelepi játszótereken álmodozva, pilóta szeretett volna lenni, és űrhajójával eljutni a Holdra. Azt jól tudjuk, hogy a 20. századi Szovjet-Oroszországban minden és annak ellenkezője is megtörténhet bármikor, így néhány kisebb epizód után ott is vagyunk Omonnal és barátjával egy nem túl titkos szovjet katonai bázison, ahol a jövő pilótáit képzik ki. Innen egyre meglepőbb és szürreálisabb csavarokon keresztül eljutunk a dicső (nagyon nem az) Holdra szállásig. Vagy nem…

Bár az Omon Ré jóval érthetőbb, egyenesvonalúbb és történetközpontúbb, mint a későbbi kötetek, de valahogy épp annyira képes berántani ebbe az iszonyatosan beteg, torz, ám a valóságot tökéletesen leképezni tudó világba, mint Pelevin bármely másik regénye. Persze, ha csak a puszta realitásokat venném alapul (lehet egyáltalán realitásokról beszélni ezekben a szövegekben?), az egész történet ebben a formában egy baromság, de alig akad másik szerző, aki ennyire pontosan lenne képes visszaadni a szovjet mentalitás, a szovjet erőfeszítések és a szovjet világfelfogás tragikomikumát, értelmetlenségét és a szovjet emberekre gyakorolt hatását, mint Viktor Pelevin.

Mindenképpen tudom ajánlani az Omon Rét, gyakorlatilag bárkinek. Aki szereti Pelevint, az úgyis be fogja szerezni, viszont aki még nem olvasott semmit az 1962-ben született szerzőtől, annak tökéletes „kapudrog” lehet ez a rövidke kisregény, ugyanis a maga fanyar humorával, tragikomikumával, keleti filozófiákkal is átszőtt anyagával és egy minden bizonnyal felejthetetlen módon kivitelezett űrutazás leírásával igazán kellemes és szórakoztató olvasmány.

mate55 P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Hátborzongatóan okos, hátborzongatóan csavart, hátborzongatóan ravasz, hátborzongatóan sci-fi, hátborzongatóan sötét, hátborzongatóan lényegre törő. Amikor a kapucnis fiú reménnyel teli álmai kemény és összetett valósággá válnak. A tudomány, a történelem, a szakirodalom, de legfőképpen a képzelet varázslata által, a könyv ugyanolyan könnyen besorolható a kulturális irodalom vagy a szatirikus próza műfajai közé. Tele sötét humoros kis matricákkal, (komikus pillantás a szovjet korszak űrprogramjára, és általában a kommunizmusra) amelyek a szovjet politikai kultúráról beszélnek. De az ötletes mesemondás és a felforgató szellem (karton szimulátoroktól a logikátlanul átgondolt borítékokig) akár egy tervrajz is lehetne, egy összeesküvés-elméleti kézikönyv számára. Ilyen változatos fókusztartomány mellett, ez a könyv képes sokkal szélesebb közönség elérésére. Nincs mit veszítened, mert csak tévedésed lehet a világtörténet elmúlt ötven évéről.

vicomte P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Pelevin könyveivel eléggé vegyes a viszonyom. Van, amikor nagyon megfog, amit ír és rettenetesen szórakoztatnak az agymenései és a kifacsart és elborult világépítése, máskor meg ugyan érteni vélem, hogy mégis miről is szól a szöveg, de annyira öncélú az egész, hogy az meg rövid idő alatt halálra untat.
Ez a regény – ami egyébként az első megjelent könyve volt – az utóbbi kategóriába tartozott.
Mivel azt tudtam, hogy ez még egy kvázi zsenge, ezért nem is vártam el, hogy akkora élmény legyen, mint egyik-másik későbbi könyve, de komolyan nem gondoltam volna, hogy 190 oldal majd két hétig tart majd legyűrni – és nem azért, mert olyan sok mindent olvastam volna mellette. off
A könyv szerintem egyfajta trauma feldolgozása az első poszt-Szovjetuniós sokkból ébredt átlag orosz léleknek.
Én kamaszként éltem meg itthon a rendszerváltást, de még pontosan emlékszem, hogy nekem is – a szüleim generációjának meg sokszorosan – mekkora arculcsapás volt, hogy minden haladás, érdem és esetlegesen büszkeségre okot adó eredmény, amit a gulyáskommunizmus alatt elértünk, mennyire nem számít és mennyi hazugságra épült.
Na, szerintem az egykor volt CCCP elvtársaiból polgártárssá vedlett lakói számára ez az érzés inkább egy tiszti csizmával és bikacsökkel végrehajtott abúzussal érhetett fel.

Pelevin ebben a regényben a szovjet ember számára büszkeségre okot adó legnagyobb dolgot, az űrkutatást mutatja be olyan groteszk módon, hogy én nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez a delíriumos és szürreális valóság vetület, amelyben a katonaság és a politikai elit is megkapja a maga tockosát, valójában a noszf óta eltelt 70+ év keserű átértékelése. Csak hát Pelevin nem kesereg – legalábbis nem explicit módon – hanem nagyjából mindent átpakol egy lidérces álomba, ahol semminek nincs értelme, habár őrület logikája azért ott ketyeg az események mögött.

Néha elgondolkozom, hogy Pelevin off mennyire alkot maradandót, és vajon 20-30 év múlva fogják-e még egyáltalán olvasni? Őszintén, halvány gőzöm sincs. De erősen kétlem, hogy ez a regény a ’90-es évek korhangulatára érzékeny olvasókon és pár filoszon kívül mást is érdekelni fog a 2050-es években.

4 hozzászólás
Kkatja P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Hangulatilag fantasztikusan megfogott, és visszarepített a gyerekkoromba, http://moly.hu/idezetek/267806, történetileg már nem annyira, de ettől függetlenül nagyon pelevini volt ez a történet is, szívesen olvastam volna még tovább! Remélem hamarosan kiadják majd újra, mert ez is a többszörolvasós kategóriába tartozik nálam. Hálás köszönetem, kedves @alkalmasint-nak, hogy kölcsönadta és elolvashattam! :)

4 hozzászólás
pat P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Ha adott egy kiemelt jelentőségű kedvenc íród, annak van egy titokzatos, címe alapján bármiről is szólható regénye, amire 10+ évet vársz, hogy végre elolvashasd…. Mekkora elvárásoknak kell annak a regénynek megfelelnie?
Hát bizony, hogy elképzelhetetlenül hatalmasoknak. És van-e a Földön (vagy környékén) olyan regény, ami maradéktalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak?
Hát nagyjából biztosra vehetjük, hogy nincs olyan.

No és hogy állt helyt az Omon Ré ezen a pályán?
Hát egészen jól. Mert az Omon Ré rövidke regény ugyan, és nincs is benne a teremtett világ összes csodája és bölcsessége, de még szimbóluma sem – ellenben az űrutazásról szól!
Méghozzá a régi szovjet űrutazásról, és remekül ötvözi az elborzasztó-nosztalgikus szocreál életérzést a pelevini módon bizonytalan valóságérzékeléssel, a bizarrt a félelmetesen nyomasztóval, a nehezen elhihetőt a még nehezebben elhihető, ámde kézenfekvővel, a szánalmas-rútat a felemelően szépségessel, a szörnyen ijesztőt a meghatóan viccessel, a nagyon távolit a lehető legnagyobb mértékben ismerőssel…
Mindezeken kívül csak egy szimpla kis történet amúgy, semmi extra.

Chöpp >!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Kicsi, rövid, sovány, gyöngécske. Érződik, hogy az első művek egyike. Nincs kiforrott Pelevin szaga, íze, zamata; tudjátok, az az ironikus kesernyés, bardós savanykás, szovjetérzés vodkaubis. [Na jó, a vodkás azért megvan.] Hogy hol az édes? Nyomokban fellehető az is, mint mindegyik Pelevinbven. Bár inkább nemtudomhogykerültemidedejóvanakkorcsináljuk kemény kandiscukor-morzsásként jellemezném, amit végigszór a történeten, hogy elmosolyodj, amikor rábukkansz.
Még mindig a T a kedvenc.

ViraMors P>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

”A lelkiismeretem a kozmoszba hívott, és keveset törődtem azzal, ami a Földön történik.”

Első könyvem Pelevintől, de nem hinném, hogy az utolsó. Eleinte nagyon furcsa volt, nem tudtam, hogy viszonyuljak a könyvhöz, olyan volt, mintha nem venné komolya magát.* Egy idő után viszont leesett, hogy nem azt kell komolyan vennem, ami az orrom előtt van, hanem azt, ami a sorok mögött. Nekem ez a regény egyszerre szatíra a látszatteremtésről és tragédia a hinni akarásról. A maga képtelenségével és oroszos cinizmusával remekül bemutatta mind a kettőt.

*Mellékvágány: spoiler

Zero>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Egy hosszú várakozás vége.
Emlékszem, akkor megismerkedtem Pelevinnel, még 2009, 2010 táján, s sorban faltam be az éppen kapható könyveit, már akkor buzerálni kezdett ez a különös cím. Minden elképzelhető fórumon kutattam a könyv után, teljesen reménytelenül. Képzelhetitek, hogy majd' kiugrottam a bőrömből, mikor kiderült, hogy a Helikon (ahová Pelevin az Európától került) a legutóbbi iPhuck10 mellett (ami még várat magára) újra megjelenteti a már eredeti napvilágra kerülésekor, 1992-ben kultstátuszba lépett debütáló regényt. Így természetesen azonnal felkaptam egyet belőle, ahogy került a boltunkba, s bár az októberi ütemtervbe akartam beleütemezni az elolvasását, nem bírtam magammal, és az anyósomékhoz tett rapid látogatás alatt befaltam a cuccot.
Alig pár órája csuktam be, s talán a közel egy évtizede húzódó turbóvárakozás miatt, bőven van kivetnivalóm az Omon Rével kapcsolatban, de mégis közel száz százalékosan elégedett vagyok.
Az alapötlet ragyogó: az amerikaiakkal való űrverseny súlyától recsegő-ropogó Szovjetunió a látványos, hangos, a zamcsik kalácsképébe dörgölhető eredmény felmutatása érdekében áldozza fel saját embereit, ezzel is tovább vágva a fát maga alatt. Nagytotálban tehát a kommunizmus, mint afféle „humánus” eszme önbedöntését látjuk, mikroszinten a fejekbe ültetett fanatizmus-magok eleinte tétova, majd egyre erősebb kicsírázását.
Hogy lesz kósza gyerekkori karton űrábrándokból egy egész kollektív „nemzeti” (már amennyiben a szovjet az egy nemzet) tudatot megfertőző és meghülyítő, önbeteljesítő kényszerképzet.
Ássuk az alapot a légvárnak.
Nem annyira radikális a hangnem, mint a későbbi, kiforrottabb műveknél, inkább ilyen baljósan keserédes melankólia szövi át az oldalakat. Én ezt nem tudom bénázásként felfogni, inkább csak világossá teszi, hogy korai mű, s mint ilyen, a többi korai művel rokon, mint pl. a Sárga Nyíl. Gond inkább az lehet, hogy utólag olvasva egyszerűen kissé kidolgozatlan, másutt, pl. Mityok szalagon hallott utolsó szavainál pedig kifejezetten túlírt. Talán egy novellához sok, ami itt van, de mindenképp lecsíptem volna belőle pár ívet. A befejezés kicsit el van harapva, túl van csavarva, de a hihetetlenül fless hangulat miatt mindent megbocsátok. Meg amúgy is. Igazából teljesen mindegy, mert én kilóra meg vagyok véve, s tuti sokszor elolvasom még, de most majd jöhet az Ájfakktíz.

Béke
Lenin
CCCP

kaporszakall>!
Viktor Pelevin: Omon Ré

Első regénynek kiváló. Az előttem szólók már bőven kivesézték – nem ismétlem őket. Ha a szöveg anyagába kevert ezoterikus-filozofikus halandzsa részarányát tekintem (ami engem nem vonz, inkább taszít), akkor ez a munka még jobb is, mint sok későbbi (tulajdonképpen csak a lélekvándorlásos betéttörténetek számíthatók valódi hígításnak; és Mityok búcsúmotyogása lett még kissé bő lére eresztve). A szovjet viszonyokról szőtt szatíra viszont meglepően kiforrott. Pelevinnel ismerkedéshez pont a megfelelő darab.


Népszerű idézetek

Macskavicska>!

Értsd meg, kisfiam: a hőstett lényege, hogy mindig olyan ember hajtja végre, aki nincs rá felkészülve, mert a hőstett olyan dolog, amire lehetetlen felkészülni.

60. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hőstett
8 hozzászólás
Chöpp >!

És a világ a legapróbb részletekig ismerőssé vált – mint a budiajtó belülről…

128. oldal

Kkatja P>!

Emlékszem, csodálkozva néztem, hogy milyen lassan hullanak le az óra üvegnyakán keresztül a homokszemek, míg rá nem jöttem, azért van ez így, mert mindegyik homokszem saját akarattal rendelkezik, és egyik sem akar leesni, mert számára ez egyenlő a halállal. Ugyanakkor ez elkerülhetetlen számukra; és a túlvilág és e világ – gondoltam – nagyon hasonlít erre az órára: amikor az élők meghalnak az egyik irányban, akkor átfordul a valóság, ők életre kelnek, azaz a másik irányba kezdenek el meghalni.

79. oldal

Chöpp >!

Kisgyerekkorában (ahogy talán halála után is) egyszerre minden irányba megy az ember, ezért úgy lehet venni, hogy még nincs is; a személyiség később fejlődik ki, amikor elkötelezi magát valamelyik irány mellett.

10. oldal

giggs85 >!

A sarokból halk, gyűlöletteli szűkölés hallatszott; odanéztem, és egy kutyát láttam, amint sötétkék tányérja előtt ült, amelyre rakéta volt festve. Nagyon öreg, teljesen vörös szemű lajkakutya volt, de nem a szeme döbbentett meg, hanem a törzsén lévő, vezérőrnagyi parolis világoszöld kis tiszti zubbony, két Lenin-renddel a mellrészén.
– Ismerkedj meg vele! – mondta a repülésvezető, amikor elkapta a pillantásomat. – Lajka elvtárs. Az első szovjet űrhajós.

Kkatja P>!

A jövőről szóló gyermekkori álmaim abból a könnyed mélabúból táplálkoztak, amely az élet további részétől elkülönült esték sajátja; az ilyen estéken egy idegen tábortűz maradványainál fekszik az ember a fűben, mellette bicikli hever, nyugaton az éppen lenyugodott nap fényéből táplálkozó lila sávok húzódnak, keleten pedig már látszanak az első csillagok.

128. oldal

giggs85 >!

– A holdjáró nem megy hátrafelé – mondtam. – Kontrafékes.

159. oldal

ViraMors P>!

A történelemben semmi sincs úgy, mint a tankönyvekben.

57. oldal

Kapcsolódó szócikkek: történelem
Kkatja P>!

Például gyakran töprengtem azon, hogy ki vagyok?
El kell mondanom, hogy már gyerekkoromban gyakran föltettem magamnak ezt a kérdést, amikor korán felébredtem, és a plafont néztem. Aztán, amikor egy kicsit nagyobb lettem, az iskolában tettem föl, de csupán azt a választ kaptam rá, hogy a tudat a magas szervezettségű anyagnak a lenini tükrözési elméletből fakadó sajátsága. Nem értettem, hogy ez mit jelent, és ugyanúgy csodálkoztam, mint addig: mi az, hogy látok? És ki az az én, aki lát? És egyáltalán, mit jelent az, hogy látni? Látok-e valami külső dolgot, vagy egyszerűen csak magamat nézem? És mi az, hogy rajtam kívül és bennem? Gyakran éreztem, hogy a megoldás küszöbén állok, de amint meg akartam tenni az utolsó lépést, elvesztettem azt az "én"t, aki az előbb még a küszöbön állt.

73. oldal

Chöpp >!

Olyan üresnek és magányosnak éreztem magam, mintha nagyon sokáig mentem volna a csupasz őszi mezőn; annyira szokatlan állapot ez, hogy elfeledkeztem minden másról, így a halál közeledtének az utóbbi hónapokban állandó érzéséről is, amely már elvesztette élességét, és egyszerűen csak gondolataim hátteréül szolgált.

96. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ian McDonald: Luna – Újhold
Kim Stanley Robinson: Vörös Hold
Heather Couper – Nigel Henbest: A világűr atlasza
Makszim Gorkij: Huszonhat férfi – egy leány
Herbie Brennan: Mars
Jorge Cham – Daniel Whiteson: Halványlila gőzünk sincs
Manfred Baur: Csillagok
Lee Carroll: Az ember Isten társaként
Brian Greene: A kozmosz szövedéke
Bryan Gaensler: Extrém kozmosz