Kristályvilág 80% 88 csillagozás

Jó, hát ezzel biztosan nem találtam fel a spanyolviaszt, de ezek az orosz csibészek (Pelevin, Szorokin, etc.) egy vérből valók az amerikai posztmodernekkel. A Pynchon és tsai cég a ’60-as években arra a konklúzióra jutott, hogy a világ immáron túl kaotikus és követhetetlen, az irodalomnak pedig ebből le kell vonnia a konzekvenciákat: mivel ezt a káoszt a hagyományos eszközökkel ábrázolni lehetetlen, neki is kaotikussá kell válnia. No most az oroszok számára ez a Szovjetunió felbomlása után, a ’90-es években vált nyilvánvalóvá*, amikor a posztszovjet vadkapitalizmus vonata berobogván az állomásra, mellesleg ledózerolta az állomásépületet is. És lőn: ebben a prózakötetben a valóság ábrázolásának egy olyan őrült módját tapasztaljuk, hogy szinte sziszegni kezd az agyunk, mint valami kotyogós kávéfőző. Pelevin fölényes tudással dolgozza bele szövegeibe mindazt a nem keveset, amit okkultizmusról, buddhizmusról, babonákról és sámánizmusról tud – de nem csak azért, hogy sűrűbb legyen a szósz, hanem mert ezzel is kiemeli, hogy a (mindenkori) orosz történelem abszurditásával összevetve egy feltámasztott Luftwaffe-pilóta vagy egy fordult farkas nem hogy nem hat természetellenesnek, de időnként kifejezetten reálisnak tűnik.

* Akadnak persze előzmények: Platonov, Belij vagy Venyegyikt Jerofejev.

Pelevin ezen korai kötete is ott van a szeren, már ha szabad ilyen pongyolán fogalmazni. Annyi tudásanyagot (filozófia, vallás, történelem, tudományok stb.) sűrít bele az elképesztő és ritka csavaros észjárással megalkotott történeteibe, hogy minden egyes elbeszélésen lehet egyszerre gondolkodni és szórakozni is. Ajánlom meleg szívvel.

Érdekes volt. Elvont, beszívott, furcsa. Táncolt a valóság peremén, azon innen és túl is tett pár lépést. Elgondolta a létet, a nem létet, az álmot és az ébredést, járt a síron innen és túl. Bajba került, megmenekült, megugatta a holdat, száguldott az éjszakában, a csúcsra tört, a mélybe zuhant, meghalt, újra éledt, tán még kísértetet is látott.

Mégis… a 12 novellából összesen három, spoiler amire azt mondanám, hogy igazán tetszett, a többi részben-egészben valami más létsíkon mozgott mint én.

Összességében azt mondanám, többé-kevésbé azért tetszett. Talán a mosolyom is őszintébb lenne, ha a POKET-kiadásban nem lennének fizikai fájdalmat okozó elírások…

Magamnak jó eséllyel nem választottam volna ezt a könyvet, mert korábban nem találkoztam Pelevin munkásságával, így csupán annak köszönhetően olvastam el, hogy megkaptam ajándékba. Viszont kimondottan szerencse, hogy így történt, mert kitűnő olvasmány volt.
Viktor Pelevin azt hiszem olyan író, akit az ember vagy nagyon szeret vagy nagyon nem. A kötetben található összes novella elvont, habár különböző mértékben és mindet átlengi egy egészen sajátos hangulat. Akad mondanivaló is szép számmal, de sokszor elég csak érezni a történeteket.
Nem tetszett minden novella egyformán, sőt volt egy, amivel kimondottan nem tudtam mit kezdeni off, de azt elmondhatom, hogy a Kristályvilág alapján Pelevin nagyon szimpatikus és biztosan nem ez az utolsó könyvem tőle.

No jól van, megnyugodtam.
Pelevinnek ugyan nem a novellák állnak a legjobban szerintem, meg elég kis korai írások ezek, de azért bőven tetszettek, hálisten.
Nyilván van benne egy-két halványabb darab, meg inkább változatos ez a válogatás, mint egységes, de… ez a kötet változatos! kreatív! sziporkázó, bátor, huncut, furcsa, szellemes, okos, és egy pillanatig sem hagyja, hogy a józan ész és az ún. valóság egyezményes standardjai gúzsba kössék!
Kedvencem a Zene a póznáról – annyira hibátlan narratíva, majdnem sírtam a gyönyörűségtől.
A fordultfarkasos és a felső világos szinte már-már hétköznapi és cselekményes írások, alig-alig számottevő csavarokkal.
A CCCP kezdetű talán a legmókásabb.
Ja nem, mégis inkább a Sigmund a kávéházban.
Illetve dehogyis, feledékeny vagyok nagyon, hát a XII-es fészer a legmókásabb!
A Mardongokat pedig nyilván nem olvastam volna 500 oldal terjedelemben nagyon szívesen, de ebben a formában remek szellemi kaland.
A többi nem hagyott nagyon mély nyomokat, de halványabbnak talán csak a címadó novellát nevezném.
De lehet, hogy ott még nem kezdett el rendesen hatni a 12-OH-dipelevinium-dezoxiviktrin.

Pelevint már régen ajánlották, olyasvalaki, akivel azóta gyakorlatilag nem beszélek. Valahogy sosem tudtam rászánni magam, azt gondoltam, ez a nagy orosz milét nem smakkolna nekem.
Aztán Budapesten voltam, a Batthyány téri HÉV-megállóban megláttam ezt a POKET-automatát, és úgy éreztem, nem lehet kihagyni a lehetőséget, hogy automatából vegyek a könyvet, és a kínálatból Pelevin tűnt a legérdekesebbnek. Tetszett a cím is, Kristályvilág, áttetsző, törékeny, éles, kemény, mégis értékes és gyönyörű.
Muszáj írnom magáról a formátumról is, mert elképesztően jó érzés ezt a kis jegyzetfüzetnek álcázott könyvet kézbe fogni, rápattintani a gumiszalagot, és egy kicsit meghajlítgatni az egészet.
Amikor néhány héttel később repülővel utaztam, úgy gondoltam, ez pont ideális társ lesz az útra, meg a kölni tartózkodásom alatt.
Nehezen rázódtam bele ezekbe a novellákba, kicsit tényleg idegen volt ez a „nagy orosz milét”, féltem tőle, hogy túl bizarr lesz, hogy majd valami olyasmiket fogok olvasni, amikről igazából nem akarok tudni.
(És most már tényleg a könyvről lesz szó, nem rólam!)

Az első, Kristályvilág című írás kicsit nehezen adja meg magát, két beszívott járőr félig beszívottan-félig józanul járja a pétervári utcákat 1917. november 6-án éjjel, találkoznak mindenféle alakokkal, szívnak még egy kicsit, a világ túlságosan nyomorúságos ahhoz, hogy kitalált legyen, de mégsem egészen valóságos… Az olvasó (pláne, ha először olvas Pelevint), pedig kicsit kapaszkodó nélkül kóborol ebben az éjszakában, és nem tudja, hogy most mit is akarnak tőle.
A jó hír az, hogy ha egyszer az ember ráérez ezekre a Pelevin-féle világokra, akkor nagyon hamar nagyon ismerőssé, izgalmassá, viccessé, és olykor költőien széppé tudnak válni. Talán kell egy kicsit ez a posztszoci-utánérzés is, hogy igazán élvezhetőek legyenek, talán nem (ezt egy nyugat-európai olvasó tudná megmondani), de én személy szerint nagyon megszerettem ezt a könyvet.
Mindegyik szöveg egy újabb elborult ötlet egészen egyedülálló kibontása, sokszínű, kalandos utazás furcsa világokba, ahol halottak támadhatnak fel, fészerek ébrednek öntudatra, az álom az ébrenlét és az ébrenlét az álom, és ahol beláthatatlan következményei lesznek annak, ha az erdőn keresztül akarsz rövidíteni.
Sose akarj rövidíteni az erdőn át! Kivéve, ha. Mert akkor nincs is más lehetőség.

Imádtam és csillagos ötös:
Kristályvilág
Tarzanugrás
A konstruktőr
Iván Kublahanov
és a XII-es számú fészer élete és hányattatásai
ezek mind színtiszta dzogcsen és filozófia Pelevin módra, ahogy szeretem. :)
A többi csak négyeske, de nem mert nem eszementen király írások, hanem mert az én szájízemnek túl sok benne a történelem és a politika, férfiaknak jobban bejönne… a nőkkel még mindig hadilábon áll Pelevin mester. :))

Ahogy írja Háy János az előszóban: "Ott lenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem, hogy az elvárásoknak megfelel-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar. Gúnyolódnak is rajta a kritikusok, hogy nem tud fogalmazni. (…) Aztán mondhatjuk azt, hogy az elméleti embereknek külön csemege Pelevin, mert annyi benne az intertextuális utalás, hogy a legképzettebb russzisták is attól kódulnak. A magyar író csak álmélkodik, amikor efféle mondatokat talál például a növényzetről, hogy: „az volt az érzése, hogy csak azért nőttek meg, mert valaki ordítozott velük, különben megmaradtak zuzmónak”. Álmélkodik, s irigykedve ajánlja mindenkinek: markold meg és nem dobd el!"

Én is ezt ajánlom, nemhogy ne dobd el, hanem inkább olvasd és tanulj tőle, már ha be mersz lépni elborult világaiba! :))

Amikért 5-öst adnék rá:
– Tarzanugrás
– Zene a póznáról
– Iván Kublahanov
– A XII-es Számú fészer élete és hányattatásai
A többi miatt is csak fél pont levonás. Szeretem Pelevint, akármit csinál.

Nagyon régóta kíváncsi voltam Pelevinre, és bár nem ezzel a kötettel akartam kezdeni az ismerkedést, de egyrészt ez a POKET kiadás került először a könyvtáramba, másrészt meg úgy voltam vele, novellákkal talán egyszerűbb is lesz. Hm…
Azt nem mondom, hogy elájultam a kötettől, de határozottan átjárta valami a novellákat, ami miatt a legtöbbet jó volt olvasni és úgy fejeztem be őket, hogy „oké, bár nem feltétlenül értettem mindent, de volt ott valami izgalmas, valami egyedi (pelevini?)”. És igazából ez volt az egyetlen problémám az olvasás során, hogy nekem – főleg így elsőre – Pelevin még valami egészen távoli és megfoghatatlan és nem igazán értem, mit akar közölni. Ettől függetlenül szinte mindig találtam a novellákban valamit, ami miatt tetszettek.
Számomra a kiemelkedő darabok az alábbiak voltak: Sigmund a kávéházban, A rekonstruktőr, CCCP Tajsou Csuan és A fordultfarkas-kérdés a középső földrajzi övezetben, utóbbit nevezném meg talán kedvencnek is, ha választani kéne. Az úgy nagyon egyben volt. Tulajdonképpen örülök, hogy elolvastam a kötetet, mert végre van egy képem Pelevinről, ami alapján azt tudom most mondani, hogy izgalmas szerző, jó ötletekkel és érdekes mélységgel. És bár teljes mértékben nem nyűgözött le és a mondandója se jött most át teljesen, de fogok még vele próbálkozni. Egyszer. Később.

Nem tudom Pelevin mit szed, de én is kérek belőle. Csak egy csipetnyit. Kicsit elvont, kicsit elszállt, de jók ezek a novellák. Nekem a kedvencem a Fordultfarkas-kérdés a középső földrajzi övezetben. Bármilyen furcsa is volt elsőre a címe, jó volt a tartalma. A Sigmund a kávéházban pedig nagyon vicces volt. Ha Pelevin többi műve hasonlóan jól emészthető, akkor jóban leszünk egymással.