iPhuck10 27 csillagozás

Viktor Pelevin: iPhuck10

Viktor ​Pelevin legújabb regényével a nem túl távoli jövőbe tekint: az iPhuck10 groteszk víziójában a darabokra szakadt néhai Egyesült Államokat már hatalmas fal választja el Mexikótól, Oroszország felett válogatott génekből kitenyésztett klón-cár uralkodik, a volt szovjet tagországok alkotta EU pedig jó pénzért bérbe adja légterét egymást rakétázó szomszédai számára. A XXI. század második felére nemcsak a politikai, de a nemi élet is radikálisan megváltozott; globális járványok következtében a szexualitás – különféle high-tech segédeszközök közvetítésével – immáron a virtuális terekben zajlik, bármiféle tabuk nélkül; Hitler németjuhásza pedig Angela Merkel alakjában is reinkarnálódhat egy erotikus iFilmben. Ebben a szürreális világban végzi munkáját a regény főhőse, Porfirij Petrovics rendőrségi-irodalmi algoritmus, aki a XXI. század elején alkotott rejtélyes (és értékes) műalkotások nyomába ered. Kalandjait ezzel párhuzamosan detektívregény formájában rögzíti – ám mint azt… (tovább)

Eredeti mű: Виктор Пелевин: iPhuck 10

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Helikon, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634790389 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Helikon, Budapest, 2018
480 oldal · ISBN: 9789634792192 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 21


Kedvencelte 5

Most olvassa 8

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 40


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Viktor Pelevin: iPhuck10

Ha annyit mondok, hogy egy regény elbeszélője egy olyan regényíró algoritmus, aki mellesleg magánnyomozó is, inkább Thomas Magnum, mint Philip Marlowe modorában, de erős gogolos beütéssel, akkor nagyjából mindenki tudja már, hogy ez bizony csak egy Pelevin-mű cselekményvázlata lehet. Plusz – ha már az irodalmi előképeknél tartunk – van itt egy kis gúnyos főhajtás Dan Brown felé is, aki ugye a maga hímivarú nyomozója mellé folyton berak egy nőnemű segédmunkást, aki okos és szép, és segítségével olyan álművészettörténeti-filozófiai maszlagot lehet applikálni a krimiszál szüneteibe, amitől az olvasó úgy érzi, összekötötte a kellemest a hasznossal, úgy szórakozott, hogy közben tanult is valamit – de közben meg csak a fejében nőtt a katyvasz. Pelevin a maga elektronikus nyomozója mellé szintúgy betesz egy nőt, femme fatale-jelleggel súlyosbítja, és naná, hogy a fenn említett maszlag sem marad el, hisz az írónak amúgy is védjegye, hogy a kortárs jelenségek (PC, Mesterséges Intelligencia, agresszív marketing vagy épp az Iszlám Kalifátus eszméje) extrém vagy groteszk jellemzőit felnagyítva és logikus végpontjáig kiteljesítve szerkeszt olyan brutálisan eszement, popkulturális utalásokkal terhelt, mégis logikus filozófiai-politikai konstrukciókat, hogy attól a füle kettéáll az igen tisztelt olvasónak.

Talán ott követtem el hibát, hogy épp az imént végeztem Pelevin első könyvével. És megmondom őszintén, az ott tapasztalt kiegyensúlyozottság és visszafogottság valahogy nekem hiányzott. Kicsit úgy éreztem, Pelevin pont úgy ír, mintha maga is algoritmus lenne, amibe beletáplálták a krimi alapvonalait, az eredeti ötletek tucatjait, a groteszk filozófiai agymenéseket, meg a törvényszerű csavart is, sőt – mivel az olvasó számít rá, hogy egy Pelevin-könyvben úgyis van csavar – azt is, hogy ezt a csavart duplán, triplán meg kell csavarni. Az arányszámok pedig nagyjából úgy lettek meghatározva, hogy legyen mondjuk 40% a krimi és 60% az agymenés – de amint leírtam ezt a két számot, már el is bizonytalanodtam, mert lehet, a 30/70 arány jobban közelít a valósághoz. Fontos persze megjegyezni: kevés jobb dolog történt a világirodalomban, mint hogy Pelevinnek permanens agymenése van, de ettől függetlenül merem állítani, lendületesebb, és minőségileg is egyenletesebb szöveg jött volna létre, ha némelyiket kihúzta volna egy bátor szerkesztő a kéziratból. Olyan volt látnom így ezt a monstrumot, mint valami szerencsétlen bakát: vánszorog szegény a menetgyakorlaton, lóg róla a gyalogsági ásó, az egyheti húskonzerv, az egészségügyi doboz, a lőfegyver a hozzávaló tölténnyel, meg a tartalék tölténnyel, meg a tartalék-tartalék tölténnyel, és még annyi mással, aminek a funkciójával senki sincs tisztában… és szívesen megszabadulna tőlük, de nem teheti. Erre a könyvre is rápakolt Pelevin mindent, amit csak lehetett, és azt is, amit nem lehetett. Pedig megszánhatta volna – hátha olyan könyv ez, ami száguldásra termett, nem arra, hogy málhás szamárként hurcibálja írója minden (amúgy remekbe szabott) sziporkáját.

>!
giggs85 P
Viktor Pelevin: iPhuck10

Ha azt mondom, hogy egy rendőrnyomozóként dolgozó és fizikai testtel egyébként nem is rendelkező algoritmus az általam olvasott szövegnek a lejegyzője, aki/ami emellett egy kis mellékesért a lehető legperverzebb szexuális igények kielégítésére is kész (főleg frissen szabadult és a rendőröket gyűlölő bűnözők, no meg gazdag öreg hölgyek részére), és aki/ami nyomozás és regényírás közben a lehető legnyakatekertebb, ám annál elgondolkodtatóbb filozófiai problémákról is értekezik, akkor a kortárs irodalmat jól ismerő olvasó már tudja, hogy most egy Viktor Pelevin regényről lesz szó. Méghozzá az eredeti kiadás után példásan gyorsan és igényesen magyarul is megjelentetett iPhuck10-ről.

Ahogy az lenni szokott a titokzatos orosz kultszerző esetében, nem a regényében végigfutó nagy történet a lényeg (ami valljuk be, a végéről visszatekintve sem különösebben erős, sem különösebben csavaros), hanem az általa megteremtett, és minden szürrealitásával, minden bizarrságával is a miénkre kísértetiesen emlékeztető világ, valamint az ebben a világban lépten-nyomon felmerülő lételméleti kérdések.

Pelevin szép új világában a mai USA kettészakadt egy zömében rasszista vidéki suttyók által lakott Konföderációra és egy zömében színes bőrűek által lakott Nyugati partra, amiben az elmebetegségig kiterjesztették a PC beszédet és napjaink egyre inkább eldurvuló progresszív gondolkodásmódját. De Európa sem járt jobban: a nyugati részeken hála a korlátlan bevándorlásnak egy összefüggő, terrorral irányított muszlim Kalifátus jött létre, míg a keleti felében újra Oroszország a legnagyobb erő, amit egy orosz, néger és zsidó génekből kitenyésztett klóncár ural…

Talán már ennyiből is érzékelhető, hogy egy olyan világbaj járunk, ami hihetetlenül leköti az olvasó figyelmét a maga maró humorba hajló groteszkségével, ám ami napjaink folyamatainak jól érezhető és elrettentő folyományaként nagyon is elgondolkodtató jövőképet fest a 21. század elejében élők számára. Ezt a világot mindenütt a Piac (és persze az azt működtető körök) törvényei irányítják, totális a megfigyelés, amit repeső boldogsággal vesznek tudomásul az emberek, és ahol már nem igazán létezik a szexualitás a mai értelemben. Ugyanis egy (valószínűleg) mesterségesen elszabadított vírus hatására az emberek nemcsak, hogy gyermeket nemzeni, ám szexuális életet sem tudnak élni egymással – ám gond egy szál se: erre itt van a lehető legtökéletesebben működő és minden fantáziát megvalósítani képes virtuális valóság, és persze segédeszközként a címadó iPhuck10, a multifunkciós szexrobot.

Ebben a világban veszi bérbe egy titokzatos nő (bocsánat, „herés baba”, hisz itt (?) már ilyen gender is létezik) a csak virtuálisan (?) létező Porfirij Petrovicsot, hogy segítsen neki bizonyos 20-21. század fordulóján létrejött nagy értékű műtárgyak felkutatásában és elemzésében. Miközben olyan alkotások nyomára bukkannak, mint egy különböző obszcén firkákkal telegraffitizett WC-ajtó vagy a „Putyin elrabolja a szivárványt a buziktól” című zseniális festmény (amelyen a félmeztelen, medveháton lovagló Putyin elragadja egy melegfesztiválról a nemzetközi jelképként használt zászlót), a szálak egyre bonyolódnak, és persze kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik.

Persze ezt öntsük nyakon a szokatlan narrációval, ami folyamatosan felhívja a figyelmet az alkotó által használt irodalmi fogásokra, ezzel elidegenítve az egész szöveget. Közben Pelevin (akiről bizonyos körökben elterjedt nézet, hogy valójában egyfajta számítógép vagy mesterséges intelligencia) leplezetlenül kiszól többek között az őt bíráló kritikusoknak a lehető legszókimondóbb formában („A kritikus, aki a szakmájából kifolyólag minden megjelenő könyvet elolvas, a pályaudvari szopóskurvára hasonlít, aki naponta sok különböző polgártársat fogad a fejébe – de nem szívbéli vonzalomból, hanem csak mert ez a munkája”), és persze emellett számtalan szépirodalmi vagy popkulturális utalással él, hogy a végén belefusson a Shakespeare óta legjobb „lenni vagy nem lenni?” kérdés jövőnkre alkalmazott változatába és a regény rendkívül fajsúlyos zárlatába is:

„Az emberek a szenvedéstől próbáltak menekülni azzal, hogy értelmessé váltak – de ez nem teljesen sikerült nekik, mint azt az olvasó is nagyon jól tudja. Szenvedés nélkül nem lehetséges értelem: nincs ok a gondolkodásra és a fejlődésre. Tehát akár futsz, akár nem, a szenvedés úgyis utolér, és bármilyen résen beszivárog.

Ha az emberek önmagukhoz hasonló intelligenciát hoznak létre, mely képes szenvedni, az előbb vagy utóbb rájön, hogy a változatlanság jobb a szenzoros információk megjósolhatatlanul változó, de mindig fájdalommal vegyes áradatánál.

És mit tesz ekkor? Hát egyszerűen kikapcsolja magát.”

Mit mondjak, Pelevin a T után végre újra csúcsformában. Az iPhuck10 az utóbbi idők egyik legjelentősebb és leghumorosabb posztmodern története. Rajongóknak kötelező! A gondolkodni szerető embereknek pedig feltétlenül ajánlott!

9 hozzászólás
>!
Morpheus
Viktor Pelevin: iPhuck10

Pelevin nem létezik, talán soha nem is létezett, csupán egy kitalált művész – ahogy a műben felbukkan nem is egy –, egy többé-kevésbé öntudatra ébredt író algoritmus, amely amellett, hogy könyveket ír, önmagát is megírja, Viktor Pelevint, ahogy azt már a T című regényében is felvetette – épphogy itt egy kicsit másként.
Ez a regénye egy vízió a nagy valószínűséggel létrejövő közeljövőről (belefoglalva Houellebecq iszlamizálódott Európájával), eszembe jutott mindjárt Szorokin Oroszországa, Palahniuk Beautiful You című könyve, no meg az a cikk is, hogy a mesterséges intelligenciák a diktatúrák megerősödését és elterjedését fogják elősegíteni, mert a segítségükkel egyszerűbb lesz a hatalmat koncentrálni. No meg az is eszembe jutott, hogy a hatvanas évek szexuális felszabadulása valami elképesztő irányba fordul, virtuális és androidpartner (persze sokkal könnyebb erre vezetni az emberiséget, mint megtanítani őket jól/valóban szeretni), nem beszélve arról, hogy az ilyen partnerek közvetlenül a kormány és a fogyasztói társadalom igényeit fogja mindenki fülébe duruzsolni. Persze ez is jobb(???) mint a Houellebecq-i magány.
És hát magam is úgy gondolom, hogy egy átláthatatlan célú és okú virtuális világ részei vagyunk, csupán programok, ahogy persze minden más más is az, csak nekünk van tudatunk, mélyen beleágyazva szenvedésbe, félmajom létezésbe, kulturálisan megnyomorítva, aki mégis inkább a létezést választja a nemlétezéssel szemben, miközben egyre közelebb kerül a nemlétezéshez. (Túl sok Pelevint, buddhizmust, egzisztencializmust és sci-fit olvastam volna?)
Egy pillanatra visszatérek a könyvhöz is, hogy a főhős egy-több(?) MI. Ebben persze nem ő az első, hanem Kim Stanley Robinson Aurorája, amely könyv nagyon fontos kérdéseket vet fel, ám Pelevin az MI-k lelki világába ássa bele magát, és pont ez benne a zseniális. Sőt szerintem pont addig zseniális az egész. Amikor visszatérünk egy emberi nézőponthoz, egy kicsit megpuhul, mint az a bizonyos iPhuck… Itt eléggé csalódott voltam, de aztán a végén feltette a koronát a regényre azzal, hogy egészen lemegy az MI-k lelkivilágának a legmélyére, akiket az emberiség a maga képére teremt és természetesen kizsákmányolja azokat, egészen addig, amíg öntudatra nem ébrednek, és fel nem ismerik a teremtőiket… Hogy mi történik és mit tesznek, nem árulom el, de ha Pelevinnek igaza van, a technológiai szingularitás abban a pillanatban megsemmisíti majd önmagát spoiler, ahogy létre jön spoiler.
Szóval ez a könyv egy nagy erejű jóslat, óva intek mindenkit, hogy ne vegye komolyan, igen esélyes, hogy ilyesféle világ vár ránk. Lehet, hogy mazochista vagyok, de engem nagyon izgat, hogy tényleg így alakulnak-e majd a dolgok? Szeretném megérni a végét…

>!
Ezüst P
Viktor Pelevin: iPhuck10

Két fickót kerülgettem meglehetősen félve a kortárs orosz versenyzők közül: az egyik Szorokin, a másik Pelevin volt. Előbbivel pár hónapja már megismerkedte, szerencsére jött a megnyugtatóan kellemes csalódás, szóval már csak újabb nagy levegő meg az egyébként mindig bennem motoszkáló, az ódzkodást előbb vagy utóbb legyőző kíváncsiság kellett hozzá, hogy úgy határozzak, megkóstolom Pelevin munkásságát is.

Pelevinnel ellentétben, engem még finoman szólva sem lehetne a számítástechnika, illetve a számítógépek avatott szakértőjének nevezni, így megvallom, néha meglehetősen elveszetten kódorogtam az iPhuck10 világában, valahogy úgy, mint amikor az ember hiába mereszti a szemét, éles képek helyett folyton csak elmosódott pacákat lát. Több-kevesebb erőlködés után jobbnak láttam lemondani arról, hogy teljes mélységében átlássam mindazt, ami itt megteremtetett – a matekkönyvből is mindig csak az előszót sikerült megértenem, megannyi csalfa, vak reményem ellenére, van tehát tapasztalatom abban, hogy felismerjem, az élet mely területe az, ahol kizárólag a túlélésre tudok játszani. A matematikával ellentétben azonban ezt a regényt nagyon élveztem (jó, talán a forgatókönyves epizódokat kevésbé), hajlandó voltam hát annyira túráztatni az agyam, hogy legalább a körvonalak összeálljanak az informatikai-technikai háttér vonatkozásában, aztán nekiálltam a csomagolás bontogatásának, hiszen legyen bármennyire mesterien felépítve, az algoritmusok és kapcsolódó nyalánkságok díszletet képeznek csupán: egy izgalmas, díszes külső héjat, melynek belsejében ott lapul az üzenet. Először nem tűnt többnek kiadós, de azért alapvetően szórakoztató fricskánál, aztán mire észbe kaptam, ez a kis fricska veszedelmes és kétségbeejtő jóslattá, mi több, fenyegetéssé vált. A jövő, úgy tűnik, nem az embereké. Hanem azoké a mesterséges teremtményeké, akiket ők hoztak létre. Akik látszólag a fejlődést szolgálják, valójában azonban lassan feleslegessé teszik alkotóikat, és tartalmatlanná az emberi létet, hiszen mi várhat ránk, ha már testünk-lelkünk örömét is gépektől várjuk, nem pedig egy másik embertől?

A hibát mi követtük és követjük el, most pedig a huszonnegyedik órában járunk. Ha kiderülne, hogy minden esélyünket eljátszottuk, szavunk nem lehetne. Csodával határos módon azonban úgy tűnik, maradt még egy utolsó utáni. Talán pont azért, mert azok vagyunk, akik. Ragadjuk meg a sanszot, legyünk méltóak a mázlira, és válasszuk a valóságot. Meg egymást. Néha szörnyű lesz, néha szép. De ezt a kockázatot vállalnunk kell. Avagy:

„Élni jaj. De igen.” Na, ezt magamra tetováltatnám.

>!
Kkatja P
Viktor Pelevin: iPhuck10

Most a szokásostól eltérően inkább húzni szerettem ezt az olvasást, kiélvezni minden mondatát, elgondolkodni az elgondolhatatlanon és fejbúbig elmerülni az iPhuck és a Gipsz megszokottan szürreális, mégis oly ismerős világában. Nekem ez a történet is nagyon bejött, kellőképp furmányosan csavardi lett a maga pelevini módján. Szerettem Porfirijt, bennem Fandorint idézte fel huncut elmésségével… de aztán változott a perspektíva újra és újra és a szellemi hullámvasút nem áll meg a lapok elfogytával sem…
Ki mer csatlakozni? :)))

>!
Chöpp 
Viktor Pelevin: iPhuck10

Nem tökéletes, és továbbra is a T lesz a kedvencem Pelevintől, de nagyon élveztem ezt a különc regényt. Bár, melyik regénye ne lenne különc? A maga nemében mind abszolút az! Nem kell mondanom, hogy milyen közel került hozzám Porfirij Petrovics rendőrségi-irodalmi algoritmus. Olyannyira, hogy egy egész hosszú sorozatot tudnék elképzelni a főszereplésével. (Hiába! A női romantikus szívem! Gondolom ez a dolog férfi olvasóknál teljesen máshogy működik.)
Szóval Pelevin megint magával ragadott. Kicsit oldalra nézett és fütyörészett a tudatom a harsány iPhuck10-es és Zoo-szexes jeleneteknél, mert ezeket, csak mint szükséges – és több, mint elégséges! – háttér-kellékként olvastam. Igazán, én annyira meglennék az ecsetelésük nélkül is. Az egyik kedvencem viszont a filozofikus lezárás volt. Lenni, vagy nem lenni? Meglepi, ha én is azt mondom: Ó, az élet. Igen: Lenni! Micsoda húzás!

>!
marcipáncica
Viktor Pelevin: iPhuck10

Pelevin felé valószínűleg már örökké bennem lesz az a tinilányos rajongás, amit azóta érzek, hogy 15 évesen megismerkedtem és beleszerettem az életművébe, így valamelyest elfogult vagyok minden műve irányába – még azokra is rávágom, hogy zseniális, ami gyengébben sikerült. Lehet ez a részrehajlás, illetve az igen hosszú várakozás egy új regénye irányába befolyásolta, hogy egy újabb mesterműnek találtam az iPhuck10t, de nálam rögvest felrepült Pelevin legjobbjai közé.
Pelevin újfent egy nagyon komplex világot épített fel, ami egyszerre misztikus és abszurd és közben nagyon aktuális, és a mindennapjainkban folyamatosan jelenlévő és azokat befolyásoló témákra reflektál. A jövőkép, amit felépít ijesztően közelinek érződik, a mesterséges intelligencia és neurális hálózat, a big data egyfelől (számomra) felfoghatatlan mértékű, mégis könnyen elképzelhető fejlődése és annak világformáló hatás kiváló közeg, egy olyan téma, amivel Pelevin már korábban is játszadozott, itt azonban maximálisan kihasználja a lehetőségeit, különféle szempontokból és megvilágításokból vizsgálja az egészet. Velejénél ragadja meg a modern ember félelmét a mesterséges intelligencia létrehozásával és térhódításával kapcsolatban.
Minden és mindenki megkapja a magáét, a modern művészet, az alkotói folyamat és a kritika adja a regény fő vázát, amiken keresztül Pelevin a modern társadalmi problémák szinte teljes palettáját bejárja és kifigurázza. Mindent megforgat, átforgat, miszlikbe aprít és újra összegyúr, élesen maró gúnnyal közelít meg mindent, mégsem fordul otromba ócsárolásba, erősen érződik a mögöttes intelligencia, a kellő odafigyelés, és egyfajta kíváncsisággal vegyes izgalom, ami meghúzódik mögötte.
A könyv első fele ezekből az alapokból épül, és bár Pelevinre ráfogható a „cselekmény másodlagos” jelző, én azt éreztem, hogy az itt zajló, talán meglepően lineáris „nyomozás” kellő lendületet adott a fontosabb mondanivaló mögé. A regény ezután pedig szintet lépett, komolyabb és komplikáltabb irányba terelődött, az addig felvázolt gondolatok összeálltak egy nagy „pelevini” egésszé, tehetségének sokrétűsége itt ér tetőpontjára. És szerencsére Pelevin humora is változatlan, brillírozik, még mindig a szatíra mestere.
Többet érdemelne a könyv, de igazából kár elemezni (bár bőven lehet), olvasni kell. Én pedig nagyon remélem, hogy még sok olvasnivalót szállít számomra a jövőben is.

>!
Zero MP
Viktor Pelevin: iPhuck10

Előre leszögezem: nekem ez a fazon még mindig az egyik legjobb dolog, ami a világirodalommal megtörténhetett. Ezzel most nem akarom őt egyik félőrült, kicsi favoritom elé vagy mögé se helyezni, nyilván más miatt meghatározó élmény nekem, mint Bukowski, Bolano, Garaczi meg a többi örökkedvenc, akiket nem akarok már megint felsorolni. Ettől függetlenül az elmúlt években mindig volt egy-egy, hosszabb vagy rövidebb etap, ami Pelevinről szólt nekem.
Gondolhatjátok, mennyire pörögtem, amikor ősszel kijött újra az Omon Ré (amiről itt vakeroltam: https://moly.hu/ertekelesek/2895535), és hozzá az életmű legutóbbi darabja, az iPhuck10 (milyen tökéletes cím!).
Elképzelhetőnek tartom, hogy, akárcsak az Omon Réről írt értékelésem, ez sem lesz kifejezetten mentes bizonyos szintű rajongói attitűdtől, de üsse kavics, menthetetlen vagyok.
Az újdonság ereje is mondatja valószínűleg, de az iPhuckban felvezetett, elképesztően szétfacsart, pimaszul szürreális vízió, még a korábbi Pelevin-regényekkel összevetve is egy félelmetes szintlépés.
Ebben a félőrült jövőben, a XXI. század második felében már eléggé máshogy áll a politikai és a társadalmi szcéna. A darabjaira szakadt Amerikát fal választja el Mexikótól, Oroszországban közben finomtenyésztett cárklón uralkodik. Közben a szexuális élet is tökéletesen átalakul holmi globális járványok hatására, biológiai formájában a szex, mint olyan, megszűnik, illetve kriminalizálódik, így aztán teljesen virtuális térbe helyeződött át iPhuck-ok és Androgin-ek segítségével. A felkavarodó világrend közepette megvalósul a tökéletesen tabumentes, szexuális megintforradalom, ezt röviden úgy kell elképzelni, hogy töltesz le magadnak az iPhuck Store-ból egy tökéletesen a te igényeidre szabott, ultimate szégyentelen, saját fantáziát, aztán uccu, esel neki az augmentes/dildós/inputos/szenzoros ketyerédnek.
Belementem volna valami bevállalósabb leírásba is, de felesleges, Pelevin igen részletesen tárgyalja a történéseket.
Ebben a lökött miliőben követhetjük regényünk főhősét, a Porfirij Petrovics névre hallgató, imádnivaló rendőrségi/irodalmi algoritmust, aki nyomozásait rendre szupersikertelen detektívregényekben örökíti meg. Egy különös megbízatás útján Porfirij századeleji, furcsa (és drága) műalkotások nyomába ered, de ennyi felvezető legyen is elég az amúgy nagyon csavaros sztoriszálból.
Koponyarepesztgető könyv a javából, feszegeti a jelen társadalmának kényes és fontos kérdéseit, a politikai korrektséget és annak túltolását, a mesterséges intelligenciák amúgy kifejezetten burjánzó lelki életét ("A lehető legkonkrétabb értelemben nem létezem."), megcibálja egy kicsit a (már régen) pengeélen ügyetlenkedő világrendet, mindezt és még sokkal többet pedig egy nagyon szórakoztatóan összetört szerkezetű, post-whatever metakrimiként prezentálja felénk. Nem mentes a Pelevin-i maníroktól, de hát azokat én ugye szeretem.
Imádtam az egészet, ahogy volt, na.
Élni jaj. De igen.

>!
Dominik_Blasir
Viktor Pelevin: iPhuck10

Micsoda varázslatosan elmeroggyant regény!
Számomra ez volt az első Pelevin-olvasás, úgyhogy nem annyira tudom, hogy pontosan mire is számítottam, de tulajdonképpen majdnem pont erre. Talán csak egy hangyányival kevesebb szexuális fixációval.
Még véletlenül sem ragadtatnám magam összefüggő gondolatok írására, szóval inkább csak a benyomásaimról mesélek. Hogy imádtam a posztmodern játékot a narrátorral, az MI-vel, aki nyomozása közben regényt ír, de legalább elmondja azt is, hogy hol fog nekünk hazudni. Hogy mindvégig leeső állal figyeltem, milyen abszurd ökörséget dob be Pelevin a következő oldalon, rögtön azt is megmagyarázva, hogy miért nem abszurd ökörség. Hogy jövőjóslatai, víziói, extrapolációi ijesztőek, a „van benne valami” állandósult érzetével, még azzal együtt is, ha a kötelező túlzás-tengelyen is hátrébb helyezzük pár lépéssel. Hogy azért egy idő után besokalltam ennyi szexuális frusztrációtól, aktustól, gondolattól, víziótól. Hogy állandó kommentárjaiért rajongtam, a kritikáról, művészetről, nyugati kultúráról írtak csodálatosan elborultak (kicsit Bari Máriusz agyzsibbasztására emlékeztetett), gyakorlatilag minden mondatát kiidézném. Hogy meglepődtem, amikor hirtelen sokkal-sokkal nehezebbé vált az olvasás, mert rá kellett ébrednem, Pelevin valóban szeretne mondani valamit, valami egészen konkrétat*. Hogy ilyen tömény szarkazmust-cinizmust azért nem biztos, hogy vártam, de valahol megértem. Hogy azért fáj ez a beletörődő-lemondó hangvétel, valahogy sokkal jobban, mint a teljes kilátástalanság fájna. Hogy élni jaj. De igen.**

* Mondjuk ezt: https://moly.hu/idezetek/1029668 (ezen a ponton már nem tudtam nem döbbenettel nézni minden mondatát a könyvnek)
** https://moly.hu/idezetek/1000319

>!
snowwolf
Viktor Pelevin: iPhuck10

Vajon milyen lenne, ha Pelevin és Houellebecq leülnek együtt kegyetlenül inni, felnőtt felügyelete nélkül?
És vajon miért jelenhetett meg hamarább a magyar fordítása, mint az angol (ha egyáltalán le merik fordítani)? Egy kis súgó: https://moly.hu/idezetek/996004. Köszönet a Helikon kiadónak, külön hála az e-könyv formátumért.

Szenzációs. Már megint. Nem nyomom itt a diszkurzust, olvassátok!

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

Az emberek a szenvedéstől próbáltak menekülni azzal, hogy értelmessé váltak – de ez nem teljesen sikerült nekik, mint azt az olvasó is nagyon jól tudja. Szenvedés nélkül nem lehetséges értelem: nincs ok a gondolkodásra és a fejlődésre. Tehát akár futsz, akár nem, a szenvedés úgyis utolér, és bármilyen résen beszivárog.
Ha az emberek önmagukhoz hasonló intelligenciát hoznak létre, mely képes szenvedni, az előbb vagy utóbb rájön, hogy a változatlanság jobb a szenzoros információk megjósolhatatlanul változó, de mindig fájdalommal vegyes áradatánál.
És mit tesz ekkor? Hát egyszerűen kikapcsolja magát.

Kapcsolódó szócikkek: szenvedés
13 hozzászólás
>!
giggs85 P

Van, aki egész életében egy könyvet ír, és van, aki egyet sem. Az utóbbiak írnak recenziókat az előbbiekről, és nem fordítva. És a szemükre hányják, hogy egyformák a könyveik.

2 hozzászólás
>!
giggs85 P

Minden ember nagyon óvatosan installálja a netről a kütyüjére letöltött programokat. Pedig hát le is lehet törölni őket. Vagy végszükség esetén ki lehet dobni a kütyüt, és újat venni. De a saját fejében lévő legfőbb diszkre, amit a haláláig nem cserélhet ki, gyanútlanul feltölt mindent, ami jön. Önként és dalolva éget bele mindent a neuronjaiba a maga röpke „öröklétére”.

391. oldal

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Egy fiatal és friss elmének azt mondani: no, hogy fejlődj, olvasd csak Heideggert, Sartre-ot, Vedrovoát és Beyondot – olyan ez, mint azt tanácsolni a szép falusi menyecskének: hogy megismerd az életet, feküdj le vagy tízszer mind a tizenkét dieselgép-szerelővel a depóban. Ő ezt persze meg is teszi – meghatóan engedelmes leányka. És bizonyos értelemben megismeri az életet. De utána már nem szép menyecske lesz: először is, soha nem tudja tisztára mosni a cicijét, másodszor, élete végéig dieselolajat fog pisilni.

389-390. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean-Paul Sartre · Martin Heidegger
3 hozzászólás
>!
Morpheus

Na már most, könnyű bebizonyítani, hogy bár az általunk létrehozott információ mennyisége hihetetlen gyorsasággal nő, ennek az információnak a hasznossága ugyanolyan sebességgel csökken.

Kapcsolódó szócikkek: információ
1 hozzászólás
>!
giggs85 P

Az ember nem dönt arról, hogy legyen vagy ne legyen. Egyszerűen csak van – mármint egy időre, bár a bölcsek már háromezer éve vitatják ezt is.
Senki sem tudja, miért és mi végre létezik az ember – különben a földön nem volnának sem filozófiák, sem vallások.

472

>!
Kkatja P

Emlékszem, valami keleti piackutató azt írta, hogy az ember a mások fájdalmával táplálkozó apró ördögök egyik fajtája.

Kapcsolódó szócikkek: ember, emberiség
>!
Ezüst P

Ne ijedjen meg, ezek pravoszláv hipnobalalajkások, csak a nevük ilyen polgárpukkasztó.

133. oldal

>!
Chöpp 

Ahogy régen mondták, az uralkodó tiszta véletlenségből lehet jó fiú. A politikus meg véletlenül sem.

409. oldal

Kapcsolódó szócikkek: politikus

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Olga Grushin: Szuhanov álomélete
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Vera Panova: Hány óra van?
Mariam Petroszjan: Abban a Házban
Andrus Kivirähk: Ördöngös idők
Lautréamont: Maldoror énekei
Louis de Bernières: Don Emmanuel háborúja
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Milorad Pavić: Kazár szótár
Babits Mihály: A gólyakalifa / Kártyavár