Gyengéd ​Érintések Művészete 83% 51 csillagozás

Mindenképpen fantasztikus dolog, hogy az elmúlt pár évben a Pelevin-életműsorozat otthonra talált a Helikon Kiadónál, ám ahogy sorra olvastam az új megjelenéseket (iPhuck10 vagy a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre) és a régebbiek új kiadásait (Generation P, Omon Ré), arra jutottam, nagyon úgy tűnik, mintha az utóbbi időkben az orosz kultszerző meggyengült volna. Félreértés ne essen, egyik újabb műve sem volt rossz vagy gyenge, de azért minőségükben érezhetően elmaradtak az olyan klasszikus kötetektől, mint például a számomra a legújabbkori posztmodern egyik alapművének számító T.

Ennek fényében tehát mindenképpen külön öröm, hogy Viktor Pelevin legújabb műve, a három – bizonyos mértékben összefüggő – történetet tartalmazó Gyengéd Érintések Művészete esetében szó sem lehet semmiféle negatív kritikáról; erőben, minőségben, gondolatiságban, meghökkentésben és polgárpukkasztásban egy hajszálnyit sem marad el az életmű legfényesebb darabjaitól. Az orosz kultszerző tehát újra a csúcson.

Bár összességében elmondható, hogy nem az elbeszélések a szerző legnagyobb erősségei, de gyakorlatilag az összes itt szereplő darab hiba nélküli. Az első, a „Iakinf” meglepő egyszerűséggel indul, eleinte szinte olyannak tűnik, mintha nem is Pelevin írta volna. A történet úgy kezdődik, hogy egy négy főből álló baráti társaság úgy dönt, néhány napra szeretne kiszabadulni a taposómalomból, így a fiatal srácok a Kaukázusba utaznak, hogy ott egy könnyű hegyi túra, na meg némi vodka segítségével feltöltődhessenek.

Szerencséjükre (ők legalábbis így érzik) összefutnak a címszereplő, kortalannak tűnő hegyi vezetővel, akiről hamarosan kiderül, hogy nemcsak a környéket ismeri tökéletesen, de egyben kiváló mesélő is. Saját életének egy szakaszáról beszél a tátott szájjal hallgató fiataloknak, akiket egyre inkább elbűvöl ez a furcsa, nehezen hihető, ám attól még lebilincselő sztori, amely végül egészen az ókorba, a Pun Birodalom fővárosába, Karthágóba, és az ott lakozó Baál istenhez, na meg a neki szánt emberáldozatokhoz vezet vissza. Ez az első rész gyakorlatilag egy mélyebb kérdéseket is feszegető horrortörténet, a végét lezáró megfelelő csattanóval.

A második, címadó rész messze a leghosszabb szöveg (gyakorlatilag kisregénnyi terjedelmű), és nem a horrorhoz, hanem egy másik zsánerhez, a misztikus krimihez kapcsolódik. Maga a szöveg tulajdonképpen egy gigantikus, több mint ezer oldalas kötet kivonata, amelyben Golgofszkij, a szabadkőműves szervezetek nagy szakértője egy merényletkísérlet hatására (titkos kutatásokat folytató szomszédját mérgezik meg) ered a titkok nyomába.

Miközben botcsinálta nyomozónk – mondjuk, A Da Vinci-kódhoz hasonlóan – földrészről földrészre röppenve újabb és újabb kutatókkal, ügynökökkel lép kapcsolatba, és még van időnk egy szerelmi szálra is, Pelevin megint olyan mélyre ás a valóság mögé (?), és olyan pontosan elemzi és értelmezi világunk eseményeit és az ide vezető utakat, mint amire csak nagyon kevesen (talán csak ő) képes(ek).

Az első történethez hasonlóan az ókorból indulunk (felrémlik ugyanaz a pusztításból és szenvedésből táplálkozó ősi istenség is, akiről Iakinf mesél), ám itt a középkoron és a 20. századon, valamint összeesküvések és titkos hálózatok kavalkádján át eljutunk egészen napjainkig és a III. világháborúig, ami éppen zajlik, ám mi még csak nem is tudunk róla…

Mondhatnám, hogy kidolgozottság, gondolatiság és világértelmezés szempontjából ez a középső rész egyértelműen és vitathatatlanul a kötet csúcsa (gyakorlatilag az épp most az USA-ban zajló eseményeket már megírta az orosz 2019-ben, ami egészen elképesztő), és igazam is lenne, de az a helyzet, hogy mindhárom történet zseniális a maga nemében, így az utolsó, „A sztolipin” is.

Ez a félszáz oldalas szöveg abban a „Iakinf” tökéletes párja (és így a középső rész keretbe foglalója), hogy pontosan ugyanúgy egy titokzatos férfi meséli el furcsa történetét a hallgatóságának, mint ahogy az elsőben – igaz, itt egy semmiből a semmibe száguldó börtönvonaton vagyunk, és rabok a „hőseink” –, és ahogy ebbe a történetbe egyre inkább bevonódik az olvasó, egyszer csak ismét ráébredünk a valóságunk relatív és megkérdőjelezhető voltára…

Azt hiszem, hogy ennyi elég is kedvcsinálónak, nem is akarok mást vagy többet írni, csak megismétlem: Pelevin ismét csúcsformában. Szóval ne gondolkozzon senki, hogy kézbe vegye-e ezt a kötetet, mert nemcsak jól fog szórakozni rajta, de újra és újra rá fog döbbenni a mai valóságra, vagyis arra, amit mi annak nevezünk.

Különös vircsaft ez a kortárs orosz prózairodalom. Nehezen hangolódom rá. Ennek valószínűleg egyik eredője lehet az innen, a távolból oly nehezen érthető orosz (poszt-szovjet) viszonyok kaotikus volta, meg az a bizonyos legendás szláv néplélek nem ismerete. Azért csak harcolok a megismeréssel és a megértéssel. A két fenegyerek közül most abszolváltam az első Pelevinemet. Tudom, hogy talán nem ez volt a legszerencsésebb választás, ha épp kapudrogot kerestem volna, de mégsem gondolnám, hogy céltalan volt az olvasás.
A három kisregény közül épp a címadó (leghosszabb!) esett leginkább nehezemre, methogy kábé 250 oldalnyi szinopszis még gombócból is sok ám. Habár értettem a didaktikus írásmód hátsó szándékát, átjöttek az el sem rejtett utalások, a konteó-gúnyrajz és egyebek, de valahogy mégis inkább a két másik, kompaktabb írás ért el hozzám.

S annyi még ide kívánkozik, hogy nekem eddig jobban tetszik a másik orosz vagány, Szorokin ábrázolásmódja, aki nemcsak elmegy a falig, de át is rúgja azt, majd kedélyesen kitépi az olvasó beleit. Na, nekem inkább az az igazán jóleső kortárs orosz abszurd-szocio-horror. (Persze mindkettejükkel próválkozom még, ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg.)

Találtam az 1749-ben egy jó kis könyvismertetőt, olvassatok bele: Kronosz-áldozók, kimérák, „nooszféra-tetoválások” és harmadik világháború: ezt legfeljebb A Foucault-inga valamely szereplője tudná értelmes hálózatba rendezni. Meg persze Viktor Pelevin. link

Pelevin újra és újra meglepi a közönségét, váratlan utalásaival, pontos és élénk megfogalmazásaival, sajátos, néha kecses, néha durva humorával és az előző műveihez való visszatérés kötelező vágyával. Mi a kapcsolat a Notre-Dame tetejétől származó szörnyek, Oroszország eredeti misztikus útja és Észak-Amerika transznemű latrinái között? – ahol hipszter-barátok (különcködő, egyedi stílusú, bohém, de a divattal lépést tartó fiatal) barangolják az Észak-Kaukázust, ahol az orosz hackerek toleranciát vezetnek be Nyugaton, majd ahol a „Fuji-hegy titkos nézetei” című könyv hősei újra megjelennek… Véleményem szerint! – az ezoterikus filozófiát egyesíti az aktuális események éles megfigyelésével. Ez kevésbé kifejezetten tükrözi az orosz politikát, inkább szélesebb körű és filozofikusabb reflexiót nyújt az ország szorult helyzetéről. Az ezoterika területén járatlan emberek számára a könyv első része kissé furcsának és érthetetlennek tűnhet, de ennek ellenére a maga módján gyönyörű. A második rész örömet szerez az „ész értőinek”, mert ez a kultusz lesz a vita tárgya. A befejező részben, akik értik a szerző iróniáját, kétségek árnyéka nélkül úgy gondolhatják majd, hogy „megmászták a Fuji-hegyet”. Sok rajongó azt gyanítja, hogy Pelevin kevésbé egyéniség és inkább sok különböző szerző tömörülése. Én azt mondom: mesterien megtalálja az orosz multimédiás társadalom fájdalmas pontjait, egy közvetítő elgondolkodtató képességével. Tiszteletlen posztmodern fantáziái, az orosz gondolkodásmód és a világ értelmezésének humoros és éles vizsgálatát kínálja. Nem tudom, van-e valami istenien kellemesebb a világon, mint a Pelevin után maradt utóíz. Mert mindent, ami most körülötted történik, megtalálod ebben a könyvben – függetlenül attól, hogy hol vagy, mit csinálsz, és hány éves vagy. Ez mindenről és mindenkinek szól. De az is biztos, ahhoz, hogy megértsük, vizualizálni kell. Tagadhatatlan zseni Oroszország kortárs politikai és társadalmi légkörének éles elemzése miatt, de egy olyan személy számára, aki nincs felkészülve Pelevin stílusára, túl nehéz lesz, ráadásul a könyv utalásokat tartalmaz Pelevin más műveire, ezért jobb, ha először megismerkedsz velük.

Tyű és hű.
Pelevin most sámánt játszik, beborít a képzelete füstjével, szorosan körbeteker az ősi és mai mítoszokból és történelmi rejtélyekből szőtt kötelével és megrántja, amitől te őrült pörgésbe kezdesz és így is maradsz a harmadik történet végéig. Kemény tánc volt ez, beavatottak előnyben, mindenki más (magamat is beleértve) csak vakarja a fejét, hogy akkor mi a búbánatos triggeresemény akart ez lenni és mivégre? Ő pedig csak kacsint egyet rád és felnevet, míg peregnek az évek és változnak az idők, csak egy valami nem változik : Pelevin és a valóság megfejthetetlensége.

Pelevin előző könyvén bizony fanyalogtam, szerintem okkal, és be is ijedtem, hogy a Mester felett elszállt a borscs, és talán soha nem talál vissza a jófajta pelevini útra. Épp ezért félve vettem a kezembe a könyvét. De aztán a félelem elmúlt, sőt lelkesültségbe csapott át. Az első írás kicsit más volt, mágia és misztika, ősi istenek, mondom mi a csuda ez, talán összecsókolódzott Lovecrafttal? De nagyon tetszett, bejött az újdonság. A második mintha ennek a folytatása lett volna, ami a mágiát illeti, de igazából mégse, másfelé kanyarodik a dolog, egy képzeletbeli író sokezer oldalas könyvének rövidített kivonatát olvashatjuk, amelyből pontosan kiderül a titka annak, miért olyan szar a világunk, amilyen, és ne is próbáljátok, nem fogjátok tudni kitalálni, de a végén megvilágosodtok, ahogy én is. Csak azt nem tudom, hogy vajon erre az országra kik szórják a nooszféra lenyomatokat, vajon belső munka, vagy orosz? És mit használnak hozzá? Pálinkába fojtott pulikutyákat? Vagy kannás borral megmérgezett hajléktalanokat?…
A harmadik viszont már klasszikus történet, annak minden savával és borsával együtt, egy rövid kis szösszenet, viszont tovább gondolhatjuk… Szerintem egy virtuális börtönben élünk. Slussz passz, pis.

Igazán élvezetes olvasmány volt. :) Mindhárom cselekmény lekötött és alig vártam, hogy tovább olvashassam. Ez a könyv egyszerre tud ponyva, fordulatos thriller és kulturális olvasmány lenni, miközben tapintható társadalmi képet kapunk a Föld legnagyobb országáról (is).

A három történet nyelvezete is eltérő, hol autentikus börtönszlenget kapunk, míg másutt a kulturális antropológia legkacifántosabb mondataival kell „megbírkóznunk”, és a modernek számító csevegés elemei is előkerülnek.

Sok érdekességet megtudtam a könyvből például az ősi, immár elfeledett pun civilizációról, a vízköpők vallási hátteréről, a fegyencek viselkedési etikettjéről és a világunkat meghatározó trendekről, irányokról, melyek formálják mindennapjainkat.
Főként ez utóbbin volt a hangsúly a kötet leghosszabb történetében. Teszi ezt az író sokszor szarkasztikus és parodizáló stílusban, de mégis… Valahol nagyon elgondolkodtatott, mi is történik az emberiséggel, milyen irányba haladunk és a igazat megvallva nagyon nem vagyok optimista. Az emberi szabadság valójában egy illúzió, mind madárkák vagyunk a kalitkában, mely olykor bővül, olykor szűkül, de sosem ereszt el. De kik szabják ránk a kalitkát, és vajon őket is „ketrecbe” tereli valaki?
Pelevin zseniális író, korunk egyik legmarkánsabb hírnöke.

Bevallom az utolsó szösszenetet (A sztolipin) az orosz rabkultúra bájtalan etikettjéről nemigen értettem és élveztem. Azt tudom csak, ki volt Sztolipin, de ezt a tudást nemigen tudtam összehozni a művecskével. Mind a Iakinf, mind a Gyengéd Érintések Művészete kiváló írások. Bár meggyőztek róla – újra, mert Pelevin mindig ezt csinálja –, hogy a rítusokhoz és anyagi, torz „valósághoz” való eszeveszett ragaszkodásunk a pusztulásunkat okozza (nem feltétlenül csupán a testi, szerves pusztulásra és amortizációra gondolok), mégis morbid, már-már mazochizmusba hajló gyönyörűséget okoztak a számomra. Teréz anya komplexusom a Mentsünk meg minden rohadékot! agyament illuzórikus ökörségével karöltve gyönyörűen szenvedett bennem. Hamarosan fényeskedni fog nekem A Legyőzhetetlen Nap is. Áldja az Ő Ege Pelevint, alkosson még jó sokáig.

Én erről a fasziról akkor se tudnék rosszat írni, ha történetesen szar lenne, amit csinál. Még akkor is meg kell feszülnöm, ha amúgy kapiskálom, hogy például az ezt megelőző Fuji nem is picit tolta túl a vérbe azt a híres biciklit pl. a vagináról indítható asztrálkampót vető posztszovjet feminácikkal. Tisztában vagyok vele, hogy ezek az ő ilyen külön bejáratú manírjai, hogy ez a túltolás a peleviniséghez igenis hozzátartozik.
És még csak azt se lehet mondani, hogy jogtalanul fanyalog, akinek ez nem jön be. Az ő esetében nincs középút. Mert őt nem érdekled te, olvasó, őt csak ő érdekli. Az, hogy amit mondani akar, azt úgy verje bele a fejedbe, ahogy azt ő elképzelte, huszadrangú kérdés, hogy te mit szeretnél kapni az egésztől. Nem érdekes.
Jól bevált módszereken különben se szokás változtatni, úgyhogy igazából most is ugyanaz történik, ami Olegovicsnál mindig szokott, most épp egy egyszerre a lényegig lecsupaszított és egyben a végtelenségig felglancolt formában. A Kelet meg a Nyugat, a Belső meg a Külső, a Jó meg a Rossz, kimchi és hamburger, vodka meg kóla, pszilocibin és kokain frontból ütközik, a biztonsági öv meg persze sehol. És az egyszeri olvasó, most éppen egy igazi fogalmatlan balf*sz áll az egész sistergő-füstölgő kalamajka közepén, a keze el van engedve, a feje sebesre van vakarva, ahogy magára hagyva, az esélytelenek vállvonogató nyugalmával tökölődik pszichéje szilánkossá tört romjai közt, hogy kirakja a mozaikot, amiből talán kiderül, hogy itt, most, a Hülyeség Korában, hol ment már megint félre ez az egész tökkelütött világ.
Mémekkel megvívott, GIF-ekkel manipulált, végeláthatatlan hidegháború elméd kilyuggatott kerítésének lécei mögött, fakarddal esik egymásnak Hipszterhitler, a vegán Belzebub, a feminista, de nagyon csöcsös, felcsatolható műcerkával a mórest megtanító Cáratyuska, és Soros György, állami LSD-től haluzó öko-gólem.
A nem is létező valóság felett aratott diadalt ünneplő fanfárt csattogós lepkén adják elő majd ezek az idióták a már ott se lévő nekünk, senkiknek. Mert egyedül Pelevin kezében van a kulcs, amitől elhisszük, hogy végletekig elfajult világunk megszörnyetegesedett és kibogózhatatlan valósága igazából nincs, és ettől a tudattól olyan boldog leszel, hogy majd' becsokizol.

Ismételten le vagyok nyűgözve, Pelevin újra sziporkázik és pukkasztja a polgárokat, na meg engem szórakoztat, igazi oroszként mérhetetlen gegparádét és társadalomkritikát hord elénk teherautó-számra, itt bizony nincs pihenés, a figyelem nem lankadhat, ha az olvasó felül erre a transzidőtér-expresszre, bírnia kell a tempót. Az első elbeszélésben négy teljesen különböző fiatal egy hegyi túrán vesz részt, ahol a túravezető a történeteivel nyűgözi le őket… egyszercsak pun, majd görög istenek
Utána következik a leghosszabb elbeszélés, ami egy Da Vinci-kód parafrázis regény kivonata, hogyan lehet birkavesével födrengést megelőzni. Na jó, nem, igazából pulykával és mémekkel vívnak háborút a kollektív tudatalattit fehasználva, persze itt is végigsuhan a történelemen.
Végül egy rövidke elbeszélés egy börtönvonatról.
Nagyon Pelevin.

Azt hittem, hogy a Mester kiégett.
Hát nem. Egy cseppet sem. Bevette a kanyart.
Más, mint az utolsó két könyve, lassabban sodró, nincs tele iphuck-szintű olcsó cafranggal.
Pelevin sikeresen túl van az írói klimaxon és életközépi válságon. Letisztult stílusban pukkaszt polgárt, botránkoztat felebarátot és ellenséget. Végre.

Azért vontam le fél csillagot, mert az élet igazságtalan – így álltam bosszút az utolsó két könyvén.