Az ​agyag géppuska 103 csillagozás

Viktor Pelevin: Az agyag géppuska Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Az ​elmúlt évek orosz irodalmának legnagyobb világsikere Az agyag géppuska, s az orosz Playboy szerint ez a XX. század második felének legjobb orosz regénye. Főhőse, Pjotr Puszta egy elmegyógyintézet lakója valamikor a kilencvenes években, s „hamis személyisége” szerint valójában a tizenhetes forradalom után, a polgárháborús Oroszországban él, éspedig ő Csapajev híres komisszárja, Petyka. A két valóságszint a regényben egyenlő mértékben valós (vagy virtuális): hol az elmegyógyintézeti ápoltak között vagyunk, hol a polgárháborús frontokon, ahol Csapajev és Petyka mély filozófiai beszélgetéseket folytat (a regénybeli Csapajev ugyanis nem annyira egy vörös hadvezér, mint inkább keleti guru). A mintegy számítógépes virtuális valóságokat létrehozó mű azonban a részleteiben vaskosan s gyakran parodisztikusan realista: Pelevin remekül ábrázolja mind a polgárháború Oroszországát, mind az elmegyógyintézet világát, ahol Pjotr a többi beteg hallucinációit is végighallgatja, s ezek… (tovább)

Eredeti mű: Виктор Пелевин: Чапаев и Пустота

Eredeti megjelenés éve: 1996

>!
Európa, Budapest, 2013
456 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795654 · Fordította: Bratka László
>!
Európa, Budapest, 2002
464 oldal · ISBN: 9630771004 · Fordította: Bratka László

Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Vaszilij Ivanovics Csapajev · Friedrich Nietzsche · Henrik Ibsen · Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij


Kedvencelte 26

Most olvassa 8

Várólistára tette 90

Kívánságlistára tette 39


Kiemelt értékelések

>!
Bélabá P
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Pelevin és az ő Petykája azaz a regény főhőse úgy került nálam listára, hogy részint M. Nagy Miklós áradozott az író stílusáról, kiemelve ezen könyvét, mint remeket. Másrészt meg kicsit belefásultam a klasszikus Karamazovba, kellett egy kis változatosság. Harmadrészt korábban ajánlották a hasonló nevű polcomra.
Viktor Pelevin stílje már nem ért engem újdonságként, de a tömény groteszk humora, az igen. Nem gondoltam hogy ez a könyve is ennyire bizarr, abszurd, akárcsak a Rettenet sisakja.
Na, ilyen előzményekkel, remek kezdéssel megvett magának ez a fickó, akit, ha össze szeretnék más íróval mérni, akkor azt mondhatom light Szorokin és Vonnegut keverék. A könnyedebb jelző azért illeti, mert nem olyan elvont, mint a fenti urak, ellenben van olyan meghökkentő, kacagtató vagy furcsa, mint ők.
Bizarr oroszos világa van, tisztára Szorokin, a furcsaságok meg Vonnegutot idézték számomra.
Külön tetszett, amikor a japános részeket beleírta, ami tulajdonképp Petyka egyik hosszabb rémálma volt. Petyka amúgy nem volt színjózan, sok volt a kokó és az elméje se volt épp szegénynek. Pont ezzel teremtett olyan fura hátteret az egésznek Pelevin, amivel vagy magához vonja az olvasót vagy pedig elűzi magától. Szerintem nincs középút vagy beleszeret az olvasó ebbe a furcsa világba vagy nem. Nekem sikerült, mivel kedvelem az ilyen stílusú írásokat. A helyenként túlzásba vitt zagyvaságok és agyzsibbasztás miatt nem adnék ötöst. Voltak részek, mikor már soknak tűnt, noha olvastatja magát a könyv mégis ki tud lökni magából emiatt. A tagolás is lehetne olvasóbarátibb, itt az 50-60 oldalas fejezetekre gondolok, 20-30 oldalnyi bőven optimális lett volna.
Summa 4,5 csillag (4,6 pont), elég jó kis agymosás, jó kikapcsolás, ha valaki szereti a groteszk kortárs irodalmat. Példának mondhattam volna még a műfaj orosz zsenijét, Gogolt is, de hozzá nagy merészség mérni azt a fickót, akit az orosz Playboy az elmúlt évtizedek egyik legjobb regényének szerzőjeként említ. Nos, nem vagyok híve az ilyen magasztos jelzőknek, és próbálok a földön ragadni, azért ez nem volt piskóta. Viktor, lesz még folytatás!

>!
ponty
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Hát először is különösen szeretni akartam, mert nem könyvtárból kölcsönöztem, hanem saját példány. Csak azért, hogy legyen itthon egy, és @pat mondta, hogy nekem egy agyag géppuska kell. Milyen jó, hogy elhittem neki. Persze ki ne akarna egy Pjotr Puszta elmegyógyintézeti és egyéb kalandjairól olvasni? Eleinte ugyan nem ízlett az elbeszélőmód (E/1), de ez csak kábé addig tartott, míg meg nem érkezett (az az) Arnold. Nagyon tetszett egyébként az alkoholban pácolt puszta filozofálgatás is, de a kedvenc részeim egyértelműen az álmokról beszámoló betétnovellák, és azok közül magasan az állásinterjú japán módra, ami egyszerűen tökéletesen kerek és gyönyörű, hogy ilyet álmodni sem lehet. A humora egyszerre egy kihívóan mély dekoltázs, és egy szelíden bizsergető szempár, smink nélkül. A könnyeim csordultak ki a szépségtől, mert minden mondat és mozzanat olyan pontosan illeszkedik egymásba, akár egy mesteri, 5000 darabos Ravensburger elemei.
Nem kérdés, hogy újra elolvasom még. Mindenféle indoklás nélkül..

26 hozzászólás
>!
Littlewood IP
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez most mi volt, blöff vagy nem blöff. A filozófia, ami súlyosabb (és hosszabb) benne, mint a cselekmény, vajon átadásra volt szánva? Pelevin tényleg hisz ebben, a buddhizmustól a vonzás törvényén(TM) át a szubjektivizmusig, megtámogatva a biztonság kedvéért egy kis Valhallával, bölcsen gondolva arra az esetre is, ha az olvasó kard által vész, mert kardot ragad? És mintegy világnézeti agitátorként történettel adja át az üzenetet? Eljön-e a nap, amikor a facebook agyaggéppuska-idézetekkel telítődik, és Csapajev kurzívval szedett mondásai mögött delfinek ugrálnak át szivárványokon? Lehet, hogy az összetettebb mondatokat értelmezni képes emberek lelkében egy üres Coelho-formájú piaci rés tátong, betömésre várva? Ha igen, a nehezebb fogyaszthatóság vajon változtat-e a jelenség lényegén? A kinyilatkoztatós bonyi kevésbé ciki, mint a kinyilatkoztatós egyszerű, mert kevesebben férnek hozzá? Vagy pont ellenkezőleg? A könyv arra akar ironikusan rámutatni, hogy ez a nagy rakás, egymás mellett békétlenül, de végül is megférő okosság – Pjotr kezdeti meglátásának megfelelően – csak szofisztika, és bőven elég annyit megérteni belőle, hogy a megvilágosodás állandó betépettséggel jár? Vagy csak a Balaton fehérre mosta az agyamban a szürkeállományt, és inkább próbálkoztam volna női magazinokkal. Ez a legvalószínűbb.

Szóval ilyen kérdések merültek fel bennem. De azon apróságtól eltekintve, hogy lövésem sincs, mit, vagy minek az ellenkezőjét olvastam, ez egy kiváló könyv volt. Csapajev nekem eddig könyvben és filmen kimaradt, csak a Mindenki sztár c. tudományos igényű műből következtettem arra, hogy elég komoly badass lehetett partizán-vonalon. Szerintem a könyvben is volt egy csomó utalás, amit nem értettem meg a történelmi személyiség és a rárakódott mitológia ismeretének hiánya miatt. De így is nagyon élveztem. Pelevin stílusa olyan, amit akármeddig elolvasgatnék. A humora is beütött, nem csak mosolyogtam, még nevettem is. A japán állásinterjús rész pedig kivágva, minden magyarázat és filozófiai háttér nélkül mehetne egyenesen a világirodalom remekei közé, már ha szerkeszteni is lehetne az ilyesféle listák összeállításakor.

Ha pedig valaki esetleg – beleunva Müller Péterbe – lájkügyi világkarriert elérni képes idézetet keres ehhez a derűs naphoz, a következőt ajánlom:
„Én az abszolút szeretet feltételes folyójának nevezem. Hol ezzé a folyóvá válunk, hol különböző formákat öltünk, de valójában nincsenek se formák, nem vagyunk mi, sőt Urál sincsen.” ~Pelevin~
A delfineket megtalálja hozzá a google.

1 hozzászólás
>!
SteelCurtain
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Bizonyára bennem van a hiba, hiszen oly sok moly, köztük olyanok, akiknek különösen adok a véleményére, kedveli Pelevint, s különösen ezt a művét. Korábbi találkozásom az orosz íróval – P5 – nem váltott ki belőlem egyöntetű lelkesedést, de a novellák többsége sokat ígérő volt. Ezt viszont szenvedve olvastam. Széteső, koncepciótlan agymenés. Nagyrészt még elmebeteg lázálomnak sem tudtam elkönyvelni. Illetve két galakszisnyi jóindulattal annak még elmegy. Úgy érzem nemcsak a mű kerete, hanem maga az egész mű egy moszkvai diliház a kilencvenes években, valószínűleg a vodka védőszentjének, Borisz cárnak az uralkodása alatt. Kb ennyi realitást találtam a könyvben. És igen, nyilván voltak Moszkvában japán üzletemberek és gengszterek is, de ez nem egy sci-fi, nem is egy disztópia, úgyhogy ennyi realitás édeskevés. Annyi realitás, amennyi ebben a könyvben összesen van, még egy mágikus realista mű előszavába is kevés. Ha mákszemnyi realitás sincs, akkor nincs hova lehorgonyozni a mondavivalót. Már persze ha van egyáltalán.
Csak szilánkok ragadtak meg bennem.
Maria, aki azon elmélkedik, hogy mekkora és milyen a terminátor micsodája. Ilyen is csak egy nőnek juthat eszébe, gondolnám, de hamar kiderül, hogy Maria, nevével ellentétben, mégsem nő, s ugye a szerzőről elejétől fogva tudható, hogy férfi. Az adódó következtetések levonását nagylelkűen meghagyom másoknak.
Aztán belemerülünk a múltba. A polgárháborús Oroszországba, ahol tulajdonképpen nincs is polgárháború. Fehérek és vőrősők kizárólag a kokóra hajtanak, egész Oroszország egyetlen nagy kokaintanya. A totális tolerancia: minden szín együtt szippant. Nyilván a sztyeppén csupa ortodox muzsik: Pablo, Carlos és José tombol a kertészkedés lázában, valamennyien megszállottként hajtanak a megtisztelő; Hónap Kokaincserje Termelője címre. Fehérek és vörösök lovagiasan osztoznak kokón és területen, mégha olykor egyesek belépője szabványos westernt idéz is. De még ez sem veri ki a biztosítékot, nem kezdődik általános lövöldözés, nem tör ki bandaháború, csak az ásítás veszi kezdetét. Mindezt olykor félbeszakítja némi kocsmafilozófia objektív valóságról és tudatról. De a tudatot jobb ha kikapcsoljuk az olvasásból, mert valóság sincs. Objektív főleg nem. Nem mintha teljesen értéktelen lenne mindaz ami a lapokról felénk bámul, mert van néhány jó mondata Pelevinnek, amin el lehet gondolkozni. Ha ezeket száz, – de inkább ötven – oldalon, legalább félig normális körítéssel tálalja, akkor leborulok előtte. Így, hogy két gramm aranyat elrejtett egy Himalája méretű szemétlerakó alatt, nincs miért hálásnak lennem. Gazdaságtalan ekkora meddő tömeget megmozgatni annyi értékért, ami kinyerhető belőle. Antikapitalista nézeteim dacára ezúttal nagyon is el tudom fogadni a gazdaságosságnak eme kapitalista álláspontját.

10 hozzászólás
>!
Goofry P
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

„Minden látszólagos abszurditása, kegyetlensége és értelmetlensége ellenére is létezik ez a világ, vagy nem?”
(445.o.)

Бaссуш! – Na szó, mi szó van ebben kakaó! He. Tán több is a kelleténél. Nincs hely, arra hogy ilyen egyáltalán még csak létezzen is! Hehe. De mekkora húzás egy vigyorgóra konstruálni ezt a valóságot kergető álomvilágot. Hoppácska, hát ebből a mondatomból egyből kitűnik a tu(r)pisság, miszerint nem vagyok bennfentes a keleti filozófiában. Sebaj, majd bosszúból levonok egy csillagot. Hehehe. – Ámbátor meglehet, innentől fogva jobb lesz, már nem buddháskodnom…

Szóval piszkosul imponál nekem a Pelevin -féle áthallásos stílus, még úgy is, hogy a finnyás ínyemre a kevesebb többet adhatott volna. De hát ilyen egy szabadelvű látásmóddal megvert író: biztosan sokkal szívesebben alkalmazott volna szeptikus szepukut még önnönmagán is, minthogy bármit kihagyjon a cifraságaiból. Nem vonok le semmit. – Szórakoztatónak találom azt az álomszerű könnyedséget, ahogy néhány percre beépül a valóságba ez a fantazmagória. Ez van. Vagy nincs. (Jáj, bizton különb színben föstenék itt, ha a ta(h)oizmusomat semnem erőltetném ide)…

Nos tehát, minden fel nem sorolt kifogásom ellenére is ötös. Mit bánom én, csak hadd látszódjék minél messzebbre az a részrehajló elfogultságom, amivel – immáron második fogásra – az író munkáival !birok!
Végezetül és miheztartásként művészi hitvallás következik:

„Istenem, hát nem ez az egyetlen, amire képes voltam – töltőtollal lőni ennek a hamis világnak a tükörgömbjére? Milyen mély szimbólum, és milyen kár, hogy a teremben ülők egyike sem képes méltányolni a látottakat. Bár ki tudja?”
(454.o.)

Ui.:(http://moly.hu/kihivasok/pelevin-eletmu-olvasas-avagy-ismerjuk-meg-alaposan-a-kiberkor-pszichedelikus-nabokovja-t : Ez a hivatkozás meg arra vonatkozik, hogy felvettem a kesztyűt.)

4 hozzászólás
>!
Equimanthorn
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Nehéz volt vissza találnom a végén, mert a kezemben a könyv már nem volt könyv, sőt én sem voltam Én, így bonyolult volt meghatározni, hogy ki mit olvasott, azt pedig hol és milyen időben. :)))))

Na jó, fogalmam sincs, hogy mi jön át ebből a könyvből annak, aki nem ismeri a buddhista tanításokat és a hozzájuk tartozó szimbólumokat, de tartok tőle, hogy a fele se. A fekete báró, a túlvilági vidék a tüzekkel, ami mindenkinek más, de igazából tisztán ragyogó fény…és még sorolhatnám. Ezeket nem igazán fejti ki, és más fogódzó sincs nagyon.
Ennek a műnek darabokra kellene hullania a rengeteg témától, utalástól, vallásbölcseleti kérdéstől, bizonytalan valóságábrázolástól, orosz életérzéstől, a sötét humortól, és hogy mégsem teszi, ez legnagyobb bizonyítéka Pelevin zsenialitásának.
Felesleges, ugyanakkor lehetetlen vállalkozás is belemenni a történetbe. Igazából végig az ürességet vesézi, még a főszereplő neve is „Puszta”, ez is okozza látszólagos pszichózisát. Pedig semmi sem rendelkezik önálló lényegiséggel. Azt mondhatjuk: Ott egy autó, de az az autó csak tömérdek alkatrész összessége, egy bizonyos formába öntve. És ha valaki a szemünk láttára darabokra szedné, és megkérdezné, hogy most hol van az az autó? Egy érző , gondolkodó lénnyel kapcsolatban már nehezebb ezt végigvezetni, de nem reménytelen, és nagyon jó gyakorlat. :)

Ahogy az a Szív szutrában áll, ami a buddhista tanítás egyik legrövidebb, legszebb foglalata:

"Sáriputra, szólt, a forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. Ami forma, az üres, ami üres, az forma. Ugyanez igaz az érzésekre, érzékelésre, hajlamokra, tudatosságra.
Sáriputra, szólt, minden dharma természete szerint üres. Nincs születés és halál, nincs tisztaság vagy tisztátalanság, sem növekedés vagy csökkenés. Ezért az ürességben nincs forma, nincs érzés, nincs érzékelés, nincsenek hajlamok, nincs tudatosság. Nincs szem és fül, orr és nyelv, test és értelem, nincsenek színek, hangok, illatok, ízek és nincsenek tapintható és tudatilag érzékelhető tárgyak. Nincs szenvedés, és a szenvedésnek nincs kezdete, sem megszűnése, sem meg nem szűnése. Nincs megismerés, és nincs hová eljutni, sem el nem jutni. A bódhiszattva ezért az észt meghaladó tudásra hagyatkozik, és mivel tudatát semmi sem akadályozza, nincs benne félelem. Hamis képzeteit legyőzve a Nirvánába lép. A három világ valamennyi Buddhája az észt meghaladó tudásra támaszkodva így tisztul meg és így éri el a teljes világosságot. Ezért tudd: az észt meghaladó tudás a legnagyobb mantra, a legteljesebb bölcsesség mantrája, a legfelső mantra, a páratlan mantra, amely minden szenvedést megenyhít. Igaz és hazugság nélkül való. Ezért mondja ki a mantra, az észt meghaladó tudás mantrája, hogy:

Gate, gate, paragate, paraszamgate, bódhi szvaha."

2 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IP
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

A hozzánk eljutó kortárs orosz irodalmi kínálatot nézve joggal gondolhatjuk, hogy az ottani írók az elmúlt évtizedekben két fontos célt tűztek ki maguk elé: elszámolni a XX. századi történelmükkel, illetve megakadályozni, hogy Oroszország múltja Oroszország jövőjévé váljon. Ezek a gondolatok olyan művekben is világosan jelen vannak, amik elsősorban szórakoztató célzattal íródtak, és az ember nem is várna tőlük hangsúlyos, akár aktuálpolitikai tartalmat. Dmitry Glukhovsky Metrójában nyüzsögnek a múltszázadból visszamaradt diktatórikus rendszerek, és az egész alagutakba zsúfolt, elszigetelt népesség is a Szovjetunió leképzésének tűnhet. Szergej Lukjanyenko Ugrásában egy kommunista utópia fenyegeti az emberiséget. Vlagyimir Szorokin mind a két fent említett küldetést magáénak vallja: a Kékhájban a kommunista rendszer közismert alakjait húzza karóba és süti meg nyárson, az Opricsnyik-trilógiában pedig a múltból táplálkozva álmodja meg az orosz jövőt. Vlagyimir Vojnovics még a Szovjetunió fennállásakor képzelte el annak szatirikus jövőjét, Roman Szencsin pedig a posztszovjet rögvalóság kíméletlen leírásával hívja fel a figyelmet az orosz társadalom aktuális, hétköznapi problémáira (és akkor még nem beszéltünk a fehérorosz Alekszievicsről, vagy a Koba sorozattal bankot robbantó Edvard Radzinszkijről, akik végeredményben ugyanezt csinálják).

Ebbe a kívülről nézve rendkívül pesszimista, de irodalmilag nagyon nívós körbe csatlakozik (pontosabban nem csatlakozik) be Viktor Pelevin. Korábban az Empire „V” kapcsán még nem tudott kialakulni köztünk szorosabb író-olvasó kötelék, de a Csapajev-legenda megdolgozása határozottan felkeltette az érdeklődésemet. Vele kapcsolatban a legfelüdítőbb tapasztalatom az volt, hogy Pelevin nem akarja sem kicsúfolni, sem túldramatizálni az orosz öntudat problémáit – inkább csak játszik velük. De úgy, hogy szinte érezhetővé válik, mennyire elemében van ebben a fura közegben, mennyire tetszik neki, hogy Csapajev, Anna és Petyka alakját összemoshatja a távol-keleti filozófiával, és mindehhez még a kilencvenes évek drogokkal befüllesztett újorosz közegét is hozzá tudja csatolni. Ez itt egyáltalán nem a Csapajevvel való leszámolás, ez egy filozófiai síkon mozgó, néhol rendkívül vicces, áthallásos, ironikus gondolatfutam. Ha ugyanezt mondjuk Szorokin írja meg, alighanem egy sötét, és Pelevinhez viszonyítva frusztráltnak ható könyvet kaptunk volna kézhez. Így tehát Az agyag géppuska sokkal kellemesebb élményt nyújt, mint a már megszokott, fönt is elsorolt kritikusabb vonulat, ugyanakkor az olvasó dolga itt sem lesz könnyű. Pelevin alaposan megszorongatja a befogadó torkát, a sodró lendület mellett is nagyjából a regény háromnegyedénél már éreztem, hogy sok lesz az abszurdból, aztán a végére újra helyrebillent az egyensúly.

Nagyon érdekes olvasmányélmény – posztmodern és mélyen filozofikus, de közben mégis könnyednek hat, illetőleg cseppet sem túlzás az a kijelentés, hogy a cselekmény a semmiben játszódik, hiszen a tér és az idő úgy olvad benne össze, mintha mi sem lenne természetesebb. Látszólag a regény több egymásba fűzött cselekményszálból áll, amik nagyon vékonyan kötődnek csak egymáshoz, viszont valójában pont ezek összességében teljesedik ki a teljes kép. Mindemellett azonban én még most sem érzek ellenállhatatlan vágyat Pelevin életművének a felgöngyölítésére, de mindenképpen helytálló az a megállapítás, hogy a kortárs orosz irodalomnak ő az egyik legfontosabb alakja.

A kiadvány kapcsán nem először kerültem egyébként szembe azzal a problémával, hogy a kötet elején lévő előszó nem megérteni segít a regény cselekményét, hanem nagyvonalakban előrevetíti mindazt, ami abban történni fog. Ez nem egy szimpatikus dolog, Szorokinnál is rendszeresen tapasztaltam ugyanezt a jelenséget, szerintem érdemesebb volna a kiadók részéről inkább utószót fűzni a hasonló művekhez.

5 hozzászólás
>!
Chöpp 
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Azt mondom, hogy Pelevin eme könyve majdhogynem tökéletes. Éppen nekem való. Ahogy belekezdtem, azonnal éreztem, hogy iszonyúan fogom szeretni. Egész végig nem tudtam, mi fog következni, merre halad a történet, ha Petyka felébred, hol és mire nyitja rá a szemét? Elképesztően színes, hihetetlenül értékes filozófiai beszélgetések, és fantasztikus humor jellemzi. Imádtam szinte minden lapját!
8 hónap elteltével első Pelevin olvasásomat 5-ösre értékelem. (Javítva @Chöpp által 04.18)

>!
kvzs P
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Be kell hogy valljam, hogy én ezt a könyvet nem értettem. Lehet, hogy azért, mert orosz, vagy mert fogalmam sincs a polgárháborús Oroszország történelméről. De az is, lehet, hogy csak a buddhizmusban nem mélyedtem el annyira, hogy megértsem a mondanivalóját. Ami átsejlett a rétegeken az a lét és nemlét (ki vagyok én?, mi a semmi?) kérdéskörét járja körül eléggé szokatlan módon.
A szöveg nagyon tömör, a történetben a rétegeket meg sem tudom számolni, a humora furcsa, a cselekménye… Amikor olvastam, akkor a szemöldököm felszaladgálása mellett alapvetően élveztem az agymenését, amikor azonban nem volt a kezemben a könyv, akkor nem vágytam a folytatására.

12 hozzászólás
>!
DoktorGonzo
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Van gyakorlatom oroszokból, drogosokból, őrültekből és filozofálgatásból – de Viktor ez mi volt?

Éreztem már ilyet, akkor azt kérdeztem: David, mi volt ez?

Az 1984-es Dűne után. Kegyetlen dolog végigszenvedni azt a filmet, aztán amikor véget ér, beüt a katarzis. Örülsz, hogy láttad, és megérted, miért mondják, hogy két kritika van róla, az egyik szerint szörnyű, a másik szerint mesteri. Mindkettő igaz.

Ez is ilyen. Vannak nehéz, unalmas, rágós részei, meg vannak zseniálisak. Csak csatlakozni tudok a többséghez: a japán állásinterjús látomás az már önmagában lenyűgöző.

Külön tanulmány a tűz mellett gombázós is. Az fogja meg legjobban ennek a cuccnak a gondolatiságát.

Van ebben a könyvben valami mélyen… buddhista. Egy koktél. Buddhizmusból, rendszerváltás utáni kiábrándultságból, Oroszországból, kokainból. Keverd meg, húzd le, gondolkodj rajta. Gondolkodj a világ dolgain a tűz mellett ülve!

Aztán majd rájössz, hogy nincs semmi!

Örülök, hogy olvastam.


Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

A világon minden csak gondolatok örvénye, és a körülöttünk lévő világ csak azért változik reálissá, mert te magad változol ezzé az örvénnyé. Csak azért, mert ismered.

401. oldal

2 hozzászólás
>!
Chöpp 

Nagyon sok lelki kincset gyűjtöttem az életem során. És sokkal nehezebb megszabadulni tőlük, mint a szart kitisztítani a bordázott cipőtalpból. Úgyhogy rendszerint egy lelki szegényt küldök előre, hogy jusson keresztül a tű fokán és nyissa ki belülről az ajtót.

366. oldal

>!
Chöpp 

Egyesek templomba járnak, de alapjában persze tévét néz az ember, aztán meg a pénzre gondol.

228. oldal

1 hozzászólás
>!
Chöpp 

Egyébként sohasem értettem különösebben a verseimet, és rég rájöttem: a szerzőség kétséges valami, s attól, aki tollat vesz a kezébe és a papír fölé hajol, csak annyi kívántatik meg, hogy a lelkében szétszórt számtalan kulcslyukat egy vonalba rendezze, úgy, hogy hirtelen a papírra essen rajtuk keresztül a napsugár.

377. oldal

>!
Chöpp 

Régebben sokat utaztam, és aztán megértettem, hogy bárhová megyek is, csupán egyetlen térben mozgok, és ez a tér én magam vagyok.

386. oldal

>!
bazsalikom

– És itt kezdődik a legérdekesebb. Ha bármelyik viaszdarabka azt gondolja, hogy azzal a formával azonos, amelyet felvett – akkor halandó, mert ez a forma elpusztul. De ha megérti, hogy ő – a viasz, akkor mi baja történhet?
– Semmi – válaszoltam.
– Pontosan – mondta Kotovszkij. – Akkor halhatatlan. Csak az a bökkenő, hogy a viasz nagyon nehezen érti meg, hogy ő viasz. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy megismerje őseredeti természetét. Hogy vehetné észre azt, ami az idők kezdetétől közvetlenül a szeme előtt volt? Már akkor is, amikor még szeme sem volt? Ezért önnön ideiglenes formája az egyetlen, amit a viasz érzékel. És azt hiszi, hogy ő ez a forma, érti? A forma viszont kötetlen – minden alkalommal ezer és ezer tényező hatására jön létre.
– Nagyszerű allegória. De mi következik belőle? (….)
– Az következik, hogy a halhatatlansághoz vezető egyetlen út a viaszcsepp számára, hogy megszűnik cseppnek hinni magát, és megérti, hogy viasz. De mivel csöppünk csak önnön formáját képes megfigyelni, egész rövid élete alatt azért imádkozik a Viasz Istenhez, hogy őrizze meg ezt a formát, bár ha belegondolunk, ennek a formának semmi köze hozzá.

275. oldal

>!
Morpheus

A világ, amelyben élünk, egyszerűen csak kollektív vizualizáció, amelynek művelésére születésünktől fogva tanítanak bennünket. Tulajdonképpen a vizualizáció az egyetlen, amit egyik nemzedék átad a másiknak. Amikor elegendő számú ember látja ezt a sztyeppét, füvet és nyári estét, létrejön számunkra a lehetőség, hogy ugyanezt lássuk velük együtt. De bármilyen formákat írt is elő számunkra a múlt, valójában úgyis csak saját lelkének visszatükröződését látja mindegyikünk a világban.

3 hozzászólás
>!
csengettyű_úr

– Ej, Petyka, Petyka – mondta Csapajev –, ismertem egy Ce Csuang nevű kínai kommunistát. Gyakran álmodta, hogy ő egy fűszálak közt röpdöső vörös pillangó. És amikor fölébredt, föl nem foghatta, hogy a lepke álmodta, hogy forradalmi tevékenységet folytat, vagy az illegális pártmunkás álmodta, hogy virágok közt csapong. Úgyhogy amikor Ce Csuangot letartóztatták Mongóliában szabotázs miatt, a kihallgatáson azt mondta, hogy ő valójában egy lepke, aki mindezt álmodja. Mivel maga Jungern báró hallgatta ki, ő pedig igencsak érti a csíziót, a következő kérdés az volt, hogy ez a lepke miért állt a kommunisták oldalán. Ce Csuang pedig azt válaszolta, hogy a lepke egyáltalán nem áll a kommunisták oldalán. Erre megkérdezték, hogy miért folytat felforgató tevékenységet a lepke. Ce Csuang pedig azt válaszolt, hogy annyira torz minden, amivel az emberek foglalkoznak, hogy teljesen mindegy, kinek az oldalára áll.

283. oldal

>!
Goofry P

…az ember személyisége ruhatárra hasonlít, amelynek darabjait egymás után veszik ki a szekrényből, és minél kevésbé reális az ember valójában, annál több ruha van a szekrényben.

429. oldal

>!
Ákos_Tóth IP

– (…) Mondd csak, hol él ez a mondád?
– A tudatomban.
– És a tudatod hol van?
– Hát itt – mondtam, és megkopogtattam a fejem.
– És a fejed hol van?
– A nyakamon.
– És a nyakad hol van?
– Eben a szobában.
– És a szoba hol van?
– A házban.
– És a ház?
– Oroszországban.
– És Oroszország hol van?
– Bajban, Vaszilij Ivanovics.
– Hagyd ezt! – förmedt rám szigorúan. – Majd akkor viccelsz, ha a parancsnokod utasít rá! Válaszolj!

195. oldal (Európa, 2002)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
Dennis Lehane: Viharsziget
Daniel Keyes: Billy Milligan háborúi
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Leah Scheier: Csak a te hangodat hallom
Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya
Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben