„Lehet, hogy valaki engem is ilyen abroszra eső sárga nyílnak lát. Az élet pedig csak egy mocskos ablaküveg, amin keresztülrepülök. És most csak zuhanok, zuhanok, ördög tudja, hány éve már, zuhanok a tányér elé az asztalra, és valaki az étlapot nézi, és várja a reggelit.”
Sosem olvastam még Pelevint, de ez most nagyon betalált. Talán szerencsém is volt, mert a rövidebb változat került elém, amiben csak a két ütősebb novella szerepel, és ezek stílusban, humorban, mondanivalóban, metaforákban azonnal megszerettették magukat.
Sárga Nyíl:
Lepukkant környezet, orosz kilátástalanság, azt megszoktuk, hogy a kanalakat ellopják, de már a poháralátétek is hiányoznak. Zakatol a vonat az ismeretlenbe, honnan jöttünk, hová megyünk? A csend olyan volt, mint a köles a tálkában, ugyanolyan sűrű és ragadós, eltorzította a hangokat. Állítólag alumíniummal most jól lehet seftelni, majd lepapírozzuk, semmi gond, olyan itt sose volt, hogy ne loptak volna, újabban már az ajtók tűnnek el. Kosz, gyász, mindennapok. Mi a boldogság? Mi az élet értelme? Ha a sörösüvegeket lemossuk, és népies motívumokkal kipingáljuk, biztos el tudjuk adni Nyugatra, hah. A múlt egy mozdony, ami maga után húzza a jövőt. Esetleg egy kis Szaddám Husszeines vécépapírbiznisz, vagy nyúljuk le inkább a nikkelzárakat? Nézz ki az ablakon. Hová tűnnek ezek a fák és sorompók akkor, amikor senki sem nézi őket? Harc márkájú cigit veszek, rágyújtok, azt' letiplizek. A boldogsághoz a legközelebb (…) akkor vagyok, amikor elfordulok az ablaktól, és tudatom perifériáján (…) felmerül a gondolat, hogy pont az előbb megint nem voltam, csak a világ volt az ablakon túl, és valami csodálatos és elérhetetlen, amelynek abszolút nincs is szüksége rá, hogy elérjék, néhány másodpercig ez létezett a gondolatok szokásos raja helyett…
Mintha egy posztapokaliptikus groteszket olvastam volna, amit egy buddhista békésen narrál a háttérből. Piszok jó volt, hogy stílszerűen értékeljem.
Remete és a Hatujjú:
In medias res nyitunk egy olyan filozofálással, amiből az ember semmit nem ért, de aztán lassan tisztul a kép, és a sztori felénél felkuncog a felismeréstől. Még sokkal bizarrabb, mint az első novella, máshonnan közelít, én egyenesen komikus rajzfilmként láttam magam előtt peregni, de a lényege valahogy mégis ugyanaz. A végén pedig… öröm, vigyor, hát ez a könyv 5 csillag lesz. Az anyacsavarok fontosak.
– Hát te szeretsz valamit, Remete?
– Igen, szeretek.
– És mit?
– Nem tudom. Valami olyasmit, ami néha meglátogat. Lehet az valamilyen gondolat, néha az anyacsavarok, néha a szél. A lényeg, hogy mindig megismerem, bármilyen formát ölt, és azzal fogadom, ami a legjobb bennem.
– Mivel?
– Azzal, hogy nyugodt leszek.