A ​rettenet sisakja 79% 129 csillagozás

MORPHEUSMINÓTAUROSZ:
Újraolvasás befejezve. Ez volt az első könyvem Pelevintől, és azonnal tudtam, hogy olvasni fogom az írásait. Úgy tűnik, hogy most már jobban felfogtam, mit szeretne velünk közölni. Szóval érdemes volt újból a kezembe venni. Bár nem tartozik szorosan a történethez (vagy igen?), a következőkön gondolkoztam el:
Ha megkérdeznénk valakitől, hogy hol van a tudata, kultúrkörtől függően vagy a fejére, vagy a szívére mutat. De ha komolyabban elkezdjük keresni a tudatot, nem találnánk meg sem a testben, sem a világban, mert nem a testben/világban van a tudat, hanem a tudatban van a test és a világ. Ez azért elég sokkoló ráébredés, nem? De ez még mindig kevés, mert rákérdezhetünk arra, hogy oké, nem a testben/világban van a tudatunk, de akkor mégis hol? Berkeley püspök azt állította szintén, hogy a világ nem is létezik valójában, csak ideák vagyunk Isten tudatában. Nem rossz megoldás, de a valóság még ettől is bonyolultabb. Ugyanis a tudatunk a tudatunkban van, és a tudatunk teremti a tudatunkat újra és újra. De a kép még nem teljes. Ugyanis a tudatomban nemcsak önmagam vagyok, hanem benne van a testem, a világ és mindenki más, akinek tudata van. Legalábbis valamilyen formában, úgy, ahogyan megtapasztalom a többi tudattal rendelkező lényt (mert ugye ez a legfontosabb). Vagyis ők tükröződnek az én tudatomban, én pedig tükröződöm mindenki más tudatában. Csakhogy minden tükröződésből visszatér hozzám az is, ahogyan a többiek tudatában visszatükröződöm. Van egy távol-keletről származó leírás, hogy létezik számtalan kristály, amiben visszatükröződik az összes többi kristály és a végtelen számú visszatükröződések. Ez egy jó példa a mi esetünkre is és amúgy a holisztikus szemléletre is, de egyrészt mégsem jó, mert a kristályokat valóságosnak véljük. Pedig nincsenek kristályok, csupán végtelen, egymást tükröző tükörképek, ahol minden egyes kristály nem más, mint az összes többi által visszatükrözött látszat. És ha most feltesszük azt a klasszikus egzisztencialista kérdést, hogy miért van valami, miért nincs inkább semmi, akkor ezek után rájöhetünk, hogy a valami lényegében semmi. Úgyhogy inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért tükröződik a semmi a semmiben, ami valaminek tűnik ezáltal (és nem is csak annak tűnik, hanem újra is teremti magát folyamatosan), ahelyett, hogy egyszerűen megmaradna szimpla semminek? Ebből belátható, hogy ami nem tükröződik önmagában és másokban, az egyáltalán nem létezik. Ezért nem lehet minden egy (bár minden össze van kapcsolódva), mert az egy nem tükröződhet csupán önmagában, ezért nem is létezhet. Ugyanez a gond a dzsívátman/paramátman elmélettel is, valamint az egyistenhitekkel. (Amennyiben van is valamiféle isten, az a többi tudatos lény nélkül megszűnne létezni [mert nem lennének akik visszatükrözzék Őt], hiába ő a legnagyobb látszólagos tükör/tükröződés.) Valamint ezáltal a szolipszizmusnak is befellegzett. Hogy mi a következő lépés? Jó kérdés, gondolkozzunk rajta. :D

Borzalmas volt! Fantasztikusan élveztem! És ez nem ellentmondás. Vagy legalábbis nem szántam annak. Mindenképpen mesteri írás, mert nem hagyja az embert nyugodni még azután sem napokig, hogy befejezte a könyvet. Millió megoldása van Pelevin rejtvényének, ahogy azt leszűrtem a könyv értékeléseiből itt, a tetszés vagy nem tetszés pusztán attól függ, hogy aki épp értékel, annak milyen az irodalmi ízlése, az érdelődési köre, mit tanult, mit szokott általában olvasni. Vagyis mennyi szintjét érti a millió rétegű felépítménynek a görög mítoszi alapon. Mondjuk nem árt hozzá azért ismerni magát az alapmesét, és annak néhány változatát.

Ha valaki a filozófia és pszichológia értője, annak sokkal több rétege tárul föl, aki viszont az informatika és a virtuális valóság lehetőségei iránt nyitott, annak is könnyebb dolga van. Sajnos én az első kettőben csak felszínes műveltséget tudhatok magaménak, az utóbbiakban meg minimálisat. Marad nekem a mítosz, és mondhatom, csukladoztam a röhögéstől időnként. Különféle megoldási (megértési) lehetőségeket építettem föl, amik kaleidoszkópszerűn változtak, majd a végére kishíján belenyugodtam, hogy immár megőrültem. De kellemes érzés volt. Röhej, mi?

Na mindegy, nekem az maradt a végeredemény, hogy a gondolataink, érzelmeink és ösztöneink az agyunk labirintusának börtönében kóvályognak, egymástól ugyan kis „szobácskákban” elválasztva, mégis egymással állandóan kommunikálva, kitörni nem tudnak, mert ha a sisakot eltávolítjuk, nincs mögötte semmi, vagyis az agyműködés tulajdonképpen az informatikából ismert virtuális valóságban zajlik. A gondolati összekötő Ariadné a fonalával, és a Minotaurosz pedig, nos, az SPOILER!

Imádtam! Főleg Kerényi Károly és Jung munkásságával ismerkedve a végkifejlet értelmezése nem idegen számomra, de ha mélyebben akarnám végiggondolni, ahogy @Morpheus tette – https://moly.hu/ertekelesek/2185732 – én már a vigyorgóban csücsülnék, kényszerzubbiban, az biztos.

Mi a xxx?
Szóval fut az életszimuláció a tudatban sisakban, a megismerés pedig az elpukkanó buborékok diskurzusa egy chat-szobában. Vagy nem is erről szól az egész?
Mondjuk majdnem mindegy, mert úgy sem létezik.

A végét pont nem értettem, de lehet, hogy az elejét és a közepét sem.
Sebaj, zseniális volt, imádtam! :)

Pelevin kétségtelenül a mai orosz próza egyik legnagyobb fenegyereke, akinek a könyvei az aktuális ex-szovjet valóságra reflektálnak.

Emiatt, bár én még a kevésbé jól sikerült írásait is eléggé kedvelem, mégsem merném azt állítani, hogy azok 20-30 év múlva is olyan érdekesek, és fogyaszthatóak lesznek mint most.

Mindenesetre, az általam eddig olvasott könyvei közül ez az, ami leginkább esélyes lehet arra, hogy a következő generációk sem csupán aktuális korrajzként olvashatják, mint pl. a Generation P-t.

Pelevin az egyik legősibb és közismert mítosz, a Minótaurusz és a labirintus legendája, és szimbolikája köré építette fel ezt a regényét.

A szereplők, akiknek csak az igen beszédes nick-nevét ismerjük, egy virtuális chat-vonalon keresztül érintkeznek csak egymással, és így próbálják meg kideríteni, hogy valójában hol vannak és mi történt velük, s miért pont velük.

Az olvasó pedig ezen párbeszédeken keresztül próbálja meg kideríteni, hogy mi az igazság, kik ezek az emberek – hogy azok-e egyáltalán –, mi a céljuk, és mit akar általuk elmondani az író.

Kettős, kötelező posztmodern módon egymásba hurkolt gondolati labirintus ez, amelyben előbb-utóbb mindenki eljut oda, ahol az útvesztő tekervényei összeérnek, ahol már azt sem lehet biztosan tudni, hogy amit eddig falnak véltünk, az vajon nem maga az út?

– Sziasztok! Hol vagyunk most?
– Helló, azt én is szeretném tudni! Valószínű egy hermetikusan elzárt szobában.
– Üdv nektek! Mi fenét csinálunk, így bezárva? Cseteljünk!
– Oké!
– Oké!
Ilyesmi forma a szereplők kezdeti ismerkedése. Az író aztán pár mitológiai szereplőt, mítoszt (Minósz labirintusa) helyez el a chat-partyban. Elkezdődik a szüntelen csevely, ami idővel fantasztikusba csap át. Néha erősen elvont, elvonatkoztatott a valós mítoszoktól. Például a rettenet sisakja körüli nagy ívű beszélgetés. A vége teljesen absztrakt, fantasyba hajló és sajnos monoton lesz.
A könyv elején Pelevin komoly vagy komolynak látszó, filozofikus felvetésekkel próbálja megvilágítani a mítoszok szerepét Mítosztozkodás címmel. Ez fogott meg igazán a regényben, és emiatt várólistáztam @Csabi olvasása után. Nem kell komolyan venni, agylazítós könyv, amely nagyon pörgős, haladós tempójú. De, ha azt veszem… akár arra is alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődést adott mítoszok vagy hősök tanulmányozására.
Szerintem, megfelelő kikapcsolódást tud nyújtani, bár nem világklasszis, nem fenomenális regény. Ennek végtermékeként egy gyengébb 4-esel díjazom (3,8 pont). Nem műfajom a fantasy, de időnként egy ilyen, komoly hátterű könyvet képes vagyok olvasni. A fantasy-kedvelőknek valószínű jobban bejön, nem volt abszolút olvashatatlan.

Beteg egy könyv volt, de érdekes. Elvont chat-party ínyenceknek? Vagy valami egészen más?
Ilyen lehet Thészeusz és a Minótaurosz legendája VR-sisakban, valamilyen enyhe tudatmódosító szer hatása alatt, hálózatba kötve.
Olyan lelkiállapotba hozott, mint amit néhány elmélyültebb kocsmai filozofálgatás során tapasztaltam meg, csak itt értelemszerűen színvonalasabb „input” jött a többi szereplőtől.
Így persze nem is értettem a jelentős részét.
Pelevin időnként olyan mondatokat adott a szereplők szájába, amik teljesen ellentétesek a meggyőződéseimmel, ezzel eljátszotta az esélyét az 5 csillagra, néhányszor ugyanakkor úgy elgondolkodtatott, hogy füstölt a fejem. Egy biztos, óvakodom a sisaktól, viszont ha már rajtam van, akkor semmi pénzért nem veszem le! Mindenképp tervezek még olvasni a szerzőtől.
Ja, Ariadné is jelen volt, csak én elég hamar elvesztettem a fonalat…

Figyelmeztetés leendő olvasóknak: ha belépsz a labirintusba, nem valószínű, hogy kitalálsz belőle. Sőt: arra sincs garancia, hogy te magad létezel.

Évek múltán most vettem elő újra ezt a könyvet, annak idején ez volt a legkevésbé fasza Pelevin, amihez szerencsém volt.
Igazából nem változott a véleményem, továbbra is ezt tartom a leggyengébbnek, ezt most szeretném leszögezni.
Jól indít, meg itt van minden, amiért szeretjük (vagy legalábbis én) ezt a csókát, a világvége-para, a manipulatív reklámszféra, a visszafogott, mégis állandóan körülöttünk settenkedő cenzúra.
Rengeteg, koponyádat abroncsként szétrepesztő gondolat, ami arra kényszerít, hogy új alapokra helyezd a világnézeted.
Szerintem ettől (is) lesz egy könyv jó. Ez sem „rossz”, a szó klasszikus értelmében, gondolkodásra serkent, behúz, fókuszt ad, muszáj végigmenni a labirintuson.
De sajnos tipikus példája annak is, hogy aki sokat markol, az keveset fog. Egyszerűen annyira sok metafizikai ilyen-olyan kiszögellés jelenik meg, hogy a végére az egész megállíthatatlanul egy rozoga katyvasz lesz, neked meg ott marad a sistergő kérdés, hogy mi a bánat volt ez a hülyeség.
Persze, hosszú idő múlva majd lesznek biztos konklúzióim, de addigra már kikopik belőlem.
Örülök, hogy újra meg tudtam venni, ráadásul a szebb borítósat, az is biztos, hogy előveszem még (fanbojságból), meg kell, hogy egyszer majd teljes legyen a Pelevin-kollekció, de maradjunk továbbra is a T-nél, meg az Agyag Géppuskánál.

Érdekes újragondolása a Minotaurusz legendájának, mai köntösbe öltöztetve. Nekem nehezemre esett minden gondolatának az értelmezése, de rossznak nem nevezném könyvet.

Végy egy egzisztencialista drámát. Tördeld bele egy chat-szobába, mert a virtualitásnak van az a külön klassz visszhangos akusztikája. Aztán fűszerezd mitológiai, irodalmi, filozófiai és fogyasztói utalásokkal és poénokkal. A végére nyugodtan csapd agyon az egészet, addigra úgyis mindenki elvesztette a fonalat.
Valami ilyesmi receptúrát képzelek Pelevin könyvéhez, ami meglepőmód nem regény volt, ezen túl nem bővelkedett nagyon meglepő fordulatokban. A létezés, a tudat meg mindennek örök nagy és közepes kérdései végülis örökzöld témák. Egy chatroom előzményeit végigolvasni belefér az ember életébe, ha elég érdekes a beszélgetés – mire közeledik a vége, addig meg már túl sokat töltöttünk a felgöngyölítéssel, hogy abbahagyjuk. Mint látjuk, a végével kifejezetten nem voltam megelégedve. Az is felmerülhet még, hogyan venné ki magát mindez egy színpadon, mondjuk egy szigorú minimalista rendezésben, de kicsit hosszúra nyúlna talán. Biztosan kiderül, ha már nem is derült volna ki eddig.
Összességében semmi olyan nem volt benne, amit ne olvashattunk volna mástól máshol, hol jobban, hol nem jobban megírva – igaz ezt maga Viktor Pelevin írta, úgyhogy akkor örülhetünk, vagy fanyaloghatunk akár emiatt. Én valahol a kettő között maradnék. Az biztos, hogy ezzel a könyvvel ismerkedésképp nem hívta volna fel magára különösebben a figyelmemet.