A ​rettenet sisakja 119 csillagozás

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja Viktor Pelevin: A rettenet sisakja Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

„Miért ​van a Minótaurosznak bikafeje? És mi jár az eszében, milyen az észjárása? Thészeusz bent van-e a labirintusban? Sokan állították, hogy birtokában vannak az igazságnak. Ám mindezidáig senki nem találta meg a labirintusból kivezető utat. Úgyhogy kellemes sétát. És ha összefutnának a Minótaurosszal, semmiképp ne mondják, hogy MÚÚÚÚÚ! Az ilyesmi kimondottan sértő.” Az agyag géppuska és A rovarok élete szerzőjének új kötete a Minótaurosz és a labirintus témájának merészen XXI. századi feldolgozása. Helyszíne nem más, mint a kibertér, melyben egy maroknyi csoport tagjai egy nap arra ébrednek, hogy megmagyarázhatatlan módon egy internetes útvesztőben találják magukat. Csak számítógép útján tudnak érintkezni egymással, egy közös csevegőszobában, és felfedezéseiket így megosztva próbálnak értelmet találni a különös helyzetben. Egy idő után többen kimerészkednek szobájukból, ám odakint félelmetes és riasztó tapasztalatok várnak rájuk… melyek középpontjában a Rettenet Sisakja áll.… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Mítosz Palatinus

>!
Cartaphilus, Budapest, 2011
238 oldal · ISBN: 9789632662022 · Fordította: Bratka László, Polyák Béla
>!
Palatinus, Budapest, 2006
270 oldal · ISBN: 9639651192 · Fordította: Bratka László, Polyák Béla
>!
Cartaphilus, Budapest, 2006
238 oldal · ISBN: 9789632662022 · Fordította: Bratka László, Polyák Béla

Enciklopédia 5


Kedvencelte 13

Most olvassa 3

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

MORPHEUSMINÓTAUROSZ:
Újraolvasás befejezve. Ez volt az első könyvem Pelevintől, és azonnal tudtam, hogy olvasni fogom az írásait. Úgy tűnik, hogy most már jobban felfogtam, mit szeretne velünk közölni. Szóval érdemes volt újból a kezembe venni. Bár nem tartozik szorosan a történethez (vagy igen?), a következőkön gondolkoztam el:
Ha megkérdeznénk valakitől, hogy hol van a tudata, kultúrkörtől függően vagy a fejére, vagy a szívére mutat. De ha komolyabban elkezdjük keresni a tudatot, nem találnánk meg sem a testben, sem a világban, mert nem a testben/világban van a tudat, hanem a tudatban van a test és a világ. Ez azért elég sokkoló ráébredés, nem? De ez még mindig kevés, mert rákérdezhetünk arra, hogy oké, nem a testben/világban van a tudatunk, de akkor mégis hol? Berkeley püspök azt állította szintén, hogy a világ nem is létezik valójában, csak ideák vagyunk Isten tudatában. Nem rossz megoldás, de a valóság még ettől is bonyolultabb. Ugyanis a tudatunk a tudatunkban van, és a tudatunk teremti a tudatunkat újra és újra. De a kép még nem teljes. Ugyanis a tudatomban nemcsak önmagam vagyok, hanem benne van a testem, a világ és mindenki más, akinek tudata van. Legalábbis valamilyen formában, úgy, ahogyan megtapasztalom a többi tudattal rendelkező lényt (mert ugye ez a legfontosabb). Vagyis ők tükröződnek az én tudatomban, én pedig tükröződöm mindenki más tudatában. Csakhogy minden tükröződésből visszatér hozzám az is, ahogyan a többiek tudatában visszatükröződöm. Van egy távol-keletről származó leírás, hogy létezik számtalan kristály, amiben visszatükröződik az összes többi kristály és a végtelen számú visszatükröződések. Ez egy jó példa a mi esetünkre is és amúgy a holisztikus szemléletre is, de egyrészt mégsem jó, mert a kristályokat valóságosnak véljük. Pedig nincsenek kristályok, csupán végtelen, egymást tükröző tükörképek, ahol minden egyes kristály nem más, mint az összes többi által visszatükrözött látszat. És ha most feltesszük azt a klasszikus egzisztencialista kérdést, hogy miért van valami, miért nincs inkább semmi, akkor ezek után rájöhetünk, hogy a valami lényegében semmi. Úgyhogy inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért tükröződik a semmi a semmiben, ami valaminek tűnik ezáltal (és nem is csak annak tűnik, hanem újra is teremti magát folyamatosan), ahelyett, hogy egyszerűen megmaradna szimpla semminek? Ebből belátható, hogy ami nem tükröződik önmagában és másokban, az egyáltalán nem létezik. Ezért nem lehet minden egy (bár minden össze van kapcsolódva), mert az egy nem tükröződhet csupán önmagában, ezért nem is létezhet. Ugyanez a gond a dzsívátman/paramátman elmélettel is, valamint az egyistenhitekkel. (Amennyiben van is valamiféle isten, az a többi tudatos lény nélkül megszűnne létezni [mert nem lennének akik visszatükrözzék Őt], hiába ő a legnagyobb látszólagos tükör/tükröződés.) Valamint ezáltal a szolipszizmusnak is befellegzett. Hogy mi a következő lépés? Jó kérdés, gondolkozzunk rajta. :D

6 hozzászólás
Arianrhod P>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Borzalmas volt! Fantasztikusan élveztem! És ez nem ellentmondás. Vagy legalábbis nem szántam annak. Mindenképpen mesteri írás, mert nem hagyja az embert nyugodni még azután sem napokig, hogy befejezte a könyvet. Millió megoldása van Pelevin rejtvényének, ahogy azt leszűrtem a könyv értékeléseiből itt, a tetszés vagy nem tetszés pusztán attól függ, hogy aki épp értékel, annak milyen az irodalmi ízlése, az érdelődési köre, mit tanult, mit szokott általában olvasni. Vagyis mennyi szintjét érti a millió rétegű felépítménynek a görög mítoszi alapon. Mondjuk nem árt hozzá azért ismerni magát az alapmesét, és annak néhány változatát.

Ha valaki a filozófia és pszichológia értője, annak sokkal több rétege tárul föl, aki viszont az informatika és a virtuális valóság lehetőségei iránt nyitott, annak is könnyebb dolga van. Sajnos én az első kettőben csak felszínes műveltséget tudhatok magaménak, az utóbbiakban meg minimálisat. Marad nekem a mítosz, és mondhatom, csukladoztam a röhögéstől időnként. Különféle megoldási (megértési) lehetőségeket építettem föl, amik kaleidoszkópszerűn változtak, majd a végére kishíján belenyugodtam, hogy immár megőrültem. De kellemes érzés volt. Röhej, mi?

Na mindegy, nekem az maradt a végeredemény, hogy a gondolataink, érzelmeink és ösztöneink az agyunk labirintusának börtönében kóvályognak, egymástól ugyan kis „szobácskákban” elválasztva, mégis egymással állandóan kommunikálva, kitörni nem tudnak, mert ha a sisakot eltávolítjuk, nincs mögötte semmi, vagyis az agyműködés tulajdonképpen az informatikából ismert virtuális valóságban zajlik. A gondolati összekötő Ariadné a fonalával, és a Minotaurosz pedig, nos, az SPOILER!

Imádtam! Főleg Kerényi Károly és Jung munkásságával ismerkedve a végkifejlet értelmezése nem idegen számomra, de ha mélyebben akarnám végiggondolni, ahogy @Morpheus tette – https://moly.hu/ertekelesek/2185732 – én már a vigyorgóban csücsülnék, kényszerzubbiban, az biztos.

2 hozzászólás
Oriente>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Mi a xxx?
Szóval fut az életszimuláció a tudatban sisakban, a megismerés pedig az elpukkanó buborékok diskurzusa egy chat-szobában. Vagy nem is erről szól az egész?
Mondjuk majdnem mindegy, mert úgy sem létezik.

A végét pont nem értettem, de lehet, hogy az elejét és a közepét sem.
Sebaj, zseniális volt, imádtam! :)

vicomte P>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Pelevin kétségtelenül a mai orosz próza egyik legnagyobb fenegyereke, akinek a könyvei az aktuális ex-szovjet valóságra reflektálnak.

Emiatt, bár én még a kevésbé jól sikerült írásait is eléggé kedvelem, mégsem merném azt állítani, hogy azok 20-30 év múlva is olyan érdekesek, és fogyaszthatóak lesznek mint most.

Mindenesetre, az általam eddig olvasott könyvei közül ez az, ami leginkább esélyes lehet arra, hogy a következő generációk sem csupán aktuális korrajzként olvashatják, mint pl. a Generation P-t.

Pelevin az egyik legősibb és közismert mítosz, a Minótaurusz és a labirintus legendája, és szimbolikája köré építette fel ezt a regényét.

A szereplők, akiknek csak az igen beszédes nick-nevét ismerjük, egy virtuális chat-vonalon keresztül érintkeznek csak egymással, és így próbálják meg kideríteni, hogy valójában hol vannak és mi történt velük, s miért pont velük.

Az olvasó pedig ezen párbeszédeken keresztül próbálja meg kideríteni, hogy mi az igazság, kik ezek az emberek – hogy azok-e egyáltalán –, mi a céljuk, és mit akar általuk elmondani az író.

Kettős, kötelező posztmodern módon egymásba hurkolt gondolati labirintus ez, amelyben előbb-utóbb mindenki eljut oda, ahol az útvesztő tekervényei összeérnek, ahol már azt sem lehet biztosan tudni, hogy amit eddig falnak véltünk, az vajon nem maga az út?

Bélabá>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

– Sziasztok! Hol vagyunk most?
– Helló, azt én is szeretném tudni! Valószínű egy hermetikusan elzárt szobában.
– Üdv nektek! Mi fenét csinálunk, így bezárva? Cseteljünk!
– Oké!
– Oké!
Ilyesmi forma a szereplők kezdeti ismerkedése. Az író aztán pár mitológiai szereplőt, mítoszt (Minósz labirintusa) helyez el a chat-partyban. Elkezdődik a szüntelen csevely, ami idővel fantasztikusba csap át. Néha erősen elvont, elvonatkoztatott a valós mítoszoktól. Például a rettenet sisakja körüli nagy ívű beszélgetés. A vége teljesen absztrakt, fantasyba hajló és sajnos monoton lesz.
A könyv elején Pelevin komoly vagy komolynak látszó, filozofikus felvetésekkel próbálja megvilágítani a mítoszok szerepét Mítosztozkodás címmel. Ez fogott meg igazán a regényben, és emiatt várólistáztam @Csabi olvasása után. Nem kell komolyan venni, agylazítós könyv, amely nagyon pörgős, haladós tempójú. De, ha azt veszem… akár arra is alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődést adott mítoszok vagy hősök tanulmányozására.
Szerintem, megfelelő kikapcsolódást tud nyújtani, bár nem világklasszis, nem fenomenális regény. Ennek végtermékeként egy gyengébb 4-esel díjazom (3,8 pont). Nem műfajom a fantasy, de időnként egy ilyen, komoly hátterű könyvet képes vagyok olvasni. A fantasy-kedvelőknek valószínű jobban bejön, nem volt abszolút olvashatatlan.

2 hozzászólás
Ákos_Tóth I>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Egészen idáig akármennyire kedveltem és értékeltem Pelevin egy-egy könyvét, valahogy sosem fogott el a vágy, hogy mélyebbre hatoljak az író feneketlen és abszurd elméjében… egészen idáig. A rettenet sisakja nálam olyan szinten lett az elmúlt idők top-olvasmánya, hogy a következő hónapokban szinte biztosan lecsapok néhány újabb kötetre.

De hogy a hatást pontosan mivel is érte el, azt magam sem tudom. Úgy látom, ez a könyv messze nem a legnépszerűbb darab az életműben, pedig pusztán olvasmányélményként egyszerűen letaglózó – mármint az, amit az olvasójával művel. Talán ilyesmit érezhetnek a krimi-rajongók egy-egy jobban sikerült Miss Marple, vagy Harry Hole sztori alatt. Nevezetesen, hogy a könyv karaktereivel együtt haladva mi magunk is megpróbáljuk felfejteni a szöveg rétegeit, kvázi nyomozunk, csak ebben az esetben nem konkrét cselekmény, hanem konyha-létfilozófiai kérdések kapcsán. Az alapfelütés szerint az emberiség ősi mítoszai velünk élnek tovább és újra is teremtődnek az idő múlásával. Erre a legjobb példa a chaten kommunikáló, bezárt szerencsétlenek története, akik a labirintusban kóválygó Minótauroszt kerülgetve próbálnak rájönni, hol vannak, miért vannak ott, és az abszurd addig-addig fokozódik, amíg az olvasó a pelevini visszatérő paradoxonba, létezésük megkérdőjelezésének problémájába is belezuhan. Számomra bámulatos volt, ahogyan az egyébként teljesen követhetetlennek tűnő párbeszédek során kialakulnak például a jellemek: ahogy mindenki kifejti a maga véleményét, élményeit, álmait, majd ezeket összekapcsoljuk az általános viselkedésükkel, nick-nevükkel, elkezdünk mi is mindent továbbgondolni – valójában jobban megismerjük őket, mintha a gondolatfutamokat klasszikus leírásként kapnánk kézhez. A legtöbb könyv esetében nem szoktam utánamenni az apró részleteknek, itt viszont muszáj volt rákeresnem a versailles-i labirintusra, Izoldára, később pedig kiemelten figyeltem Ariadnát, hátha tényleg az ő személye lesz a megfejtés – és persze azon is sokat járt az agyam, hogy ki milyen szerepet játszik el pontosan a csoportban*.

A rendkívül hektikus élmény mellett az is nagyon tetszett, hogy a szöveg (ami tekinthető chat-regénynek és drámának is, nézőpont kérdése) rendkívül jó stílusban íródott. Pelevinnek nagyon jó a tolla, pluszban a sajátos szerkesztés miatt a könyvet lehetetlen letenni, egyszerűen fáj félbehagyni akár néhány órára is…

Az egyébként félelmetes gondolat, miszerint a világ körülöttünk nem valós, és esetleg csak a fejünkben létezik, sőt, mi létezünk valaki (valami?) fejében, szerintem ennyire egyedien még nem lett feldolgozva. Megadtam magam Pelevinnek. Nagy köszönet a könyvért @B_Niki-nek, ha nem ajánlja fel, valószínűleg lemaradtam volna az év egyik legérdekesebb könyvélményéről.

*lehet, hogy felültem Pelevinnek, de a nick-nevek valóban sablonszerűen viselkedő jellemeket takarnak, akik hol segítik, hol hátráltatják a „nyomozást”, van itt szervező, potenciális szerelmes pár, realista, bigott hívő, agytröszt – a kérdés persze csak az, hogy a név passzol hozzájuk, vagy ők alkalmazkodnak a névhez, illetve… hogy tényleg ott vannak-e.

>!
Cartaphilus, Budapest, 2011
238 oldal · ISBN: 9789632662022 · Fordította: Bratka László, Polyák Béla
13 hozzászólás
Csabi P>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

A könyv legnagyobb előnye, hogy gyorsan elolvasható…
Egy klasszikus horror alapszituba csöppenünk, emberek egyszer csak egy ismeretlen helyen bezárva találják magukat, hőseink csak chaten keresztül tudnak érintkezni egymással. Olyan is az egész, mint egy végtelen kommentfolyam. Persze Pelevin ennél többet akar, filozófiát visz bele az okoskodásba, de egy idő után elvesztem a csapongásban (szerintem a szereplők is), aztán már csak untatott, a vége meg a teljes hülyeségbe fulladt.

2 hozzászólás
Joshua182>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Beteg egy könyv volt, de érdekes. Elvont chat-party ínyenceknek? Vagy valami egészen más?
Ilyen lehet Thészeusz és a Minótaurosz legendája VR-sisakban, valamilyen enyhe tudatmódosító szer hatása alatt, hálózatba kötve.
Olyan lelkiállapotba hozott, mint amit néhány elmélyültebb kocsmai filozofálgatás során tapasztaltam meg, csak itt értelemszerűen színvonalasabb „input” jött a többi szereplőtől.
Így persze nem is értettem a jelentős részét.
Pelevin időnként olyan mondatokat adott a szereplők szájába, amik teljesen ellentétesek a meggyőződéseimmel, ezzel eljátszotta az esélyét az 5 csillagra, néhányszor ugyanakkor úgy elgondolkodtatott, hogy füstölt a fejem. Egy biztos, óvakodom a sisaktól, viszont ha már rajtam van, akkor semmi pénzért nem veszem le! Mindenképp tervezek még olvasni a szerzőtől.
Ja, Ariadné is jelen volt, csak én elég hamar elvesztettem a fonalat…

3 hozzászólás
kalypso>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

     „És megint a kezét bámulja. Pelevint olvasott, és muszáj a kezét bámulnia: igen, a keze ott van, igazi kéz, létezik – tehát létezik ő is.” spoiler

Az idézetet olvasva valahogy megint rákívántam, hogy levegyek valamit a polcról Pelevintől, s mivel rengeteg jó kritikát hallottam már erről a kötetről, gondoltam, megfelelő választás lesz. Csak egy dolgot felejtek el mindig, hogy Pelevint olvasva a kötet végére érve mindig iszonyatos düh fog el akármelyik kötetről legyen is szó, merthogy a szerző teljesen hülyének nézi az olvasóját spoiler, s én mégis mindig bedőlök neki. Persze olyan ez, mint amikor az ember megbotlik valamiben és hatalmasat esik hasra az utcán: kellemetlen, kínos, de kis idő múltával mindig jót lehet kacagni rajta.

Sokáig gondolkodtam, milyen műfajt lehetne ráhúzni erre a könyvre, mert nem elbeszélés, nem regény, semmiféle drámai műnemmel nem illethető, egyszerűen csak hosszú oldalakon át elnyújtott klaviatúrás diskurzus. Persze elég kemény mitológiai alappal, amit szintén valahogy be kellene szőni a megnevezésbe, ennek megfelelően Pelevin előszavának címe illene rá a legjobban, mítoszkodás, vagy talán mythoforgia, de ezt a kifejetést meg eddig még ugye nem találták fel.

Pelevin tehát a Mítoszkodás című bevezetővel indít, ami az elején még egészen tudományosnak tűnik, de a végére már ebből is kiderül, hogy óriási marhaságokat ont majd magából a mű során, s ha így áll hozzá az olvasó, talán nem is dühödik be a végére. A gond csak az, hogy a sok irdatlan hülyeség mellé még némi tudományos magyarázat spoiler, filozófiai fejtegetés is befért a kötetbe, amitől aztán az olvasónak (nekem legalábbis) különböző olvasási fokozatok és érzelmi hullámok sajátos keveréke alakul ki az agyában. Mindez a „minek kellett ezt egyáltalán kiadni” gondolatától, az „alapötlet tetszik”, „imádom!” és egyebeken átívelve a végére egészen a „csalódott vagyok, hogy megint hülyének néztek” megnyilvánulással fémjelezett gyűlöletig jut el. De majd elmúlik. Meg aztán van egy sajátos bája is.
spoiler

Citrompor P>!
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Figyelmeztetés leendő olvasóknak: ha belépsz a labirintusba, nem valószínű, hogy kitalálsz belőle. Sőt: arra sincs garancia, hogy te magad létezel.


Népszerű idézetek

Marismanka>!

Ne nevettess, Ugly! Szabad akarat! Az élet – olyan, mint a zuhanás a
tetőről. Meg tudsz állni? Nem. Vissza tudsz fordulni? Nem. El tudsz
repülni oldalirányba? Csak a tetőről ugrós gatyareklámban. A szabad
akarat abból áll, hogy választhatsz: repülés közben fingasz, vagy
kibírod a földig. Hát ennek kapcsán vitatkozik az összes filozófus

volna>!

Levette a sisakot, amely alatt nincs fej. Szerintem ennél szégyentelenebbül egyszerűen nem lehet levetkőzni.

Marismanka>!

Tudjátok,
milyen szaga van egy teleírt papírnak, amikor már meghaltak, akik
írtak rá.

kiscsiga>!

Nem kopasz vagyok, hanem kopaszra nyírt. Nagy különbség. Az emberek a kiúttalanságtól kopaszodnak meg, de önbecsülésből nyiratkoznak kopaszra. Bár messziről úgy látszik, hogy ugyanaz.

Citrompor P>!

A halottak nem csetelnek.

19. oldal (Cartaphilus, 2011)

Citrompor P>!

Ha Batman-álarcot teszel fel, és tükörbe nézel, Batmant látod. De maga az álarc soha nem látja meg magát.

190. oldal (Cartaphilus, 2011)

Chöpp P>!

… a fejlődés olyan ösztönzési módszer, melynek alkalmazásakor állandóan tovább kell ösztökélni magunkat, el arról a helyről, amelyet egy pillanattal korábban elfoglaltunk.

8. oldal

2 hozzászólás
mandika>!

Jaj anyám! Amikor a „diskurzus" szót hallom, a szimulakrumomhoz kapok.

176. oldal

Chöpp P>!

Thészeusz bent van-e a labirintusban? Vagy a labirintus van Thészeuszban? Netán mindkettő igaz? Vagy egyik sem?

10. oldal

Kapcsolódó szócikkek: labirintus
Maya>!

Az életben az, hogy mit láttok, attól függ, hogy hová néztek. De amikor rajtatok a sisak, minden ellenkezőleg van – az, hogy hová néztek, attól függ, hogy mit láttok. Világos?


Hasonló könyvek címkék alapján

Rick Riordan: Neptunus fia
Rick Riordan: Az utolsó olimposzi
A. M. Aranth: A Liliom Kora
Joanne Harris: Rúnajelek
Karen Chance: Holdvadász
Kevin Hearne: Hammered – Elkalapálva
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Szakács Eszter: A Szelek Tornya
Bessenyei Gábor: A feledés folyója
Böszörményi Gyula: 3… 2… 1…