„Auschwitz óta tudjuk, hogy mire képes az ember. Hirosima óta pedig azt is tudjuk, hogy mekkora tét forog kockán.”
Csalódtam ebben a könyvben, nem éreztem, hogy annyira mélyre ásna és pszichológiai szempontból vizsgálná a holokausztot átélt emberek viselkedését. Vagy legalábbis amit leírt, az szerintem teljesen „értelemszerű” volt attól kezdve, hogy a remény igen sokat számított a túlélésben (mint ahogy egy betegség esetén is számít), vagy hogy mennyire megszokhatja az ember a másik szenvedésének, esetleg halálának látványát, mennyire képesek vagyunk „közönyössé” válni, ha a túlélés a tét.
„A lágerben mindenki tudta és meg is mondták egymásnak: nincs az a földi boldogság, mely valaha is jóvátehetné mindazt, amit elszenvedünk.”
Azt vártam, jobban kitér arra, hogy miért nem volt olyan szintű összefogás a táborokban, amelyekkel esetleg a bőséges túlerőben lévő foglyok megpróbálták volna esetleg a hatalmat átvenni, de gyorsan lezárta egy „remény” magyarázattal és kész. spoiler.
A könyv végén lévő logoterápiás rész már a rettentő száraz és unalmas kategória volt, bár megvallom, az egyik technikát olvasás óta alkalmazom (nehezen elalvó vagyok és párszor már kipróbáltam, hogy arra gondoltam, már az ágyban fekve, hogy NEM akarok elaludni, fent akarok maradni és puff… szóval ezért kapott egy plusz csillagot :-D). Összességében azonban nem adott semmilyen pluszt, úgy éreztem, csak az átlagos tényeket közli és a felszínt kapargatja.
„Dosztojevszkij egyszer azt mondta: Csak egytől félek: hogy kínomra méltatlan vagyok. Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártírembereket, akiknek lágerbeli magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az embernek ez a szóban forgó utolsó és elveszíthetetlen belső szabadsága.”