A ​patkánybűvölő 89% 36 csillagozás

Bár ez egy sokszor feldolgozott és közismert történet, a cseh szerző a legegyszerűbb nyelven, mindenféle felesleges sallangot nélkülözve úgy írta meg, hogy igen komoly mélységet tudott adni ennek a kis zsebkönyvnek. Teljesen rendben van. Olvassátok, 390-ért ajándék. ;)

A hamelni patkányfogó meséjének sokáig csak a kiherélt változatával találkoztam, úgyhogy nem is értettem, hogy miért írtak hozzá olyan sok feldolgozást. Aztán megismertem az eredetit, és megvilágosodott, hogy mekkora drámai potenciál van ebben a rövidke történetben, ami nem véletlenül izzította be sok író fantáziáját.
Tavaly, miután elolvastam Mieville-től a Patkánykirályt (http://moly.hu/ertekelesek/1608520) erősen megnőtt az ingerenciám a többi feldolgozás megismerésére is, így aztán rövid úton beszereztem Pratchett-től a Fantasztikus Maurícius és az ő tanult rágcsálóit (http://moly.hu/ertekelesek/1749205) és mikor tavaly a Könyvudvarban szembe jött velem ez a kötet, nem sokat haboztam.

Főleg, miután belelapozva az első oldalon ez a párbeszéd fogadott:
– A neve?
– Nincs nevem; senki vagyok. A senkinél is kevesebb, patkányirtó*.

Rég olvastam ilyen erős, szinte földbekalapáló nyitómondatokat…

A regény a mese alapjaira épülő, de erősen balladai hangulatú írás. Az eredeti történettel szemben itt a furulyás nem ördögi alak, s bár a városi tanácsnokok itt is fukarok és pöffeszkedőek, akár a mesében, a patkányirtó mégsem ezért vesz rajtuk és a városon bosszút, hanem mert a város lakóinak kicsinyessége és közönye miatt elveszíti a nőt, akit szeret. Ez a regény ugyanis az önkéntes kívülállás és a kirekesztettség mellett a szerelem megnyugvást adó és a szenvedély pusztító erejéről is szól.

* Ahogy olvastam a regényt, makacsul nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Kornya Zsolt a Hideg Karok ölelése című novellájának főhőse, a birodalmi ghat Dyk patkánybűvölőjének ynevi parafrázisa.

Amikor ezt olvastam, még kék volt az ég… viharfelhők nélkül… De tényleg. A hamelni patkányfogó története mindig is izgatott. Egy garabonciás, egy bűvölő, egy bosszúszomjas hangász. Micsoda história! Mesében is hátborzongató. Vonz és taszít. Viktor Dyk feldolgozása szépen, lassan hömpölyög és közben alaposan magához köt. Utángondolásban olvastam ennél izgalmasabb történetet is, de ennek fantasztikusan megrendítőre sikerült a vége. Így utólag szeretném összehasonlítani Krabat történetével hangulatában, lassú, misztikus sodrásában.

Valahol, valamilyen mélyen mindenkiben lakozik egy patkányirtó. Nem a szó szerinti mesterségére gondolok, hanem arra, amikor a szívét szólaltatja meg, úgy mint egy sípot, de olyan istenigazából, hangosan – amire Ágnes is kérte már a történet legelején.
Ha viszont magamra úgy tekintenék, mint egy városra, akit elözönlenek a patkányok, idővel felébred a mélyen, „névtelenségben” alvó patkányirtó, hogy elűzze azt ami élhetetlenné teszi a mindennapokat. A szív – Ágnes – hívóhangjára.

Dyk aprócska földolgozása, számtalan síkot tartalmaz, az egyik, és legkézenfekvőbb, megőrizve az „eredeti” történeti vonalat, egy szomorú szerelmi história, leheletnyi éltető szikrával a végén. A kötet igényes kivitelezése, és a benne található illusztrációk – az illusztrált kiadványokkal talán elfogultabb is vagyok valamelyest – gazdagítják, és erős, romantikus kontrasztjával elmerülnek ebben a legenda táplálta titkos világban.

Igazán szép és elgondolkodtató történet ez. Régóta terveztem, mert a történetet hallomásból ismertem, de érdekelt hogy részleteiben hogy is van ez. És nagyon jól tettem. Könnyen, gyorsan elolvasható és minden oldala megéri a figyelmet.

Ahogyan a cseh író-költő, Viktor Dyk elmeséli ebben a kistáskányi méretű könyvben az erdélyi szászok eredetét magyarázó legendát, az valami egészen különleges! A patkánybűvölő, aki varázslatos sípjával ugyanúgy képes megbűvölni Hameln lakóit, mint a várost megszálló patkányhadat, rejtélyes figura – mintha csak a semmiből jött volna, és a semmiféle tartana. Állandó szomorúság, és időtlenség lengi körül, egyszerre vonzó és ijesztő, és mintha a saját démonaival való küzdelem űzné újabb és újabb vidékekre.
Nem szoktam ilyesmit írni (sem érezni), mert ez olyan vénkisasszonyos :)), de az alábbi patkányfarknyi bekezdés második mondata megrendített (!):
„Annyi bizonyos, hogy a patkányirtót csábította a mélység; gondolataiba merülve, magányosan állt a szakadék szélén. Hameln polgárainak csöppet se tetszett volna a tekintete; nem egy szakadék volt ott, hanem kettő.” (19. oldal)

Miéville Patkánykirályában futotam össze legutóbb a hamelni patkányfogó legendájának „némileg” módosított változatával, és sikerült annyira felcsigáznia, hogy elolvassam ezt a történetet.
Nem volt rossz döntés, főleg annak tükrében, hogy – az igazat megvallva – rosszabbat vártam. Komor, sötét atmoszférára számítottam, ez javarészt teljesült is, de ennél bőven sokrétűbb a könyv, sőt, ha belegondolok, ez tulajdonképpen egy romantikus történet!
A komor színezetnek, fantasztikus elemeknek, mély bölcsességeknek köszönhetően pedig szerintem egyértelműen a jobbak közül való, még ha ez nem is az én műfajom.
Mert minden szomorúsága – és számomra enyhe „boldogok a lelki szegények”-felhangja – ellenére úgy érzem, hogy ez egy szép történet, ebben a tálalásban pedig réveteg önvizsgálatra késztet. A karakterek sorsokat, embertípusokat személyesítenek meg, az általa közvetített igazságok pedig húsba vágnak, nem véletlen, hogy a jobb eredetmondák több száz év elteltével is fennmaradnak.
Egy csillagot levontam, mert végül szomorkás hangulatban csuktam be. Nem vagyok happy-end-mániás, de egyfajta komor üresség lett úrrá rajtam a végére. Ami lehet, hogy az én hibám, mindenesetre egy biztos: van erő ebben a kis könyvecskében.

Valamikor még gyerekként hallottam a történetet, vagy inkább egy erősen leegyszerűsített változatát. Nem tudom már, ki mesélte vagy, hogy mennyi idős lehettem, de nagyon megmaradt bennem.
Aztán szembe jött velem ez a kis könyvecske az antikváriumban, és nem tudtam otthagyni.
Most pedig, ahogy elkezdtem olvasni, egyszerűen nem tudtam letenni, az első mondatával megfogott magának.

A történet nagyon érdekes, kicsit romantikus, kicsit szomorkás. A nyelvezete is kissé régies, de ettől függetlenül igazán jó volt olvasni. Ad egyfajta varázst az egésznek.
Nekem tetszett. Pedig általában nem szoktam ilyen könyveket olvasni. :)

Varázslatos a hangulata. Szomorú könyv.

Ez egy remek mű, igen élvezetes olvasmány, nagyon érdekes, ahogy a szerző ezt az (amúgy ténylegesen) marginalizálódott mesterséget mitikus erőkkel ruházza fel. A Patkányiró alakja, múltja és célja körüli sejtelmesség végigkíséri a művet, az olvasót végig izgalmas borzongásban tartja. Egyedül Sepp Jörgen történetét nem értem, kilóg a műből, és mindig megtöri a patkányirtó keltette misztikus légkört, a róla szóló fejezeteket nem élveztem, szerintem fölöslegesek, sőt, zavaróak.

Maga a regény tetszett, bár szerintem túlzás volt önálló kötetben kiadni. Egy picike könyv nagy betűkkel és vastag lapokkal, 2-3 oldalas fejezetekkel dirib-darabra tördelve, normlis formátumban 40 oldal körül lehet. Sokkal szívesebben olvastam volna több hasonló történettel együtt, egy antalógia részeként ( pl. nagy cseh prózaírók művei), fejezetekre tagolás nélkül. Viszont a kiadás pozitívuma az illusztráció; nem is igazán a címlapon található Faragó József rajz, hanem a sorok közt megbúvó rézmetszetek, Frantisek Kysela 1915-ös cseh kiadáshoz készített munkái, nem csak igazodnak a könyv hangulatához, hanem támogatják is azt.

Összességében ez egy remek történet tűrhető formátumú kiadása, mindenképpen ajánlott, sőt, azoknak, akik szeretik a legendákat és a misztikus alakokat, egyenesen kötelező. Az 1680 Ft-os árat ugyanakkor sokallom, szerintem ennyit nem ér meg, érdemesebb antikváriumban, vagy leárazáskor beszerezni egy saját példányt, esetlegkönyvtából olvasni.