Örökség 92% 74 csillagozás

Lehet, nem is a bűn a legrosszabb, amit ellenünk elkövetnek. Hanem hogy egyedül hagynak vele. Hogy nincs, akinek beszélhetnénk róla. Mert ha szóba hozzuk, akkor azt mondják: „talán igaz, talán nem”. Meg hogy: „mindenki követ el hibákat”. És: „meg kell tanulni megbocsátani, elengedni a múltat”. És ezt úgy mondják, mint békéltetők. Jó szándékú emberek. De hogy lehet megbocsátani, ha el sem ismerik, hogy elkövettek ellenünk valamit? Valahányszor felemlítjük a történetünket, úgy néznek ránk, mintha valami ocsmány bőrbetegséggel hivalkodnánk. Mintha mi lennénk azok, akik viszályt szítanak, akiknek semmi sem jó, akik nem tudják összeszedni magukat. Akik tönkreteszik a családi békét. Folyton csak a magunkét mondjuk, pedig nekik se könnyű, bizony. Miért nem hallgatunk inkább? Maradjunk egyedül a történetünkkel. Ne akarjuk megosztani mással a súlyt.

De a történet még ott van, ha nem is beszélünk róla. És egyszer csak nem lehet jóvátenni.

Különben meg – végtére is, a felszínen – ez a könyv csak egy pereskedés története. Hogy négy testvér összeveszik egy nyaralón. 376 oldalon. Kit érdekel? De bennem mintha a kést forgatták volna.

Az összes részletet újra és újra elismételték, kifogyhatatlanok voltak, de ebben nincs is semmi különös, drámai helyzet volt, és az ember úgy dolgozza fel a drámai helyzeteket, hogy újra és újra elmeséli.

Egy korai gyermekkorban elszenvedett családon belüli erőszak, abúzus története, ahol az ismétlés, a rideg, makacs ismétlés az ábrázolásmód, a traumafeldolgozás fontos eszköze.
Úgy visszhangoznak a regényben a főszereplő konok szavai, mint a kongó léptek egy bezárt ketrecben, egy börtöncellában, mindig ugyanazokat a köröket rójuk újra meg újra, nincs szabadulás, nincs felejtés, nincs feloldozás.
Több, mint negyven év telik el a történtek óta, amikor egy örökösödési vita, majd az apa halála felkavarja a súlyos bűnökkel terhelt múltat.
A család boldogabb fele összezár, könnyebb kitaszítani, hazugnak nevezni az áldozatot, mint elismerni a története igazát, amit az apa és az anya mindig is tagadott.
Nincs már szó akut fájdalomról, friss sérelemről, a regény inkább azt mutatja be, hogy az átélt trauma hogyan rombol és mérgez egy életen át. Az anya és a fiatalabb testvérek képtelenek a szembesülésre, a történtek elismerésére, így a megbélyegzettséghez kapott másik örökség a kiközösítés, a súlyos magány.
A múlt helyett a jelen a hangsúlyos, az a folyamat, ahogy a legidősebb nővér segélykiáltása, elfogadás utáni reménytelen küzdelme végighullámzik a szülőkből, gyerekekből, unokákból, dédunokákból álló népes család bonyolult szövetén.
Nehéz könyv, északi távolságtartással megírt, fájdalmas könyv. Kínzó űrt hagy a végén a feloldás, a megbékélés hiánya.

Hogy, hogy nem, de ezúttal bizony előfordult velem, hogy csak a fordító utószavának első mondata hozta el a revelációt a regény címével kapcsolatban. Akkor döbbentem rá, hogy közel négyszáz oldalon kergetőzünk holmi északi tengerparti immobíliák, meg némi rongyos vagyonban megtestesülő pénzeszközök, mint Örökség körül, pedig a regény címadója maga az incestus, mint valós, nemzedékekre örökbe adott és kapott partikulusz, ami besároz életet és múltat, megront emlékeket és konok célokat.
Ádáz örökség ez, valóban fertőzi a vért, a vérvonalat. Családok, nemzedékek takargatni való mocska, őrület és kegyetlenség melegágya ez, az idő múlásával már csak önmagáért való hétpecsétes titok. A titok, amelyről a környezet igyekszik tudomást sem venni, de amely csak elvétve maradhat mindörökké rejtve, hiszen a belőle fakadó gennyes kelésnek olyan penetráns a bűze, hogy évtizedek múltán is elárulja a behegedhetetlen sebhely hollétét.
Van ugye, ez a minden művészeti ág által, így nyilván az irodalom által is szentségében felmagasztosított fogalom, úgymint az ártatlanság. Ez pedig miben is testesülhetne meg szimbolikusabban egy regényben, mint a gyermekben, a gyermeklétben, a gyermek ártatlanságában. No, és mivel lehetne ezt a leginkább csúffá tenni, elárulni, ha nem a gyermeki érzések megcsúfolásával, a gyermek bizalmával való visszaéléssel. No, és hogyan lehet ezt még fokozni? Csakis a családon belüli erőszakkal, a testi-lelki abúzussal. No és ez az, amit ez a Vigdis Hjorth nevű norvég írónő valami utolérhetetlen profizmussal, az elszenvedő nézőpontjából, az ő bőrébe bújva, mégis eszelősen profi távolságtartással, szinte filozofikusan tisztafejű analízissel (Freud és Jung segítségével) tár az olvasó elé.
A továbbiakban pedig, hogy mindezt hogyan cipeli egy életen át az áldozat, hogy a családi legendáriumba különböző aspektusokkal betagozódott történést hogyan éli meg a környezete, az hogy hogyan viselkedik, aki makacsul tagadja, vagy aki cinikusan takargatja a bűnt, esetleg az, aki csak évtizedekig a homokba dugja (mármint a fejét), nos, mindez már csak a bűnt kísérő jellemábrázolás kötelező gyakorlata. Mocskos és visszataszító, de sajnos rendkívül hiteles.

Nagyon akartam nem szeretni ezt a könyvet, ami sikerült is. De az tagadhatatlan, hogy roppant mély nyomokat hagyott és valószínűleg lassan gyógyuló sebeket is a realista, nyers, könyörtelen ábrázolásmódjával. Mint irodalmi élmény, bizony meghatározó.

https://szeged.hu/cikk/vegre-ujra-kaphato-az-a-remek-bo…

Hogy milyen gazdag is a skandináv irodalom jól mutatja, hogy a zseniális Vigdis Hjorth bár már jó négy évtizede a pályán van, mégis az eredetileg 2016-ban megjelent és most bemutatandó Örökség című regényével került be olyan istenigazából a norvég és nemzetközi köztudatba. Jómagam már igen régóta el akartam olvasni ezt a kötetet – hiszen a szerző A tanárnő dala és a Henrik Falk című köteteivel már korábban is lenyűgözött –, ám az Örökség már jó ideje gyakorlatilag beszerezhetetlen volt, így persze kapva kaptam az alkalmon, amikor megtudtam, hogy a Polár könyvek újra kiadta ezt az annak idején óriási botrányt kavaró regényt.

Az Örökség több szempontból is elüt Hjorth másik két kötetétől, ugyanis nemcsak sokkal szószátyárabb (már-már knausgårdi módon), de egyértelműen érződik rajta Thomas Bernhard hatása is. Talán már ez utóbbiból is sejthető, hogy ez a regény is igazán húsbavágó témákat fog feldolgozni, és bizony nem fogja kímélni sem az egyént, sem a családot, sem a társadalmat.

Bár a felszínen az Örökség egy talán kicsinyesnek is mondható testvérviszály hosszadalmas és a felszínen nem túl eseménydús históriája (a jól szituált, nyolcvanas éveikben járó szülők úgy döntenek, hogy nyaralóikat a két fiatalabb lányukra hagyják, míg a bátyjukat és a családdal már jó két évtizede nem igazán kommunikáló nővért kizárják), ám a mélyben nemcsak egy abúzus története van ott, hanem egy képmutató és velejéig diszfunkcionális család krónikája is.

A majd négyszáz oldalas kötet narrátora a közel hatvanéves Bergjlot, akit kisgyermekkorában éveken keresztül zaklatott az édesapja, és aki ennek következtében mély és igen mélyre temetett lelki sebekkel volt kénytelen leélni az életét, ám a nyaralók körüli viszály, valamint apja váratlan halála mindezt a felszínre hozza, aminek következtében a nőnek végre kompromisszumok nélkül szembe kell néznie az eseményekről minden bizonnyal végig tudó édesanyjával és a történteket tagadó húgaival is.

Hjorth műve nem azért válik igazán megterhelővé, mert tocsog a szörnyű részletekben (az írónő alig fedd fel belőlük bármit is), hanem azért, mert Bergjlot gondolati révén megpróbál olyan mélyre ásni a családi és egyéni pszichékben is, amennyire csak lehetséges. A norvégnál talán nem is az incesztus a legszörnyűbb, hanem az erre adott családi reakció: az örökös tagadás, aminek következtében mindenki úgy kezeli a zaklatást egykor elszenvedő és mára már jócskán középkorúvá érett kislányt, mintha ő lenne a bűnös, aki merő szeszélyből tönkreteszi a látszólagos családi idillt. Ez a közel négyszáz oldal a folyamatos ismétléseivel, megakadásaival, újra és újrainduló köreivel pedig tökéletesen visszaadja Bergjlot szenvedését, aki a történtek után majd fél évszázaddal sem képes megnyugvásra lelni.

„Az elnyomottak általában megnyomorodnak, az érzelmi életük elsivárosodik, többnyire átveszik az elnyomó gondolkodásmódját és módszereit, az elnyomás leggyalázatosabb következménye az, hogy örökre tönkreteszi az elnyomottat, aki egyre kevésbé képes kiszabadítani magát.”

Azt hiszem, Vigdis Hjorth annak idején óriási botrányt kiváltó regénye (sokan vélték úgy, hogy saját a családjáról ír) nemcsak kiváló irodalmi alkotás, de igazán megkerülhetetlen mű akkor is, ha a családon belüli erőszakról, az ezzel kapcsolatos örökös elhallgatásról, valamint ennek következményeiről szeretnénk beszélni. Így nem lepne meg, ha ezt a második kiadást is ugyanolyan gyorsan elkapkodnák, mint az elsőt.

Második könyvével meggyőzött az írónő. Nem volt egyszerű olvasmány, nem tudtam vele gyorsan haladni, és bizony előfordult, hogy rezonáltak a dolgok a saját életemmel, és feljöttek az emlékek. Külön dicséretet érdemel, hogy pszichológiailag hiteles a történet. És amilyen banálisan kezdődik, hogy látszólag a család közös nyaralói miatt tör ki az ellenségeskedés, aztán egyre mélyebbre látunk, hámozzuk le a hagyma héjait.
Jöhet a következő könyve.

Köszönöm Vigdis Hjorth-nak, hogy olyan módon hozott hozzám közel egy rettenetes, lélekrontó, gyilkos dolgot, hogy minden percét szerettem az olvasásnak! A távolságtartó, szaggatott előadásmód, az intellektuális megközelítés olyan egyedi ízt és hangulatot adott a regénynek, amivel kevés alkotás bír. Végig éreztem, de mégsem tört össze a szomorúság, nem bénított meg a traumatizáltság, nem vert le a meg nem értettség jéghideg közönye és nem zúzott apróra a kirekesztettség. Magam voltam a szemlélő, rácsodálkozó, végtelenül együttérző olvasó, mert az író ezt a szerepet osztotta rám. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Egy nagyon nehéz téma roppant humánus módon való interpretálásáért számomra ötöst érdemel.

A család a legfontosabb, a családtagok mindenben támogatják egymást, jóban-rosszban együtt vannak. Még ha ez a mondás kicsit elcsépelt is, ez lenne a természetes, ez az én hitvallásom is. Ám Bergljot családjára ez egyáltalán nem jellemző.

A történet fókuszában egy örökségi vita áll, ami tulajdonképpen már az édesapa halála előtt elkezdődött. A négy testvér – Bergljot, Bård, Astrid és Åsa – kapcsolata a szüleivel nem felhőtlen. Bergjlot több mint húsz éve alig érintkezik a családjával, csak minimális mértékben kommunikál velük, a személyes kontaktust pedig teljes egészében kerüli. A testvérei közül Astrid az egyedüli, akivel időnként telefonon felhívják egymást, de ezek a beszélgetések is jobbára formálisak, rajta keresztül kap információkat a szüleiről. Astrid és Åsa gyermekeikkel együtt szívesen töltik a nyarakat a szülők Hvaler-szigeti nyaralóiban.

Az első bomba akkor robban, mikor kiderül, hogy a nyaralókat Astrid és Åsa örökli majd (holott apjuk korábban biztosította gyermekeit arról, mindannyian egyformán részesednek az örökségből). Fel is értékeltették a nyaralókat, de jóval a piaci ár alatt adnának túl rajta, így Bergljot és Bård a vártnál sokkal kevesebb pénzhez jutna, amikor megkapnák a részüket. Bergjlotot nem igazán érdekli az örökség, először nem is akar a vitába bekapcsolódni, elvégre ő úgysem érzi már önmagát a család részének, ám egy idő után mégis Bård mellé áll az örökösödési vitában.

Már kezdettől fogva meglehetősen vegyes érzéseim voltak a főhősnővel kapcsolatban, rögtön felvetődött bennem a legfontosabb kérdés: mi történhetett, ami miatt Bergjlot ennyire elhidegült a családjától? Természetesen a szerző ezt nem fedi fel előttünk rögtön, persze a fülszöveg megemlíti a családon belüli erőszakot, és érezni is lehet, hogy Bergljot leginkább az apjával szemben tartózkodó. Amikor végre lehullott a lepel a titokról, megnyugvást az sem hozhatott az olvasó számára. Sőt, a helyzet tovább rosszabbodott.

Vajon milyen kihatással van Bergljot életére a gyermekkori trauma? Mi lenne számára a megváltás? Túl tud-e lépni a problémákon? Egyesülhet-e a család az apa halála után? Ezeket a kérdéseket járjuk körül a szerző segítségével.

Vigdis Hjorth neve számomra eddig teljesen ismeretlen volt, de nyitott voltam az ismerkedésre, hiszen az eddigi olvasmányaim során a skandináv szépirodalom területén igazi gyöngyszemeket találtam. Még ha nem is tudom besorolni ezek közé az Örökséget, akkor is figyelemre méltónak tartom, mert egy nagyon fontos problémát feszeget, ami sajnos sokkal kevésbé ritka, mint szeretnénk. Számomra kifejezetten megterhelő volt a főhősnő életéről és érzelmeiről olvasni, szerencsére nagyon távol áll tőlem, amin ő keresztülment.

http://ekultura.hu/2019/07/27/vigdis-hjorth-orokseg

Az utóbbi időben nagyon megkedveltem a norvég irodalmat, így nagy reményekkel vettem kezembe ezt a könyvet.

A történet középpontjában látszólag egy örökösödési vita áll, azonban ez csak egy ürügy arra, hogy Bergljot mesélni kezdjen.

A gazdag és tekintélyt parancsoló apa halálával a nyaralók öröklése kapcsán kirobbant vita miatt 20 év után ismét találkozni kényszerülnek a családtagok. Bergljot úgy érzi, hogy elérkezett az a pillanat, amikor végre szembesítheti a családtagjait apja múltbéli bűneivel, hogy anyja és húgai is végre szembenézzenek a valósággal. Ez egyúttal lehetőséget is adna Bergljotnak arra, hogy lezárja a múltat és rendezze valahogy a családhoz fűződő viszonyát. Azonban a valóság annyira fájdalmas és elviselhetetlen, hogy anyjának és húgainak is sokkal egyszerűbb megkérdőjelezniük Bergljot szavait és a homokba dugni a fejüket. A testvérei közül a bátyja az egyetlen, aki kiáll mellette, mert ő már szintén elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a történtekre. Bergljotban ismét felszínre törnek a gyermekkor sebei, melyekről azt gondolta, hogy hosszú évek kemény terápiás munkájával már sikerült feldolgoznia. Ahogy előjönnek az emlékek Bergljotban egyre inkább tudatosul, hogy az apja által okozott traumát a mai napig nem sikerült feldolgoznia, az egész életére rányomta a bélyegét.

Az időben és térben is össze-vissza csapongó, valóságos eseményeket és álmok sorát felidéző történetmesélés és a rengeteg ismétlés, ismétlődés teszik igazán hitelessé a történetet.

Az olvasás közben Bergljot fejében cikázó gondolatok között éreztem magamat, teljesen átéreztem azt a kétségbeesett vágyát, hogy végre feloldozást nyerjen az alól a stigma alól, amit az apja okozott és amelyhez az anyja is bűnrészesként végig asszisztált a háttérben. Mindezek ellenére Bergljot nagyon jó anya és nagymama lett, bár az egész életét végigkísérték a párkapcsolati és alkoholproblémái.

Nehéz, de fontos kérdéseket, igazi tabutémákat feszeget ez a könyv, érdemes kézbe venni.

Szívem szerint 5 csillagot adtam volna, de a kiadás olyan rossz minőségűre sikerült, ami rengeteget elvett az olvasmányélményből.

off

Ha valaki azt akarná bizonyítani, hogy nemcsak szikár és minimalista skandináv irodalom létezik, keresve sem találna jobb könyvet ennél (na meg Knausgård-nál).

Súlyos történet, de sajnos felhígul attól, hogy rettentő bő lére van eresztve, szinte már krónikusan önismétlő (értem, miért, de akkor is fárasztó), ráadásul itt-ott beúsznak rövid szemelvények Freudról vagy Jungról, ami ilyen tálalásban a konyhapszichológiát is csak alulról súrolja. A fő bajom viszont mégis a könyv felépítésével volt. Olcsó megoldásnak tartom, hogy szinte már az elején ki van rakva az asztalra egy óriási trauma, amelyről viszont legalább 200 oldalig nem beszélünk, csak minden harmadik oldalon utalunk rá, hogy van, nyomaszt. „Ami akkor történt.”

Tetszettek viszont a karakterek, a helyzetek, illetve a többnyire tárgyilagos hangnem. Meg hát maga az alapkonfliktus: a nyaralók ügye, a családi dinamika. A regény olvastatja magát, kivéve akkor, amikor arról ír hosszan, hogy egy bizonyos dologról képtelen írni.

Muszáj megemlíteni, hogy a magyar fordítás alapvetően jó: ezt a dísztelen norvég nyelvet nem könnyű úgy átültetni, hogy ne legyen magyartalan – itt többnyire sikerült. Épp ezért is bosszantó, mennyi helyesírási hiba maradt a szövegben. Egybeírás-különírás, szóköz- és vesszőhibák, minden oldalra jut valami.

„…nem azért írta ezeket a cikkeket, hogy meggyőzze azokat, akik nem értenek egyet vele, hanem azért, hogy akik egyetértenek vele tudják, hogy nincsenek egyedül.„
Míg olvastam ezt a fájdalmasan őszinte regényt, végig ez az idézet motoszkált a fejemben. Csak a cikket helyettesítettem be a regény szóval. A történet azokról a családi örökségekről szól (az ajánlóban említett hagyatékon túl), melyek meghatároznak, megkötnek bennünket, fájdalmat okoznak, esetleg egy életre tönkretesznek. Azokról a hozott testi és lelki traumákról, amit azoktól szenvedünk el, akiknek állítólag a világon mindennél jobban kellene bennünket szeretnie.

A regény főszereplőjének tragikus öröksége, egy bántalmazott gyermek fájdalma és kitaszítottsága a családi körből, amire számtalan további tényező, magatartás és egyéni frusztráció súlya nehezedik. Ezek összessége olyan szintű ön- és társelemzésre ad lehetőséget, ami nem csak erre a konkrét szituációra adhat magyarázatot és egyfajta vigaszt. A főszereplő monologizál, tépelődik és vizsgálódik. A számára soha ki nem hevert gyermekkor (az az időszak, ami meghatároz minket ahonnan a személyiségünk alapját hozzuk) kerül nagyító alá, elemeire bontva minden reakciót, körülményt és személyt. A boldogság reménye nélkül válik támasszá, megértés híján önmaga gyámolává. Megdöbbentően hiteles és őszinte regény arról, hogy mennyire nehéz embernek lenni.