Uszadékfa 86% 11 csillagozás

Ha arra vállalkoznék, hogy megírom az első magyar nyelven is elérhető, kimondottan interszex regényét, egy felnövésregényt írnék. Olyat, ami megmutatja, hogy hogyan tudom szocializálni a hősömet. Vidra Szabó Ferenc sem gondolta másként.

A könyv középpontjában a kezdetekkor egy névtelen, nem beszélő asztmás gyermek áll, aki nem jár óvodába, és levegőváltozásra van szüksége. Így kerül falura, Boriszhoz és édesanyjához, Béla nénihez (ahogy a faluban mondják), az egyébként a nagyon kedves Annabellához, akinek van ideje megbeszélni a megbeszélni valót egy finom kávéval, és szívesen lát még egy gyermeket maga mellett. Itt kapja meg a gyermek a Beng nevet, amit megszeret, és amit sokáig visel, és itt lesz boldog gyermek és itt nő fel Borisszal, akivel elválaszthatatlan szövetségeseknek tűnnek.

Van, hogy megdöccen a szöveg a két világ ütközésében, hisz a fiatal bár olvasott Borisz szájából idegenül hat, ha gondolati síkon átlép a „szürreális irrealitásba”, ami számomra (is) nehezen dekódolható, és hasonló a helyzet, amikor részeg emberek a koncentrációs táborral kapcsolatban filozofálgatnak. Nem szeretnék vidéki parasztozni, bár tudom, hogy (vidéki első generációs értelmiségiként) hajlamos vagyok rá, de ezek kilógtam számomra a szöveguniverzumból.

Mivel ez a fő vonal a könyvben, nagyon sok szempontból mutatja be az interszex életet. Mivel az interszexség egy születési rendellenesség, a szülők is hajlamosak a felelősségüket vagy a másik felelősségét kutatni, és miközben hoztak egy állati jó döntést, azt az egyszerű helyzetet, hogy „Mi legyen a neve a gyereknek? A gyerekünknek?” nem képesek feloldani. Ebben a témában az elbeszélő is sokkal ügyesebb, amit egyébként is értékeltem, de úgy különösen, hogy én is keresem a gendernonkonform szavakat most, hogy a bejegyzést írom, és kaptam már magam rajta, hogy a hímnemű jelzőket használom, mondjuk én végig egy maszkulinabb karaktert képzeltem, talán mert a meleg narratívához szoktam.

És akkor rá is térhetünk a könyv magvát adó interszexségre. Sok szempontból alapos munkát végez az író. Körüljárja, hogy milyen értelmezései lehetnek az interszex témának, így pszichológiai, emberjogi és leginkább emberi tényezőket is elemez. A legkézenfekvőbb melyik mosdót használja a gyerek kérdésektől a komplexebb hogyan tanul meg nemi szerepeket valaki, akit nem helyeznek el egy bipoláris nemi közegben kérdésekig.

A könyv talán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eljusson egyébként kevesebb olvasmányélménnyel rendelkező, éritettekhez, vagy fiatalokhoz, ezért egy egyszerűbb, mindent kimondó nyelvet használt, amit lehetett szeretni, de nem szeretni is a könyv bizonyos túl kifejtő, akár túlmagyarázó részein.
Rendkívül idegesítő volt, és nem igazán értem, hogy a könyvekben jól megszokott gondolatjel (–) helyett miért használ (legalább következetesen) a szerző idézőjelet („”). Ezen sokáig nem sikerült túltennem magam, és addig sem a könyvre figyeltem.

Tartalmi szempontból sokszínűre sikerült, és működően sokszínűre, de nekem alapvető kérdések nem voltak tiszták a könyvvel kapcsolatban, úgy, mint: Mi került a születési anyakönyvi kivonatba? Milyen ruhákat hord egy interszex? Melyik társadalmi nemre jellemző külsőségeket viseli? Ezek azok a kérdések, amikre nem igazán kaptam választ a könyvben, de valahogy nem a szövegegészből hiányzott, csak azt vártam, hogy erről egy interszex regény nyilatkozni fog, mert hétköznapi dolgok, de ettől még szinte teljes volt a szöveg maga, és abszolút olvasható.
Itt írtam róluk sokkal bővebben: https://egymelegsracolvas.hu/vidra_szabo_ferenc_uszadekfa

Röviden: szerelmi történet. És tulajdonképpen hosszabban is.
A(z egyik) főhős nem mellékesen interszex, azaz nem lehet megállapítani, hogy melyik nemhez tartozik, és innen nézve már sejthető, nem hagyományos romantikus történetről van szó. (Egyébként azt hittem, hogy ez valami nagyon marginális dolog, ehhez képest a Wikipédia meglepő adattal szolgál: „Nehéz megbecsülni hány ember interszexuális, a legtöbb számítás 0,5-1,7% közé teszi, amely nagyjából olyan gyakori, mint a vörös haj”.)
A könyv nem a drámára helyezi a hangsúlyt, pedig van a sztoriban az is. Ilyen például a gyerekét elfogadni képtelen apa és a megtört anya reakciója a különböző helyzetekben. Vagy a környezet, ami közel sem olyan élhetetlen, mint a szerző legutóbbi regényében, de barátságosnak mégsem mondhatnánk. És gyakorlatilag az összes karakter küzd valamivel, küzd valami ellen.
Szóval nem dráma, inkább „csak” egy történet. Egyeseknek hétköznapi, másoknak különös. Lehetne sokkal hosszabb is, sok szálat tovább is bontogathatott volna a szerző, de bármilyen meglepő, ez így is egy teljes, kerek történet. Ami azért meglepő, mert legalább egy évtizedet felölel a könyv, de az is lehet, hogy még többet.
A könyv fogadtatása valószínűleg pont olyan lesz, mint a társadalom hozzáállása az érintettekhez: vagy ellenséges, vagy semleges. Mindenesetre ha a Wikipédia nem téved, különösen nagy dolog, és különösen fontos, hogy ez a kötet megjelent.

szépen megírt történet egy különös, sokunk által elképzelhetetlen szituációról. Abban biztos vagyok, hogy ez (és a hasonló regények) sokkal többet segítenek a megértésben és elfogadásban, mint a dühös publikációk. Burokban nőttem fel, ezért számomra is nehéz szembesülni, hogy milyen sokakat érint ez a fajta testi és lelki gyötrelem. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, hogy megismerje, megérthesse a másságot. Ami engem egy picit zavart, hogy szinte minden szereplő nagyon „jókais”, de leginkább megértő, pozitív, elfogadó a regény végére. Tapasztalatom szerint a társadalom nagy része kevésbé elfogadó és sokkal több atrocitás éri a „másokat”. Ettől függetlenül ajánlom. Olvasmányos, gördülékeny a könyv.

Már olvasás közben próbáltam elgondolni, hogy erről mit is fogok írni. Hát, nem egyszerű! Bennem talán az első érzés az volt, hogy de furcsa ezt olvasni! Ráadásul a szövegszerkezet, a stílus sem a megszokott. De akartam, mert érdekelt, kíváncsivá tett ez a fajta másság megélése. És ez már megint egy olyan történet, ami elgondolkodtat, csak más értelemben. Nem szántott mélyen a lelkembe, de mégis… Nem értettem a szülőket, akik képtelenek voltak meghozni egy döntést, ill eldönteni egy kérdést. Ezzel mennyire tettek vajon jót? Nem értettem a hallgatásukat e téren. Viszont megértettem Benget, aki némaságba burkolózva viselte sorsát, mindaddig, amíg nem érezte, hogy valaki nyit felé, elfogadja. Igen, ennyit tesz és ér egy barátság. Habár nem egy olyan könyv volt, ami nem ereszt, és érdek feszítve olvasom, mégis annyira kíváncsi voltam rá, mi fog kibontakozni a történet legvégére, hogy valamilyen szinten mégis fogva tartott. S ha már a vége: annyira mást képzeltem el. De így sem csalódtam, mert a lényeg, hogy Beng végül rátalált a saját útjára.

Kétféle könyvet olvasok: olyat, ami sokkolóan eltorzítja a lelket, és olyat, ami azt érezteti velem, mindig minden rendben lesz. Az Uszadékfa, noha a témája komoly és az erőszak is szerepel benne (egyszer), az utóbbi csoportba . Beng hozzáállása az eseményekhez, a fordulatokhoz és a szeretethez – nincs rá jobb szó – megnyugtatott, és talán pont ez a nyugalom volt az, ami elérte, hogy folyton ezt a könyvet akarjam olvasni. Most, hogy vége, go könyvtár és a Határmezsgyék vándorait szépen kikölcsönzöm, mert addig nem.nyugszom meg, amíg a kezemben nem foghatom :D