Egy ​dadogás története 191 csillagozás

Vida Gábor: Egy dadogás története

„Szülőföldet ​akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik." – ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik édesapja és édesanyja élettörténete mellett, az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, Székelyföld mélyéről érkezett; ekképpen e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot. „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?" – teszi fel a kérdést a regény lapjain.
Az Egy dadogás története így lesz egy írói pályakép, egy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2019
374 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435726
>!
Magvető, Magyarország, 2018
374 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435726
>!
Magvető, Budapest, 2017
376 oldal · ISBN: 9789631435856

1 további kiadás


Enciklopédia 65

Szereplők népszerűség szerint

román

Helyszínek népszerűség szerint

Erdély · Barót · falu · Hargita · Nyárádszereda


Kedvencelte 55

Most olvassa 26

Várólistára tette 220

Kívánságlistára tette 170

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Nem csak egy dadogás története. Vida könyve önmeghatározása szerint regény – de valójában inkább egy regény hűlt helye, pontosabban: egy regény helyett írt önvallomás, ami voltaképpen felfogható minden eddigi és elkövetkező írásának magyarázataként. Ne számítsunk szokványos erdélyi szövegre – már csak azért sem, mert Vida maga sem erdélyi, hanem romániai magyar spoiler, kisjenői, hogy akkurátus legyek. Sőt, Vida szövege kifejezetten szembemegy a szokásos Erdély-klisékkel*, mint ahogy nagyjából szembemegy mindennel, amit az ember egy gyermekkor-rekonstrukciótól elvárna – itt nincs idealizálás, nincs hamis nosztalgia, de még mélynyomor sincs, csak kiszámított hidegség, családi frusztráció és éles szemű kritika. De a különös az, hogy Vida ezzel együtt képes megőrizni ennek a világnak a szépségét – és ez úgy sikerülhet, hogy valami elképesztően fölényes nyelvérzékkel van megáldva, egy olyan masszív írói talentummal, ami egymással ellentétes minőségeket is harmonikus egészé rendez.

Jó könyv, okos könyv – talán a leghitelesebb magyar írás Romániáról, amit az utóbbi években olvastam. Azoknak, akik ismerik és kedvelik Vida eddigi munkásságát, jószerével kötelező, azoknak pedig, akik nem ismerik, szintén kötelező – csak hogy megismerjék. Merthogy vagy van rajtatok sapka, vagy nincs rajtatok sapka.

* Talán épp ez a „szembemenés” az, ami miatt nem tud olyan népszerű lenni itthon, mint amennyire megérdemelné. Mert nem azt kapja tőle az egyszeri olvasó, amit egy „erdélyi” írótól elvárna. Lásd még: „őstermészet, borvíz és medveszar”.

58 hozzászólás
eme P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Tipikusan az a könyv, amelyik értékelésénél csak ülök a monitor előtt, és várom, hogy jöjjön már az a fránya ihlet vagy mittudoménmi, hogy rendeződjenek a gondolataim, érzéseim, hogy meg tudjak szólalni. Aztán a végén csak dadogás lesz belőle, újra- és újrakezdett szegényes, elégtelen mondatok. Túlságosan közeli számomra mindaz, amiről Vida ír. Túlságosan ismerős természeti és emberi tája, tárgyi világa, minden, amit megidéz, amire reflektál, amiből felépíti ezt a vallomásos-emlékezős családtörténetet. És itt nem csak nagyszüleim kerekes rokkával, szövőszékkel, fogaskerekekkel, ekevasakkal és egyéb kacattá vált limlommal tele padlására, államosításra vagy épp napokig tartó sorbanállásokra gondolok, hanem azokra az életvitelben, szokásokban, lelki alakzatokan megnyilvánuló jelenségekre, melyeket a század második felének romániai viszonyai kiváltottak. A kényszeres élelmiszer(és nem csak)gyűjtésre, -raktározásra (amitől az idősebb generáció húsz-harminc év után sem tud teljesen szabadulni, és igen, nekünk is volt, sőt még ma is megvan az egész disznó fagyasztására alkalmas hűtőládánk), a spórlás, újrahasznosítás és tajkolás (nálunk tákolás) művészetének kialakulására, az ellenállás, a hatóságok kijátszásának kisebb-nagyobb momentumaira és gesztusaira, vagy épp a kilátásalanságba belefásult-belezüllött kétségbeesésre, a falnak-is-füle-van állapot által kiváltott szorongásra, a traumákra, szekusügyekre… Sorolhatnám napestig.

Vida érdeme, hogy e sok szempontból uniformizáló, hasonló sorsokat, élményeket kiváltó tárgyi és lelki világ felvillantott képeiből olyan narratívát hoz létre, amely az árnyalatokra, a változatosságra és a sokszínűségre hívja fel a figyelmet, és egy olyan sokrétű erdélyi valóságot láttat, amely bizony korántsem ama mitikus Tündérkert.
Szeretem, ahogy az elbeszélő szembenéz önmagával, és ahogy tükröt állít elénk is. Ahogy nosztalgiamentesen mer emlékezni és vallomást tenni, családtörténetet írni, és ezt a nosztalgiamentességet a személyes síkról tágabb kontextusba helyezi. Nem takargatja sem a családi, sem a történelmi-társadalmi szennyest, módszeresen lebontja az illúziók falait, rombolja a székely-mítoszt, a „színmagyar Erdély”-hazugságot, mer másként vélekedni Trianonról, székely-magyar, magyar-román viszonyról, mer feldolgozatlan traumák testi-lelki problémáiról, kudarcairól beszélni. Mindezt az összefüggő történet megvalósíthatóságának problémájával küzdve, egy dadogás története révén.
A regény egyik leglényegesebb motívuma, metaforája a dadogás – a folyamatosságot lehetetlenné tevő fogyatékosság, mely abban a pillanatban válik kezelhetővé, amikor nem küzdenek ellene, hanem elfogadják. Természetesen nem csak a főszereplő-elbeszélő dadogásáról, sorsáról és fejlődési folyamatáról van itt szó, hiszen maga a lét is dadogás, meg-megtorpanás és újrakezdés, légszomj és elakadt lélegzet, meg kis oxigén és fellélegzés váltakozása. De dadog a történelem, a rendszer, a kondukátor, a magyar nyelv és kultúra is a maga sokrétűségében és sokszínűségében meg persze más nyelvek és kultúrák szomszédságában-kereszttüzében. Nincs Tündérkert. Dadogás van. El kell fogadni. Lépni kell. Előre. Talán akkor túl lehet élni és lehet élni.
Ehhez meg távolság kell, amennyire lehet.
A fél életművel a háta mögött – mondhatni, az emberélet útjának felén – Vida belépett ama dantei erdőbe, mivel az igaz utat ezen kívül nem lelé. Az erdő, a regény másik fontos metaforája, az emlékezés, bizonyos értelemben a nyugalom helye, a legjobb pszichiáter, ahol az emberek megnyílnak egymásnak és önmaguknak. Ahol eltávolodnak a kényszerítő körülményektől, külső veszélyektől, elvárásoktól és normáktól, ahol szabadon lebukhatnak a lélek mélységeibe. Azonban ez sem teljesen veszélytelen hely, van, aki nem jön vissza a mélyből, aki meg igen, az egy komoly beavatási folyamaton megy át. Vida nem próbálja átfogó társadalmi-történelmi kontextusba helyezni történetét, de ez a lélekben való alámerülés és analizálás kárpótolja az olvasót az elmaradt nagyregényért. Sőt, talán jobb is ez így. Egyszerre személyes és távolságtartó, kritikus és önkritikus, bevállalva a kudarcot, saját határait, közben meg olyan olvasmányélményt nyújt, amelyet nem egykönnyen felejt el az ember.

Annyi minden lenne még, kezdve a remek karakterektől, a család anyai és apai ágában ütköző különböző társadalmi rétegektől, kölönböző világnézetektől, magatartásmódoktól*, folytatva a hatalmi hierarchia és a család struktúrája közti hasonlóság elemzésével, a kiszolgáltatottság, szabadság, alkotás kérdéseivel ésatöbbi.
Nagyon komplex, okos, józan írás ez, és rettenetesen kellenek az ilyenek – amúgy mindig, de manapság annál inkább.

* hangsúlyozott szerepet kap természetesen a súlyosan magyar apa, aki nem hajlandó viselni az erdélyiség csillagösvényének porától elhomályosult szemüveget, akinek halála szétrepeszti a székelyföldi burkot, átfesti emlékét, illúzióját. Vagy ott van az erdélyi és székely anya a maga alacsonyabbrendűségi székely tudatával, vagy a bigottságig hívő Gyurikabácsi nagyapa autoriter alakja, a tipikus székely megtestesítője. És persze az elzüllött, depressziós Tom nagybácsi és felszakadó vallomásai, szomorú sorsa… stb.

11 hozzászólás
giggs85 P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Véleményem szerint mind a mai napig nem írta meg még senki a Nagy Erdély Regényt (ehhez legközelebb talán Bánffy Miklós járt a maga Erdélyi történetek trilógiájával), és ez a tény Vida Gábor Egy dadogás története című új művével sem változott. Mégis, ebben a rendhagyó „regényben” megvan minden, amiből egy igazi Nagy Erdély Regénynek fel kellene épülnie.

„Regény”, írtam, mert bár ez áll ironikus módon a kötet elején, de ez a könyv minden (emlékirat, anekdotagyűjtemény, szociográfia, személyes gondolatok füzére, vagy akár számtalan regény vázlata), csak nem regény. Mert bár a szerző régi vágya, hogy megírja a maga Erdély regényét, de ebbe bizony a saját bevallása szerint is beletörik a bicskája. És mit tehet ilyenkor egy pályafutása közepén járó író? Hát összegez, visszatekint és gondolkodik.

Bár sok mindenről szól ez a kötet, mindennek közepében maga a szerző személye, na meg a (csak magyar nyelven meglévő) dadogása áll, ami megint minden, csak nem szimpla testi hiba. Hogy kiderüljön ez az őt mindig is kirekesztő, megszégyenítő, életét megnehezítő dolog honnan is eredhet, Vida Gábor végigtekint életén kisgyerekkorától egészen az egyetemi felvételiéig. És mit mondjak? Olvastam már jó pár visszaemlékezést, de ilyen személyest, ilyen tudatosan szerteágazót még nem igazán.

Miközben végigélhetjük, hogy nő fel ez a különös sorsú gyermek (akinek bár nem volt „Twist Olivér”-i sorsa, de nem is kapott soha igazi és feltétel nélküli szeretetet, iskoláskoráig a nagyszülei, na meg furcsábbnál furcsább nagybátyai nevelték), betekintést kapunk például a romániai magyarok és székelyek világába a ’70-es, ’80-as évek Ceausescu fémjelezte diktatúrájában. Magyarok és székelyek. Bizony. Vida Gábor ugyanis szakít a szokásos klisékkel és sztereotípiákkal, amelyek tagadhatatlanul megvannak a legtöbb Erdélyről szóló regényben – na meg persze a közbeszédben is –, de ha a valóságról, és arról akarunk beszélni, hogy mi miatt olyan Erdély, amilyen, akkor mellőznünk kell a kliséket. És Vida ezt teszi. Kendőzetlenül és nagyon okosan beszél minderről, így ebben a témakörben nálam az Egy dadogás története messze a legelgondolkodtatóbb szépirodalmi alkotás.

Az Egy dadogás története egy pillanatra sem áll össze valódi regénnyé, mert olyannyira gazdag és annyi témát, eseményt ölel fel, ami elég lenne egy tucat másikhoz is. Így olvashatunk itt az egyik szülői ág mélyen vallásos ágáról, kallódó, alkoholista, önsorsrontó fiatalokról, az egyre inkább felbomló és gyökerüket vesztő romániai magyar közösségekről („Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart.”), a falvak és egyetemes népi kultúra felszámolásáról, saját íróvá eszméléséről vagy a román néphadsereg áldatlan körülményeiről egyaránt.

Bár eddig is kedveltem Vida Gábor műveit, de meggyőződésem, hogy az Egy dadogás történetével nemcsak saját eddigi legjobbját alkotta meg, de ezzel a kötettel egyértelműen ott a helye a legnagyobb kortárs magyar írók között is.

24 hozzászólás
szadrienn P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Megrendítően hiteles írás. Kíméletlenül, a legmélyebb rétegekig hatolóan őszinte, ami talán a legnehezebb vállalás. Lefoszlik itt a szerzőről minden külső máz, minden tetszetős, külvilágnak szánt szerep, és mi vele együtt éljük át ennek a megtisztulásnak minden kínját és felszabadító erejét, és a végén nem marad már semmi más, csak az a nehéz munkával felszínre hozott életigazság, ami szükségképpen erőteljesen visszhangzik tovább az olvasóban.
Ősi hatalmi struktúrák mentén működő család. A teljhatalmú nagyapák alkoholizmusba vagy vallási megszállottságba torkolló kiskirályságai mégis egy letűnt, archaikus világ zamatát kínálják a nyíladozó értelmű unokának. A dadogás stigmájával megbélyegzett tanulóéveket, az Ottlik tollára kívánkozó internátust és a személyiség durva szétzilálására törekvő katonaságot a végtelen erdők nyugalma és az irodalom egyre növekvő vonzása tudja csak ellensúlyozni. Mindeközben pedig a legfontosabb, legsúlyosabb téma mindig Erdély, ami sokkal színesebb, heterogénebb, mint gondolnánk, és ami úgy kelt szinte vallásos áhitatot az íróban, hogy a szemünk előtt foszlik le róla minden idilli attribútuma.
Éles kritikai érzék bomlaszt itt szét szinte mindent elemi alkotórészeire, személyiség, család, haza meg tudja mutatni visszás oldalát, a végeredmény mégis nagyon empatikus, szerethető, bátor és igaz.

gesztenye63 P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

A kanonizált Szentírás szerint János, az evangélista egyenesen oda nyilatkozik, hogy „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért”. Olvasóként most valahogy úgy érzem magam, még ha nem is értem adta, de egy cseppet nekem adta Vida Gábor az ő életét. S ha ez túl patetikusnak hangzana, akkor itt és most oszlassuk a félreértés bosszantó és mérgező ködét. Hiszen egy önéletrajzi műben az alkotó pőre kitárulkozásával végső soron nem az életét adja nekünk, de bizony hogy a legintimebb világába enged be. Ez pedig mindig nagyon érzékeny, érzelmes, sőt lírai töltésű, még akkor is, ha a papírra vetett történések, események a lehető legprózaibb száraz tények, vagy csip-csup családi szösszenetek. Ha hiteles a szerző, akkor mindez az emóciók áradásává válik, amely a gyanútlan olvasót könnyen a mélybe ránthatja, vagy eufórikus állapotba emelheti. Hangsúlyozom, ez csak akkor működik, ha hiszek a szerzőnek, ha hiszek a szerzőben. Márpedig én hiszem, amit Vida leírt, hiszek az őszinteségében, érzem a valóságát, szenvedélyét, útkeresését. Hiszem és átélem a sikerét és talajvesztettségét egyaránt. Úgy érzem tehát, hogy Vida szeret engem, az olvasót, és mint alkotóművész nem adhat többet, becsesebbet, amivel ezt kimutathatná – nekem adja hát az életét, rám bízza magát, ítéltessen meg ez az élet az olvasó által.
Nem tudom, mi állhat e mögött a feltétlen bizalom mögött, hiszen nincsenek erdélyi, de még határszéli alföldi gyökereim sem. De van azonban megélt több min ötven évem. Vannak szocreál gyermekélményeim. Nekem is van saját „Iskolám a határon”, ahogy azt Ottliktól tudhatjuk, voltam szocialista néphadsereg sorkatonája, kerültem ki a seregből, egyetemről egy olyan nagybetűs életbe, ahol már jó előre kőbe vésett szabály volt, hogy az értelmiség előtt álló utak egyike bizony járhatatlan. Hány olyan barátom volt, akit a másik út, a járható vett el tőlem…
Úgy gondolom, ebből a generációból nagyon sokunknak az íróasztala fiókjában, megfakult családi fotókon, levéltöredékeken, vagy csak az emléktől ösztönösen védekező agytörzs rejtekében, de valahol ott lapul Egy dadogás története. Magam is átkozom az idő gonosz folyamát spoiler, és gyűlölöm a mulasztásomat, amiért gyerekfejjel nem hallgattam eleget a fogságot megjárt öregapám történeteit, hogy magától értetődő módon elkönyveltem, ahogy nagymamám egy nap alatt megőszült, mikor a falut elérte a front. De miért nem nyaggattam édesanyámat, hogy beszéljen nekem ’56-ról, milyen is volt azt megélni tinédzserként, faluhelyen, egy zárt közösségben? Vagy az apám előlem elzárt élete milyen lehetett a Művekben, ahol negyven évet húzott csiszolóként a műhelyben? Nyugdíjasként fel is mutathat néhány vörös csillagos brigádjelvényt, meg egy kiadós szilikózist. Szemérmesség, vagy érdektelenség? Mi tartott vissza, hogy faggassam, nyüstöljem Őket? Nem tudok én erre válaszolni, csak a kínzó hiányt érzem, és hálát adok Vida Gábornak, hogy helyettem is emlékezik, hogy ismeretlenül, idegenként is beenged privát poklába/mennyországába. Reménykedem, hogy közösen megérjük, amikor ez a fél/egész önéletírás egyszer majd kiegészül egy zárójelentéssel.

Olvassátok, de csak lassan, türelmesen, mindig megvárva, hogy egy-egy csukott ablak, vagy ajtó előbb csak résnyire, majd sarkig kitáruljon. Nagyapám szokta volt mondogatni, mikor Karácsonykor, a fa alól kitéptem az első ajándékomat: Várgyá’ fiam, csak lassan, ne kapozz’!

5 hozzászólás
DaTa>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Az Egy dadogás története után két dolgot bánok csak. Hogy Vida Gáborra nem figyeltem eddig és hogy soha nem jártam Erdélyben még. Ideje változtatni mindkettőn.

3 hozzászólás
Csabi P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Pár napja gondolkozom, hogy mit is írhatnék erről a könyvről. Előttem már agyondicsérték, ami nem jó, mert túlzott elvárásokat teremthet. Hiába tudja az ember, hogy a Moly-értékelő is tévedhet, sőt, több is egyszerre, mégis… Ebben az esetben nem tévedtek, talán kicsit túloztak.
Önéletrajzként van megcímkézve a mű, ami csak hellyel-közzel állja meg a helyét, hisz csak az író egyetemre kerüléséig tart a történet, vagyis eddigi életének csak a felét dolgozta fel. Inkább fejlődésregénynek mondanám, annak pont kiváló, ahogy Vida felfedezi magában a művészt, aki nagyon nem illik a vidéki Románia, a magyarságukat is felemás módon megélő ottani magyarok festette képbe. Na pl. az őszinteségével, hogy nem hagyja magát befolyásolni a kialakult tablóktól, ahogy bemutatja a partiumi magyarok és a székelyek közti értetlenséget, és minden pátosz nélkül, a sztereotípiákat félrehányva képes foglalkozni a korabeli romániai helyzettel, és mindazzal, ami kihat a mára is.
A főcsapás persze a család, ebben „szerencsés” is Vida, hisz apja magyar, anyja székely, ez meg is adja a könyv alaphangját. Sorra veszi az összes defektust, a család ezekben tökéletesen segítségére van, az, hogy nála csak a dadogásban jön ki ezek eredője, tulajdonképpen még tiszta mázli.
Őszinte, szépen megírt könyv az Egy dadogás története, ha nem is a Nagy Erdély Regény, de legalább nem is próbálja annak álcázni magát, ami külön dicséretes.

11 hozzászólás
SteelCurtain>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Annyi kortárs műnél harsant már fel hozsannázó kórus, hogy egy ideje olyan egészséges gyanakvással fogadom ezeket, mint féltékeny asszony a férje után érdeklődő fiatal nők telefonhívásait. Nem mintha ezek a művek nagyobb csalódást okoztak volna eddig, de többnyire még a legsikerültebbekből is hiányzott valami kis plusz átütőerő, amitől igazán fajsúlyossá váltak volna, megragadtak az egyébként igen tiszteletreméltó jó kategóriájában. Vida Gábor jelen írásánál viszont nem lehet vita; ez mestermű. Bravúros az a hűvös stílus, ahogyan vad szenvedélyek keltésére alkalmas dolgokról ír. De Vida nem akar szenvedélyeket kelteni, neki éppen elég ezek között a szenvedélyek között lavírozni, hogy ne csak ép bőrrel, de ép lélekkel is haladjon az élet tengerén. Mivel néhányszor szinte világítótoronyszerűen feltűnnek a könyv lapjain városom, Gyula fényei, innen ismeretlenül üzenem az írónak, hogy néha hamis jelzőfények csalják zátonyra a hiszékeny hajósokat. Habár aligha maradt benne már csöppnyi naivitás is annyi tömény dózis után, ami a diktatúra, a vallási fanatizmus, vagy éppen az alkoholizmus részéről a nyakába szakadt.
Ritka őszinte írás. Senkinek, és semminek nem akar megfelelni. Még a hagyományos Erdély klisének sem, mely kis hazánkban a legalapvetőbb követelmény. Ennek híján aligha lehet ünnepelt kultúrguru, legfeljebb csak pokoli jó író. Nyilván lehet vitatni egyes megállapításait, s bizonyára lesznek akik teljes nézőpontját is kétségbe vonják, holott éppen azt kellene ünnepelni, hogy végre egyszer nem a sértett kisfiú szemszögéből látjuk ezt a világot. Pedig a nacionalizmus igyekezett őt is megérinteni. Mint ahogyan más, könnyebb utak is csábíthatták, hogy nyílt önvallomásában a közönség kegyeit keresse.
Nem élt vele, amiért nemcsak tiszteletemet vívta ki. A legkevesebb, hogy besoroltam kedvenceim közé.

4 hozzászólás
pepege P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Amint befejeztem az olvasást, rögtön meg is néztem a molyon Vida Gábor adatapját, és rácsodálkoztam, hogy miért került ő ki eddig az én látószögemből. Hogy lehet, hogy egy író, aki ennyire egyedi (egyéni) hangot üt meg, szövegével ennyire magához tud láncolni engem, az olvasót, még sosem figyeltem rá?
Erdély története, családtörténet, Vida Gábor története, 3in1. Minimum. Ami leginkább tetszett, hogy mindegyik, de igazából egyik sem. Vagy ha igen, akkor másképp, mint általában szokás. Nem indult el pl. a születésétől és időrendben végighaladt a jelenkorig. Ehelyett kiválasztott néhány témát, ezek lettek a fejezetek címei és azokat járta körül, rágta le az alma csutkáját. Persze mondhatjátok, hogy ebben aztán mi a különleges, ezt bárki utána csinálja. Na igen, ez lehetséges. De hogy nem így, ilyen formában, stílusban, az hétszentség. Nem is tudom, mit is dadoghatnék róla… Olvassátok! Újra és újra.

6 hozzászólás
n P>!
Vida Gábor: Egy dadogás története

Napok óta gondolkodom, hogy mit mondjak erről a könyvről. A könyvről? Egy életről, amit megrázóan őszinte mondatok sora mesél el. Arról, hogy „meg fog téged verni az Isten” – ahogy az első kézirat elolvasása után egy családtagja reagált. (…) csak arról lehet szó, ami el akarja mondatni magát – Vida Gábor megírta, én meg kedvenceltem. Milyen fura dolog kedvencelni mások életét. Persze, nem azt, nem az életét, hanem, hogy ezt elmondta, ahogy elmondta. Talentum, áldás van rajta.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

„édes fiam, akkora pofont kapsz, hogy freskó leszel a falon, és apád belehülyül, mert nem ismeri a stílusát”

279. oldal

32 hozzászólás
Kuszma P>!

A csoportos viselkedésben mutatkozik meg, hogy mi a különbség a gimnazisták, a szakiskolások meg az analfabéták között, a diktatúra legfőbb ellenlábasa mindig az iskola, azt kell felszámolni, laktanyává, istállóvá tenni.

344. oldal

Kapcsolódó szócikkek: iskola
3 hozzászólás
Kuszma P>!

Anyámnak életprogramja van, házi feladata, amit el kell végeznie. Ezt a feladatot végső soron a Jóisten adta neki, ahogy mindenkinek a sajátját, az élet arról szól, hogy a feladatot teljesíteni kell, az életünk árán is: áldozatot kell hozni. Az a baj, hogy én vagyok anyám központi feladata, a kötelesség, amelyet teljesít, rendszerint ellenemre is.

16. oldal

Kuszma P>!

Kamasz vagyok, bár nem tudok róla, a mi családunkban még akkor nem volt a kamaszkor feltalálva, csak odaát (Magyarországon), a tévében. Nálunk jó gyermek van, szófogadó, vagy rossz, engedetlen, tekergő.

21. oldal

Csabi P>!

Kétszer mérünk, egyszer vágunk, tartja a mondás, de mi háromszor mérünk, egyszer vágás előtt, kétszer utána, hogy biztosak legyünk, tényleg elszabtuk megint.

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A mi kultúránkban ritka már az olyan ember, aki másokra hosszan hajlandó figyelni, általában mindenki a saját monológját mondja, egymás szavába vágunk, azt a pillanatot várjuk, amikor átvehetjük a szót, hiába mondogatjuk, hogy hallgatni arany, mert pontosan tudjuk, ez ritkán igaz, aki nem beszél, arról azt sem tudjuk, hogy létezik.

danaida>!

DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de.

(első mondat)

Kuszma P>!

A legfrappánsabb családregényt a Házsongárdban olvastam, nagyon egyszerű, míves kivitelezésű, hatalmas márványtömbön ennyit írt: Tata Mama Eu – Apám Anyám Én.

47. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Házsongárd
fióka P>!

El-elszöktem néha Kolozsvárra, és egy kölcsönkapott igazolvánnyal beültem az Akadémiai Könyvtár szabadpolcos olvasótermébe. Olyan volt az akkor, mint ma az internet, ha nem értettem valamit, levettem egy lexikont a polcról, és addig lapoztam, amíg bele nem fáradtam. Bármit le lehetett venni, és néha kiesett az idő, teljesen magamba feledkeztem, órak teltek el, napszakok, és én könyvek lapjain gyalogoltam, ez lehet a szabadság, gondoltam néha, de sosem akkor, csak utólag.

367. oldal, És még mi van?

Kapcsolódó szócikkek: Kolozsvár · könyv · szabadság
1 hozzászólás
Kuszma P>!

Nem tudtam akkor, hogy a munkásosztály a munkát szeretné megúszni, mert nem tesz szabaddá és nem nemesít, legalábbis ahogy azt akkor végezték, úgy nem.

275. oldal

Kapcsolódó szócikkek: munka

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Tamási Áron: Ábel az országban
Bartis Attila: A vége
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
Dragomán György: A fehér király
Tóth Ágnes: Pokol az emeleten
Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae – A tűz és a víz állatai
Garaczi László: Hasítás
Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Dragomán György: Máglya
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem