Ahol ​az ő lelke 28 csillagozás

Vida Gábor: Ahol az ő lelke Vida Gábor: Ahol az ő lelke

„Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt. Attól tartok, nem volt rá szükségünk.”

Werner Sándor egykori honvédtiszt meggazdagodni indul az Újvilágba az első világháború kitörése előtt. Fiát is magával vinné, de a kivándorló hajóra csak az apa száll fel. Lukácsot a sors meg a kalandvágy Afrikába viszi. 1919-ben találkoznak újra, kifosztva, csalódottan, bujkálva a román hadsereg által megszállt Kolozsváron. Az apa: mert katona volt, a legendás Székely Hadosztály tisztje, és titkos küldetése van. A fiú: mert ellógta a háborút, és még mindig nem tudja, mihez kezdjen magával. Milyen volt az a világ, ahonnan elindultak, és milyen az, ahova megérkeznek? Mi történt a nőkkel, amíg a férfiak hadakoztak vagy lógtak éppen? És miért nem száll le talapzatáról a legnagyobb magyar király ércszobra, hogy beleszóljon a történelem menetébe, ha már az emberek tehetetlenek, vagy csak elrontani tudnak mindent?

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Magvető, Budapest, 2019
288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631439007
>!
Magvető, Budapest, 2013
310 oldal · ISBN: 9789631431483
>!
Magvető, Budapest, 2013
310 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431247

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Jókai Mór

Helyszínek népszerűség szerint

lövészárok


Kedvencelte 1

Most olvassa 5

Várólistára tette 55

Kívánságlistára tette 32

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
szadrienn P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Erdély az első világháború idején. Nyughatatlan, az örökös útkeresésbe soha bele nem fáradó szereplők, akik kihajózhatnak Fiume kikötőjéből egy óceánjáró fedélzetén és elutazhatnak egészen New Yorkig és vissza, részt vehetnek oroszlán és elefánt szafarin Fekete-Afrikában, a szívük mégis Kolozsvár főterén marad, közvetlenül Mátyás király ércszobra mellett.
Akinek a lelkébe beleégett ez a csodálatos város, az talán még meghalni sem tudna máshol, mágnesként húzza vissza a haza, az otthon, és a remény, hogy talán vár még rá a szeretett asszony. Vida Gábor műveiben tökéletes korrajzot nyújt, járjunk akár a múltban, akár a jelenben, hőseit gondosan ábrázolt történelmi, társadalmi és gazdasági összefüggések közé helyezi, hogy ennek jelentőségét aztán egyetlen tollvonással keresztülhúzza az egyéni szándék és sorsfeladat, hiszen hiába rajzolják át a világhatalmak újra meg újra Európa térképét, nem szabhatnak határt az emberi vágyaknak.
Nagyszerű a két főszereplő, az apa és fia közötti kapcsolat ábrázolása, és keressük, ha nem is találjuk a titkot, hogy mitől válik egy férfi és nő közötti kötelék eltéphetetlenné. Az erőteljes, férfias próza pedig egy-egy mozdulat, gesztus, természeti kép erejéig érzékeny, lírai szépséggel telítődik. A regény nem tartozik a könnyen befogadható olvasmányok közé, már csak formai okok miatt sem, hiszen az egész kötet egyetlen sóhajtás, egy megállíthatatlanul hömpölygő gondolatfolyam, részekre, fejezetekre tagolás nélkül, de végig abban a mély és hiteles régióban jár, ami erős érzelmi visszhangot kelt és maradandó értékeket hordoz.

6 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Ahol az ő lelke. Ezt a címet olvasván, az ember óhatatlanul egy lírai hangvételű, porcelán törékenységű, érzelmes, érzékeny írást várna. Az érzékenység valóban itt van, jelen vannak az érzelmek is, de jóval inkább hegyikristály ez a regény, mint kézzel festett kerámia. Nincs benne semmi művi, inkább olyan, mint amit a szél meg az eső, a fagyba dermedt hó és a különös alakú jégcsapok, szóval maga Természet anya fest saját két teremtő kezével.
A regény 300 oldalon, szinte dialógusok nélkül – egy óriási, egybefüggő gondolat- és emlékorgiaként közreadva – tárja az olvasó elé apa és fia életének alig több, mint egy évtizedét. De milyen évtized ez? Ezek azok az évek, amelyek nem csak a Wernereknek, de magyarok, románok, zsidók, cigányok és még ki tudja hány náció hány nemzedékének életét változtatják meg gyökeresen, itt ebben a kis medencében és a nagy, csillogó tornyokkal díszes Európa szinte minden más országában egyaránt.
Van ebben a regényben lövészárkok mocska-bűze, kitántorgás az Újvilágba, Trianon minden nyomorúsága, Erdély elveszte-siratása, de mégsincs benne egy gramm fölös, ízléstelen pátosz. Nem a nagy nemzetieskedés álszent – manapság oly divatos és a közbeszédben olyannyira, hánynivalóan túlspirázott – hangulata hatja át. Bár a veszteség érzése meghatározó, Vida Gábor nem sugallja folyton a nagyhatalmak felelősségét a jelen helyzetben, egyszerűen sajnálkozik nemzetünk peches lúzersége fölött. A férfiak sorsán keresztül láttatja egy egész generáció és azok utódainak fura, hányattatott, folytonos útkeresésre és igazságtételre kárhoztatott sorsát, jelenét és jövőjét. Apán és fiáén keresztül, akik életében mindig ott van a mindent meghatározó nő is – az anya, feleség, szerető, aki életet ad, biztonságot nyújt, de minden veszteség forrása is egyben, akár az Anyaföld.
Csodaszép, ahogyan Vida Gábor a magyar Kolozsvárott, vagy Váradon, Vásárhelyen megforgatja a hőseit, ahogyan minden utcakőben, a házfalak omló vakolatán, vagy Mátyás királyunk lovasszobrában keresik a hazát, ahogyan lépten-nyomon megtalálni vélik azt és mégis szétmállanak kezeik között az áldott rögök. De nem bántja a szerző a románt sem, hiszen mit tegyen a botcsinálta „hódító”, ha a történelem különös játékgépe éppen ezt a leosztást pörgette ki neki.

De a Wernerek csak nem nyughatnak, és hiába térnek még meghalni is mindig csak haza, ha nem tudni hol is az a haza. Hiszen az csak ott lehet, Ahol az ő lelke. Egyszer majd csak eljutnak, és mi is eljutunk oda és akkor érkezhet a megnyugvás, a megbékélés, és a mi fiaink talán majd építhetnek is, nemcsak mindig a fájdalmas, duzzogó, sértett emlékezés.
Ez a regény csodálatos, és bármennyire is fájdalmas, azért csak kedvenc és ajánlatos.

3 hozzászólás
>!
Kuszma P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Szerintem ez a magyar mágikus realizmus*. Tiszta, pontos mondtafüzérek, erős téma, sűrű, izgalmas szöveg. Nálam 2013 legjobb magyar könyve.

* Mondtam négy éve, de ma már nem mondanék ilyet. Csak hogy: simán remek könyv. (Update, 2018 dec.)

13 hozzászólás
>!
n P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Varázslatban voltam. Alig 300 oldal, de hosszan-hosszan olvastam és nem eresztettem. Ő sem engem. Oldalakat olvastam kétszer, próbáltam megjegyezni ezt az ízes, szófordulatos beszédet. Ahogy az apa ráteszi fia vállára a kezét, ahogy ennek a mozdulatnak jelentőséget ad az elindulás és a megérkezés. Nemhogy az első mondata, vagy az utolsója tartott fogva, hanem az egész világfordulata. Beleolvastam, leültem, felálltam, a könyvtár polcai között. Nem vagyok egy nyugtalan ember, inkább az elfogadó, vagy beletörődő fajta, de ez más volt. Meg az is, hogy Erdély, (pedig, csak egyszer jártam ott, de annyifelé barangoltam akkor, bivalytej, pálinka, szakadék, és függőhidak, emlékek, megyek nemsokára arrafelé, esküvőre, lakodalomba, egy molylány megy majd férjhez, titok), de nekem ez az egész regény tele van titkokkal. Mennyi szépség és bánat. Egyik a másikban benne van, én úgy érzem, legyen bármiről is szó. Annyira tudnám mondani, ha el tudnám mondani, hogy talán sosem azok a szavak maradnak meg bennünk, vagy fiainkban, amiket szándékosan, célzottan mondtunk, ezerszer hallottunk, vagy nekünk szántak-szánunk. Útravalóul. A töredékek, a félig gondolatok, a szándéknélküliek vésődnek be. És, úgy beleverném az ajtófélfába, mint a mezuzát, hogy mindenütt lehet élni, de meghalni csak ott kéne, ahol a lelked van. Ezen merengek mostanában. Hogy az időt meg kéne állítani néha, mert visszafordítani képtelenség. Meg azon is merengtem, ami a könyvben is van, hogy ami elmúlt, az miért történt. És elmúlt-e egyáltalán. De én éppen ezt a kérdést, hogy miért, ezt sosem kérdezem. Bennem nem múlik el semmi, legyen az országok feldarabolása, vagy sorsok szaggatása. Szorítok mindent magamban, nem engedve az időnek, a tényeknek, a történelem, vagy a saját történetem kiszámíthatatlanságának sem. Hiábavaló fájdalmak? Lehet, de amíg fáj valami, amíg őrzöd az elengedhetetlent, addig élsz. Az öröm is megtartó erejű, de tanulságot a valamikor volt ad. Valahol minden ebben a nem eresztésben végződik, mert nem értjük az okokat, a mi végre-ket, és csak intünk a fejünkkel, hogy nem, nem, csak várni valamit, valami jelet, amitől aztán történni fog a világ, nem csak állni. Ilyen az ő lelke és ilyen ez a regény és ilyen, nem csak az 1900-as évek Kolozsvárja, Marosvásárhelye, Mátyás király rejtélyekkel teli szobra, vagy országunk Budapestje, hanem a XXI. század szabadságtalansága, a látszatbéke gúzsbakötése. Embernek kell maradni, hozzon bármit is az idő.

2 hozzászólás
>!
akire MP
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

"Most viszont nem a vadászélményt meséli el, hanem azt, hogy amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke. Ettől mindenki megnyugodott, hogy jó, akkor nem hal most meg, ő pedig tovább hánykolódott kínjaiban, tényleg nem halt meg, és azóta sem tudja, miből látta ezt olyan magabiztosan az a vénember.
Hol volt az ön lelke akkor, kérdezte csodálkozva Savin, és erre Lukács megvonta a vállát. hogy azt nem tudom én sem, de most már egészen közel van, egyre közelebb."
Míg olvastam, az én lelkem otthonos helyre, ebbe a regénybe költözött…

>!
egy_ember
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Egy hosszú vonatút. Kolozsvár – Trieszt – Budapest – Bécs – New York – Nairobi – Port Said – Mombassa. Az ember többnyire magányosan utazik. Időnként beszáll egy nő, vagy néhány katonatiszt, esetleg egy detektív, de többnyire egyedül van mindenki. Az idő összevissza telik, hol majdnem megáll, hol nekilódul, miközben a szerelvény és utasa „feslik, fogy, mállik, szürkül”.

1 hozzászólás
>!
Bi_bi_bi
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Így van megírva egy jó regény. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha valahol görbe az a tükör.

>!
Dénes_Gabriella P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

A csillagok számát illetően sokat gondolkodtam.
Érzékenyen érint a téma, mivel az 1910-’20-as évek Kolozsvárja az egyik fő helyszíne a rgénynek, és sem az előljáró gondolatokkal nem tudok egyet érteni, sem pedig azzal a néha fől-fölbukanó gondolattal, hogy jaj, de rossz is ez az egész „határ ide, határ oda”…
Folyton csitítanom kellett magamat, ne olvassam a sorokat másként, mint a főhős gondolatai, így pedig érthető a fájdalom, a csalódottság. És végül, de csak végül a túllépés!
Amit nagyon szerettem a szavak szövésén, a narrátori hangok és nézőpontok sűrű váltakoztatásán túl az épp az a vonal, amely az általam kifogásolt dolgokkal folytat vitát. Ami rávilágít arra, hogy nem a nemzetiség a fontos… vagy nem úgy, ahogyan látni szeretnénk…
Kevés ilyen munkát olvastam. Nagyon jó, nagyon felkavaró, de elgondolkodtat és jól van megírva.

>!
ppeva P
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Köszönöm, @n! Elolvastam az értékelésedet, és azonnal tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Nem is tudok saját értékelést írni, ahogy és amit írtál, abban minden benne van. :)

4 hozzászólás
>!
Kuporka
Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Nekem most került a kezembe ez a lenyűgöző, csodás, ízes, millió gondolattal teli regény. Régen olvastam ennyire ízig-vérig kelet-európai, és mégis felemelő és elragadó regényt. Mostantól különösen figyelek a szerzőre, és keresem a műveit.


Népszerű idézetek

>!
pepege MP

Nyomasztó hely a könyvtár zárás előtt, amikor fáradtan és mégis ajzottan a sok betűtől az ember megérzi, hogy ezer év alatt sem tud elolvasni mindent.

46. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár
7 hozzászólás
>!
n P

Én, Werner Sándor, kvietált honvédhadnagy az Úr 1900. esztendejében Kladovka Máriát, azt a nőt, akit legszebbnek tartottam és leginkább szerettem, és aki törvénytelen, de igazi fiút szült nekem, bár valójában nem szeretett, átengedtem báró Engelstett-Wörnitznek (Karl Friedrich), aki nem csak nálamnál jobb kardvívó, egy fejjel magasabb, kék szemű és szőke, hanem előkelőbb és gazdagabb úr is volt. Így hát minden bizonnyal rossz alkut kötve, mintha az ördöggel, mert a szeretett nőt adtam a fiamért, jó alku pedig nincs, elindultam földrajzi tudásom szerint Magyarország legeldugottabb szegletébe, Erdély északkeleti vidékére, hogy fenyvesek, medvék, székelyek meg oláh pásztorok között helyére tegyem lelkem dolgait, becsülettel dolgozzak, és felneveljem egyetlen fiamat, akit a Lukács névvel illettek a szent keresztségben.” Ezzel a mondattal kezdődik Werner Sándor emlékirata, véget is ér, nem akar, nem is tud effélét írni, viszont azon a felhős, őszi éjszakán, amit a marosvásárhelyi Transylvania szállodában töltenek együtt, mielőtt felvinné a fiút a Református Kollégiumba, nem tud elaludni. Rossz éjszaka ez, mert azt fogja mondani másnap az igazgatónak, mint akármelyik székely, hogy nem bánom, igazgató úr, ha leverik is a derekát, de neveljenek embert belőle; vagy csak annyit mond, hogy vigyázzanak a fiamra; esetleg még hozzáteszi, tudom, jó kezekben lesz. Akárhogy is van, itt megbicsaklik a hangja, és megáll azon az álmatlan éjszakán kezében a toll, a bőrbe kötött füzetbe ilyen körmondatok többé nem kerülnek. Otthagyja a fiút másnap délelőtt, egy híres kollégiumban, ahogy őt is hagyták, ahogy mindenkit otthagynak egyszer, valahol. Reggel majd a gyermek egy népes hálóteremben találja magát, az ébresztés meg ébredés zajai fogadják, idegenség és kék függöny az ablakon, csendesen esik az eső kint, varjak kárognak, vagy csak lengedez a hajnali szellő. Lukácsból is ember lesz.

7. oldal

8 hozzászólás
>!
szadrienn P

Talán a júniusi mezők lehetnek ilyenek a havason, amikor nyílik a rododendron, de az árnyékos oldalakban még hó van, sáfrány és ibolya lennebb, a fény viszont zuhog, zuhog mint a zápor, és a moldvai hegyek kéklenek a messzeségben.

38. oldal

Kapcsolódó szócikkek: rododendron
>!
fióka P

„…ha az ember nem tudja, hol jár, nem tévedhet el…”

98. oldal

>!
gesztenye63 P

(…) azzal kezdődik a felnőtt kor, hogy nincs többet vakáció, nem képes az ember kikapcsolni a lelkét, az érzelmeit és a valóságot.

43. oldal

>!
szadrienn P

Szóval ön is tud arról, hogy minden valamire való ércszobor olykor leszáll a talapzatáról, sétálni egyet, vagy hogy beavatkozzon, ha kell, a történések menetébe, mondja Jókai elégedetten, és Fadrusz bólint, igen, ezzel minden valamit érő szobrásznak számolnia kell. És azután Pest felé a vonaton, Jókai azt meséli Nagy Bellának, hogy szerette volna látni, amint a nagy király ércszobra először száll le a talapzatról, de arra a kérdésre, hogy látott-e valamit, nem válaszol, csak révedezve bámul ki az ablakon, és néhány percre elszunnyad, mint az öregek szoktak ebéd vagy egy félig sem igaz történet elmondása után a Nagyalföldön, a Pest felé zötyögő vonatban.

29-30. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jókai Mór
>!
gesztenye63 P

Ezekért a sötét gondolatokért jöttem volna haza, mondja keserűen magában, hát ennyi az egész, az álmok, a vágyódás, az évek, amelyek elemésztik a fiatalságot, amelyek felaprítanak mindent, mint a termeszek, hogy még csak nem is forgács meg szilánkok maradnak a mindenségből, hanem fűrészpor, homok, ocsú meg egy pohár savanyú bor, egyedül a kolozsvári szotyogós estében.

192. oldal

>!
ppeva P

…mindent elolvas, amit csak lehet, ott van Isten valahol a betűkben, közöttük, mögöttük, nem tudja pontosan, de valahol biztos. A bizonyság viszont nem a könyvekből van, ezt mindannyiszor érzi, amikor késő délután egyedül marad az Egyetemi Könyvtár nagy olvasótermében, és belesuttogja a hatalmas térbe, hogy: itt vagy, Uram? Hát nem volna jobb neked is ebben a könyvtárban, mintsem a dörgésben meg a hóviharban vagy hegyomlásban? Nyomasztó hely a könyvtár zárás előtt, amikor fáradtan és mégis ajzottan a sok betűtől az ember megérzi, hogy ezer év alatt sem tud elolvasni mindent. Ha világon élő minden olvasni tudó ember csak olvasna, akkor sem tudnánk elolvasni mindent, gondolja.

45-46. oldal

>!
gesztenye63 P

(…) ez a fiú pont olyan, mint ő. Tud valamit és abból nem enged. Irány van megint, közelség, egy lépés a világ, az igazság vagy a semmi. De azt a lépést meg kell valakinek tennie. Nem biztos, hogy bele kell halni, de az is előfordulhat.

13. oldal

>!
gesztenye63 P

Itt-ott elsiető árnyak, egy hangosabb szó, amit elnyel a tér öblössége, és túl az egészen valahol emberek beszélnek, nevetnek, ordítanak meg sírnak, zajlik és hömpölyög egy egész város, túl az egészen vonatok zakatolnak, hadseregek vonulnak, emberek élnek, mintha mi sem történt volna, és az emberek már soha nem úgy élnek, mintha nem történt volna semmi.

184. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

György Péter: Állatkert Kolozsváron
Salamon Konrád: A csonka ország
Marschalkó Lajos: Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?
Bottyán Zoltán – Drábik János – Patrubányi Miklós: Nemzetgyilkossági kísérlet és az arra adandó válasz
Sarlós Endre: A Trianon-kód
Margaret MacMillan: Béketeremtők
Zeidler Miklós: A magyar békeküldöttség naplója
Zeidler Miklós: Trianon
Zeidler Miklós (szerk.): Trianon
Schmidt Mária: Új világ született 1918–1923