Üvegkard (Vörös királynő 2.) 80% 494 csillagozás

Azt hittem hogy az első rész után egy igazán pörgős vagy ütős rész következik hát nagyobbat nem is tévedhettem volna, alig volt benne izgalom (nekem, de lehet másnak teljesen jó de én többet vártam az első rész után) A karakterek még mindig nagyon jók, talán kicsit Mare idegesített már de ez is túl élhető. Maven hatalmas de tényleg, nagyon jól kitalált karakter ő az egyik legjobb ebben a részben, a többiek is jók de egy igazi „fő gonosz ” az Maven. Alapból élvezhető ez a rész is de az elsőhöz képest ne várj sokat, helyette táj leírásokat és idegbetegséget Mare miatt.

Maven egy szörnyeteg. Elképesztő mennyi kegyetlenség szorult egy ilyen fiatal srácba. Amiket elkövetett a Vörös Királynő alatt, simán tudta überelni az Üvegkard-ban. Egyre betegebb rajongása a felszínre került, és igen ez az egyetlen gyengepontja Mavennek. Ugyanis őt nem érdekli a család, a barátok. Őt egyvalaki érdekli, és az Mare.
A Villámlány pedig mindenre megesküdött, hogy soha, semmiféleképp nem megy vissza Mavenhez. De a sors olykor mást tartogat, ezt Mare-nél senki nem tudja jobban.

Nagyon érezhető volt a könyvön, hogy az első részhez képest, itt nem volt olyan sok akció, ármánykodás. Ezek helyét átvették a végtelen tájleírások és az egyéb végig narrált cselekmények. Ugyanakkor jóból is megárt a sok, és itt most rengeteg olyan rész volt, amit átlapoztam. Mert untatott a leírás, szinte oldalakon keresztül ugyanaz ment folyton folyvást. Az utolsó 100 oldal viszont olyan volt mint amit megszoktam Aveyardtól. Pörgős cselekmény egy kis romantikával és szenvedéssel megspékelve. Na és persze Maven. Ő tényleg a „főattrakció.”

Kíváncsian várom milyen élményt hoz A Király ketrece.

Kíváncsian vártam a Vörös Királynő folytatását, mivel nagyon megtetszett a világ és a szereplők, izgalmas és érdekes volt. Sajnos ugyanezt a folytatásról nem mondhatom el. Én borzasztóan untam a könyv háromnegyedét. A cselekmény lapos volt és semmi másról nem szólt, mint Mare szenvedéséről. Mert Ő a Villámlány és folyton ezzel az egy dologgal volt elfoglalva. Neki milyen rossz, neki milyen nehéz, mindenki fél tőle, és így tovább. De hogy tegyen is esetleg valamit, amitől az emberek megkedvelik, azt már nem, elvégre Ő a Villámlány. Komolyan a harmincadik én vagyok a Villámlány monológnál legszívesebben hagytam volna a fenébe az olvasást. Az egészet Cal, Kilorn, Shade és Cameron miatt volt érdemes elolvasni, mert ők legalább a szemébe mondták, hogy mennyire megváltozott és önző, semmiben sem különbözik a királynőtől vagy Maventől. Nem hiszem, hogy az írónőnek az lett volna a célja, hogy megutáltassa az olvasóval a főszereplőt, de nálam ez sikerült, és ezzel együtt ki is ábrándultam a történetből. Olyan jó lehetett volna ez a könyv, ha az írónő nem próbálja meg Mare-t mártírnak beállítani, hanem a többi szereplőnek is szán némi szerepet a cselekményben, mert ott voltak, sokan és mind jó karakter, mégis kihasználatlanul hagyta őket. Kár érte.

Ahhoz képest, hogy az első rész kedvenc lett, ez a rész baromira felidegesített.
Sajnos igaz rá az átkötő részek gyengesége. Épített az első részre és előkészítette a katyvaszt a befejezésnek. Nos, sajnos szerintem nem lett túl jó. A könyvet mindenki úgy képzelje el, mint az X-men egyik epizódját. Van egy hely, ahova különleges képességű gyerekek és felnőttek bújhatnak el, és megtanulhatják a képességüket használni. Hm… bár nagyon érdekes képességek bukkannak fel, de ettől még mindig nem ad újat. De az az igazság, hogy nem is a kevés történeti előrehaladás miatt húztam fel magam, mert az még egészen élvezhető is, főleg a börtönös akció.
Na de Mare… úristen! Extrán odafigyeltem a könyvemre olvasás közben, mert félő volt, hogy csúnyán a falhoz csapkodom és végigtaposom.
Hát gyerekek, Mare egy borzasztó negatív karakter, és velem mostmár semmilyen harmadik rész, semmilyen „önfeláldozás” vagy „szerelem” nem fogja elhitetni, hogy nem az.
Tökéletesen illik Maven mellé, Calt pedig hagyja csak meg nekem, én úgy szeretném, ahogy megérdemli.
Mare eszméletlenül arrogáns, önző, 0! emberség van benne, spoiler, mindig csak a következő újvérű érdekli, de ők is csak egy hadsereg miatt, amivel a vörösök majd győzhetnek, senki sem egy személy, hanem egy eszköz a szemében. A barátjával és Callal is úgy bánik, mint egy lábtörlővel. És ráadásul buta, mint a föld.. nem ismeri fel az Adában rejlő kincset, szerinte erővel többre mennek, mint ésszel…
És az ékkő a mi kis „hősünk” koronáján: le se tojja hányan halnak meg az ő kis tervei miatt. Neki 42 halott barát jó csere 300 újvérűért és ezüstért. Ezt szó szerint mondja, és 5000 halott vörös gyerek nem érhet fel néhány újvérűvel a szemében (nem érdekel a végén mit csinál, mert az is dac). Tökéletes diktátor nem?
Szóval még hosszú hosszú sorokig tudnám írni mennyire gonosz Mare, de azt hiszem felesleges. És pacsi az írónőnek legalább Cameron karakteréért. A legtökéletesebb tükör, amit Mare személyisége elé rakhatunk. Jó lenne, ha ő lépne elő főhőssé…
Na most már picit lenyugodtam..

Hű.
Izgalmas volt az első rész befejezése, vártam, hogy folytassam a sorozatot, és ismét elmerüljek a Vörösök és Ezüstök világában.
Bevallom, volt egy rész középtájon, ahol baromira eluntam magam – de azt hiszem, hogy nem a könyv hibája volt, inkább az enyém. De a vége…hát, nem semmi.
Mare karaktere nagyon hasonlít Katnisséra, az Éhezők Viadalából. Nem hasonlítgatni akarom, de ő is pont ilyen ütődött, önfeláldozó mártír volt, akinek belecsapta volna az ember a fejét a falba. Az persze más kérdés, hogy vajon én mit tettem volna az ő helyében?
Az a rossz hír, hogy azt hiszem, ugyan ezt, amit Mare.
A könyv második fele rendesen fájt. Baromi nehéz jó döntéseket hozni az életben. És szinte sosem lehetséges, hogy valaki ne sérüljön a döntéseink miatt. Szar ügy.
Várom a folytatást!

Nem szeretnék most annyira sokat írni, mert félek, hogy esetleg spoileres lenne az első részre nézve. Őszintén szólva próbáltam semleges maradni a könyvhöz még az olvasása előtt, mert miután olvastam az első részt, több helyről is hallottam, hogy a második rosszabb, unalmasabb. Kicsit féltem, de amikor ténylegesen a kezembe vettem a könyvet, muszáj volt elengednem ezt a „félelmemet”, mert nem hagyhattam, hogy ez döntse el bennem, hogy valójában ez a regény milyen tartalmilag.

A könyv szerintem rendkívül intenzívre sikeredett és bár az elején nem egészen értettem a hirtelen ugrást, egészen megszerettem. A történet egy teljesen másik irányt vett és számomra teljesen olyan volt, mintha egy másik sztorit olvastam volna.
Ebben a részben nagyobb hangsúlyt kaptak a különleges képességek, több karakterrel és az adottságaikkal ismerkedhettem meg. Számomra érdekes volt felfedezni, jobban megismerni az új vérűeket. Kellemes volt olvasni, hogy ők összekovácsolódtak és csapatként egy közös cél elérése miatt harcolnak.
Ebben a részben én kicsit kidolgozottabbnak találtam a főhősnőnk karakterét, sokkal több gondolatát ismerhettük meg.

Teljesen megértem azokat, akik szerint ez a rész unalmas. Nem egy akció dús példány, mert ebben a részben inkább a tájleírások, monológok voltak a cselekményről.

Ellenben azt gondolom, hogyha úgy állunk neki a könyvnek, hogy ez más lesz, nem rosszabb, csak más, akkor szerethető is lehet.

Azt nem tudom, miért adtam három csillagot.
Kevesebbet érdemelne, de megkönyörűltem rajta. Lehet közre játszik hogy, van egy kis elfogultság bennem az első rész miatt, viszont ha a következő rész is ilyen gyenge lesz, akkor csillaghullás várható.

Repültünk ide, meg repültünk oda, de nem történt semmi említésre méltó. Noszogatnom kellett magam, hogy olvassak egyáltalán belőle.
Mare karakterfejlődésen ment keresztül mínuszba. A főszereplő sodródott az egész könyv alatt. Az az érzésem volt, hogy „olyan bizonytalan vagyok, vagy talán mégse”?
Idegesítő volt ez a folyamatos bizonytalanság. Én vágyok a VILLÁMLÁNY de gőzöm sincs mi történik vagy mit csinálok.

Ami tetszett és élvezetes volt számomra az pedig az utolsó nagyjából 50 oldal.

Ajánlom mindenkinek aki élvezni tudja ha a könyv első 400 oldala szenvedés.

Ha az ember sorozatot olvas, folyton a előző kötethez méri a jelenlegit. Így jártam az Üvegkarddal is, és akaratlanul is szembesültem azzal a ténnyel, hogy nekem nagyon hiányzik valami. Amit az előző részben annyira imádtam, a részletes világábrázolás, a helyszín, amiben szerettem barangolni, az most nem annyira erőteljes, mint szerettem volna. Továbbra is csodálatosak a leírások, a díszlet látványos és kellően színes, az én problémám az volt, hogy a helyszínek gyors váltakozásai miatt nem volt időm elmerülni, időzni bennük.

A különleges képességek viszont nagyobb hangsúlyt kaptak, több karakterrel és sajátos tehetséggel ismerkedhettem meg. Érdekes volt Mare-val együtt felfedezni, megismerni az új vérűeket, jó volt látni, ahogy egy csapattá állnak össze, egy egységgé, akik a közös ügyért harcolnak. Épp úgy, mint bármelyik Marvel-produkcióban, csak itt egy kicsit nagyobb hangsúly fekszik a háttértörténeten, kidolgozottabb, könnyebb azonosulni hőseinkkel.

Tovább: http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2016/08/victoria-aveya…

Számomra hatalmas csalódás volt ez a rész. Mare elejétől a végéig idegesített, össze-vissza csinált mindent, sajnáltatta magát, de olyan fent horda az orrát, hogy az már a csillagokat súrolta. Calt nem tudom elképzelni, hogy bírta elviselni. Az egész történet inkább csak miatta és a többi szereplő miatt volt elviselhető. Inkább olvastam volna Shaderől és Farleyről, vagy csak Cal szemszögéből a történetet. Nem tudom, hogy a fordítás miatt érzem így, vagy maga a történet ilyenre sikerült, de nekem ez most nem jött be. :/

Az biztos, hogy ennél mozgalmasabb történetet nem sokszor olvastam eddig! Viszont az más tészta, hogy ezt hogyan írták meg…
Az írónő sok JÓ ötletet talált ki, amik mind előrevitték az eseményeket. Az első fejezetek HIHETETLENÜL magávalragadóak voltak, ezért egy pillanatig azt hittem, hogy a második kötet tanult az első „hibáiból”. Ez a pillanat elillant! A következő fejezetek politikai alakulása nagyon IZGALMAS volt. Ezek alakulásában is a szerelmi szál nagy szerepet kapott olyan módon, hogy NEM VOLT JELEN. Én értettem, hogy egy újabb szerelmi háromszög van kialakulóban, de azt már nem mikor egyik féllel sem kezdett semmit Mare. SEMMIT! Az intimitás teljes hiányában töltötték a felek a „szabadidejüket” mikor épp senki se akarta közvetlenül megölni őket. Ez ahhoz vezetett, hogy a várva várt érzelmek a CSATÁK KÖZBEN kezdtek el kivirulni és amint véget ért a harc úgy el is hervadtak. NEM ÉRTETTEM AZ OKÁT! Ha nem tud a szerelem érzésével mit kezdeni az alkotó, akkor inkább ne írja bele. Emellett néhol egyszerűen nem tudtam értelmezni a történteket… a mondatok egymás után jöttek a kapcsolat legkisebb jelenléte nélkül. Ez a párbeszédekben is megjelent: ha egy szereplő kerülte volna a feszegetett témát, akkor csak sejtelmesen gondolt valamit és hirtelen témát váltott. Ha egy hétköznapi beszélgetésben történne ilyen EGYFOLYTÁBAN, akkor egy idő után szerintem már senki még csak meg se próbálna beszélni velem, mondván, hogy lehetetlen. Cal volt az egyedüli karakter, aki az elveszettsége ellenére is valamilyen szinten tudta, hogy mit csinál egy-egy akció alatt. A jelenléte egy üde színfolt volt az érzelmeivel és a megnyilatkozásaival együtt.
Tudom, hogyha most nem folytatom, akkor a jövőben biztosan nem térnék vissza a sorozathoz és így sose derülne ki, hogy mi lesz a következménye a nyílt politikai ellenállásnak… márpedig ez érdekel, EZÉRT MOST FOLYTATOM!!