Victor ​Hugo válogatott versei 1 csillagozás

A szatír
/Részlet/
………..
„…Tanú vagyok reá: minden eltűnik, el.
Valaki van. De azt ember nem éri fel.
Az ember les, kutat, próbál, ezt-azt kimódol,
Márványtömböt farag, levés a szirtoromból
Egy szoborra valót és szól: megleltem Őt,
És elkáprázva áll a kődarab előtt;
És mindnek, bármilyen, megvan a maga papja…”

Hajnalban hirtelen

Hajnalban hirtelen felriadok gyakorta,
Fõlkelt a virradat vagy àlmom csattanôja,
Vagy egy kedves madàr dala, vagy tàn a szél.
És munkàhoz fogok, elõbb mindenkinél,
Elõbb még a szegény, szomszéd munkàs-lakòknàl.
Fut az éj. Odafönn szemem tünõdve kòszàl,
S a hûnyò csillagok kõzt vàlaszt csillagot.
Àllva dolgozom és együtt kelve ragyog
Bennem a gondolat s a nap a fellegekben.
Tintatartòmat az ablakpàrkànyra tettem,
Mit àrnyékolva föd, mint egy farkas-odut,
A vadszõlõ, amely szàz kaccsal körbefut,
Ott ìrok, félretolt àg-bogak sûrüjében,
S meg-megtörölgetem tollam a zöld levélen.

Victor Hugo: Amit a hegyen hallani

Őszi levelek (Feuilles d’automne, 1832)

(O, altitudo!)

/RÉSZLET/

Mentél-e néhanap, nyugodtan, csöndesen,
az éggel szembe, mondd, mentél föl a hegyen?
A Sundot jártad-e? vagy a bretagne-i partot:
S vajon a szirt tövén az óceán kavargott?
S hajolva ott a víz s a roppant tér fölé,
nyugodtan, csöndesen, a neszt fülelted-é?

Íme, ezt hallani: – legalább, mikor álmot
látván gondolatom kavicsos partra szállott,
s egy lejtőről, amely keserű habra dől,
hogy föld van egyfelől és tenger másfelől,
én ezt hallottam, és soha effajta zengzet
szájból még nem szökött, s fület nem rendített meg.

Moraj kelt legelébb, zagyva hangförgeteg,
sejtelmes, mint a szél bozontos fák felett,
fel-felrikoltva, majd szelíden dudolászva,
halkan, mint éji dal, vadul, mint hadi-lárma,
amikor két csapat vakon egymásba vág,
és felrivallnak a tomboló trombiták.

Majd mondhatatlanul mélységes muzsikában
rezgett a föld körül, futó, folyékony áram,
s a roppant ég ívén, mit megifjít a dal,
hömpölygött táguló, nagy körpályáival
a végső szélekig, hol elhal, szétomolva,
s vele a tér, idő, a mérték és a forma.

Mint új légkörbe, mely zilált és túlcsapó,
úgy fordult az örök dalba a földgolyó,
és a harmónia hullámán lebegőben
úgy úszott benne, mint akár a levegőben.
Hallgattam éteri hárfáit szótanul,
s elvesztem benne, mint aki tengerbe hull.

Majd észrevettem én a fátyolos morajban,
hogy két dallam vegyül benne összekavartan,
a föld s a víz felől az ég felé csap át,
s együtt énekeli a mindenség dalát.
Két hang együtt s külön, mint két mély tengeráram,
mely a felszín alatt keresztbe fut az árban.

Egyik az óceán szava: fény! diadal!
A csevegő habok himnusza volt e dal;
másik a föld felől áradt ki a világba,
ez volt az emberek szomorú mormolása;
s e nagy hangversenyen minden hullámtaraj
és minden ember is külön hang és moraj.

Így, mint mondtam elébb, a roppant tengerekből
a hang békés, vidám dallamot zengetett föl,
úgy pengve, mint Sion hárfás templomai,
s a teremtett világ szépségét hirdeti.
A boldog harsogás szellőben vagy viharban
az ég felé csapott, győztesen, szakadatlan,

és minden hab, melyet Isten igáz le csak,
ha társa elcsitult, felkelt s dalra fakadt.
Mint hajdan Dániel vermében az oroszlán,
fel-felhördült a víz, s juhászodott, morogván,
s én láttam, hol az ég alkonyi lángban ég,
a színarany sörény fölött Isten kezét.