Egy ​halálraítélt utolsó napja 120 csillagozás

Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Egy ​halálraítélt 40 éves férfi várja végzete beteljesülését – a kivégzését – a siralomházban. Az utolsó nap idegtépő várakozása született gondolataiba nyerünk drámai bepillantást. Feltárja előttünk érzéseit, rettenetes tapasztalatait. A férfi gyilkos, nem is tagadja. Elismeri bűnösségét, de nincs lelkiismeretfurdalása. Hiányzik belőle az áldozata iránt érzett legcsekélyebb érzelem is. Nem is tudjuk meg, miért gyilkolt. A tettes s az áldozata egyáltalán nem foglalkoztatja! Csak a saját sorsa izgatja, s tölti el iszonyú rettegéssel. A haláltól való félelem teljesen kitölti, áthatja utolsó napjának gondolatait. A saját elmúlása, kivégzése jár a fejében meg az a sok borzalom, amit a fogházban tapasztalt. Azon töpreng, képes lesz e lelkierőinek maradványait összeszedve bátran viselkedni saját kivégzésén? Némileg túllépve önmagán, arra is gondol: Vajon van-e elrettentő vagy jobbító ereje a népünnepélyként megrendezett nyilvános kivégzéseknek, amelyben neki is része lesz? Van-e valami… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1829

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Helikon Zsebkönyvek

>!
Helikon, Budapest, 2015
132 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632276533 · Fordította: Csillay Kálmán
>!
Dekameron, Budapest, 2004
160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639331422 · Fordította: Csillay Kálmán

Kedvencelte 1

Most olvassa 7

Várólistára tette 91

Kívánságlistára tette 80

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Botegyszerű pamflet behatárolt terjedelemben* a halálbüntetés ellen. Adott egy fickó a siralomházban, akiről nem tudjuk, mit követett el – sőt, nem is szabad tudnunk, mert ez befolyásolna minket abban, hogyan fogadjuk be szorongását. Megtudunk ugyanakkor sok minden mást – például hogy kislánya van**, és hogy a siralomház bizony nem rózsalugas. Jó, hát tegye fel a kezét, aki szerint rózsalugas, mondhatnánk erre – de ne feledjük, Hugo egy olyan periódusban tette le az asztalra a regényt, amikor a halálbüntetés szükségességét legalább annyira evidenciának vélték, mint amennyire most én evidenciának vélem, hogy egy államnak felhatalmazást adni egy élet kioltására akármilyen indokkal olyan fegyver, amiért az állam a bizalmat egyszerűen nem szolgálta és nem is szolgálhatja meg***. Ahogy ma az EU egyik sarokköve, hogy a halálbüntetés bevezetése nem lehet a törvényhozás témája, úgy volt akkoriban a büntetés-végrehajtás sarokköve, hogy halálbüntetés márpedig van, és kész, ennyike, lehet az Úristenhez panasszal folyamodni – legfeljebb arról lehetett diskurálni, hogy nyilvánosan hajtsuk végre, mint egy mozielőadást, vagy sutyiban. Ilyen értelemben ezt a kisregényt én fenemód bátor kiállásnak tartom – lövésem sincs, hatott-e a döntéshozókra, de hogy bevitte a közbeszédbe a kérdésnek egy olyan oldalát, amivel addig a szemérmes közvélemény nem foglalkozott, az biztos. Mégpedig azt, hogy mielőtt halálra ítélnek valakit, lehet, hogy bűnöző. De miután halálra ítélték, csak ember – akármilyen ember.

(Valamiért többször beugrott olvasás közben a Közöny. Bár Hugo elbeszélője nyilván több fokkal szenvedélyesebb, mint Camus-é – oximoron is lenne egy szenvedélymentes Hugo-regény, éppúgy, mint ahogy oximoron a koffeinmentes kávé is –, de ugyanúgy lényeges eleme a szövegnek a külvilág képtelensége arra, hogy az elbeszélő belső világát, szenvedését érzékelni tudja.)

* Victorhugoi értelemben behatárolt terjedelmű, nyilván – mondjuk A Nyomorultak-hoz képest.
** Amely kislányt persze Hugo egy eszement lájkvadász jelenetben be is hozza a regénybe, alaposan felpezsdítve ezzel a francia papírzsebkendő-gyárosok forgalmát.
*** A halálbüntetés kérdését én magam csak egy olyan államban lennék hajlandó fontolóra venni****, amely a priori tévedhetetlen – de ilyen állam nincs, és nem is képzelhető el.
**** És még ott is elvetném, mert a halálbüntetés egyik hozadéka, hogy tulajdonképpen az állam valamennyi tagját bevonja egy gyilkosság elkövetésébe, azokat is, akik ezt akár vallási, akár egyéb okokból ellenzik, de főleg azért, mert meggyőződésem, hogy a halálbüntetés egyik alapvető célja, hogy kielégítsen egy társadalmi bosszúvágyat – és szerintem a bosszúvágyat nem kielégíteni kell, hanem kontrollálni.

53 hozzászólás
>!
gazibla IP
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Érzelmes és megindító könyv. Sok sok tanulsággal és elgondolkodtató gondolattal.
„Ó, micsoda fájdalom! A világon csak egyetlen lényt szeretni igazán, szeretni a szívnek minden hevével, s amikor itt van előttem, lát engem, rám néz, szól hozzám, felel kérdésemre – de nem tudja ki vagyok!”

8 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IP
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

A halálbüntetés létjogosultságáról vitatkozni kell. Tipikusan olyan kérdés ez, amiről szerintem nem szabad meghozni a végleges döntést – emberi mivoltunk talán legerősebb bizonyítéka, hogy nem jutunk dűlőre a problémát illetően. Szinte lehetetlen megtalálni a kompromisszumokat, látszólag nincs köztes megoldás, és nagyon nehéz az érveket megütköztetni. Beszélhetünk emberi jogokról, a bűnösség bizonyításának hiányosságairól, még arról is, hogy a halál talán túl gyors és sokkal nagyobb szenvedéssel jár az életfogytig tartó elzárás, ugyanakkor mindezek ellen bőven elég címszavakat felemlegetni: Breivik, százhalombattai rém, Pándy András. Extrém esetek, csupa olyan bestiális bűnelkövető, akik miatt a halálbüntetés hiánya értetlenséget és felháborodást vált ki a társadalom egy részéből.

Victor Hugo kisregénye a fenti dilemmát akarja feloldani egy nemmel – fiatalkori műről van szó, amiben a meghatározó eszme a humanizmus, a halált halállal büntető törvény logikájának elvetése. Lélektani súlya nagy, az elbeszélő személyében Hugo próbálta beleképzelni magát egy halálraítélt ember agyába és szívébe, az eredmény pedig szívszorító és megdöbbentő. Fogást lehetne persze találni rajta, de fontos észben tartani, hogy a mű születésekor a halálbüntetés egészen mást jelentett, mint manapság, hiszen szélesebb körben és nagyvonalúbban alkalmazott jogi aktus volt, ami ellen igenis fel kellett lépnie egy haladó szellemű gondolkodónak. Ráadásul a főhős ténylegesen bűnös, amit nem is tagad, de elszólások útján lehet sejteni, hogy alighanem hirtelen felindulásból, valamilyen szélsőséges helyzetben követhette el a tettét – Hugo tehát nem menti őt fel, de ítélete vélt/valós eltúlzottságát nagyon elszántan próbálja érzékeltetni. Érdekes vonulata viszont a történetnek, hogy az elbeszélőből egyetlen érzés nem tör csak felszínre: a megbánás. Ha ismernénk a bűnét, könnyebb lenne megítélni ennek jelentőségét, de így kicsit nyugtalanító ez a hiányosság (hacsak nem csavarunk még egyet a dolgon azzal, hogy a börtönben töltött hosszú idő alatt ezen a problémán már túllépett a hős, és mostanra teljes mértékben saját magát tekinti áldozatnak).

Azt hiszem, a kisregény a maga korában elérhette céljait, de manapság olvasva inkább csak azok meríthetnek belőle erőt, akik kategorikusan ellenzik a halálbüntetést – kevésnek tűnik ahhoz, hogy bárkit átcsaljon a másik oldalról. Témáját ugyanis könnyű összemosni az ártatlanul elítéltek kálváriájával, amit mostanra sajnos sokak szemében elbagatellizált a rengeteg feldolgozás. Ugyanakkor az a közeg, amiben Hugo élt és alkotott, ma már megszűnt, Európa legalábbis megváltozott. Ahogy kinőttünk a tolvajlásért kirótt kézlevágás korszakából, úgy a nyilvános kivégzések ideje is lejárt – mondhatni, Hugo győzött.

>!
Helikon, Budapest, 2015
132 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632276533 · Fordította: Csillay Kálmán
9 hozzászólás
>!
Lunemorte MP
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Az egész kötet nem másról szól, mint a halálról. Kell-e félni a haláltól? Vagy inkább várjuk az eljövetelét? Mi lehet odaát? Vajon szebb élet vár ránk, ha felébredünk egy másik létben, egy másik dimenzióban? Létezik-e kegyelem? Vagy inkább minden éjjel könyörögjünk a halálért? Számomra ez egy letehetetlen klasszikus, nagyon mély nyomot hagyott bennem.

4 hozzászólás
>!
AeS P
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Ha jól értelmezem, akkor ez a könyv Victor Hugo állásfoglalása a halálbüntetés ellen, a humánum mellett. Fejtegetni való kérdés, hogy van-e olyan bűn, amelynek egyedüli büntetése az, ha elkövetőjét megfosztjuk az életétől, vagy az örökös bezártság (életfogytiglan) az, amivel megvédjük tőle a társadalmat, ugyanakkor szabadsága elvesztésével sújtjuk.
Csak mindez sajnos ezzel az ide-oda aléló romantikus mázzal van leöntve a korszellemnek megfelelően, szóval nyilván untam is bizonyos részeit, pedig amúgy nem lenne rossz.

>!
Sz_Flóra
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Victor Hugo az az író, akit egy könyvének elolvasása után kedvencnek jelöltem – nem véletlenül. Szívbemarkolóan, kíméletlenül ír, a legmélyebb részletekig nyúl akár egy helyszín-, akár egy lélekábrázolás során. Most sem csalódtam benne, a halálraítélt férfi szemszögéből lepörgetett történet több szempontból megrázó. Az olvasó tudja, mi fog történni, ahogy a halálraítélttel is közölték, mi vár rá, és van ebben a kiszámíthatóságban valami szörnyűséges, valami sokkolóan végleges.
Úgy vélem, lélektani oldalát tekintve kiemelkedő regényről beszélünk. Nem olyan tömör, mint amilyennek elsőre tűnik, a halálközeliség életérzéséről számol be. A tapasztalások és reakciók igen széles skálára terjednek ki rövid idő alatt: hitetlenkedés, menekülni és szabadulni akarás, fájó nosztalgia, a méltóság megőrzésének próbája, a belenyugvás, az őrületbe kergető várakozás… Mindemellett, ha összegezzük ezek jelentőségét, mérlegelhetünk egy réges-régről eredő vitatott témát: a halálbüntetést.
Talán a halálbüntetés folyamatánál sincs két ugyanolyan eset. Itt sem vagyunk tisztában minden információval, de felvetődik a kérdés: számít egyáltalán? Ha ismernénk a bűnt, nem látnánk-e teljesen másképp a főszereplő bűnhődését?
Temérdek kivesézendő gondolattal örvendeztet meg a könyv, úgyhogy én erősen ajánlom azoknak, akik valami maradandóra, őszintére, keményre, elrettentőségében is bizarrul vonzóra, izgalmasra vágynak. Számomra lebilincselő volt, sokat fogok még morfondírozni rajta.

>!
Trixi_Adzoa P
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Igazából tetszett, Hugo nem véletlenül elismert író. Csak a lelkemet viselte meg most nagyon. Nem szabad halálos ítélettel rendelkező ember utolsó napjáról olvasni ébredés után…

>!
Wolly
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Nagyon tetszett! Sok mindenen elgondolkodtat a halálbüntetés kapcsán. Jogi palántáknak kötelezővé tenném.
Többet nem tudok írni róla. Lekötött. Victor Hugotól első könyvem, és teljesen levett a lábamról, hogy ilyen kevés lapszámban, ilyen nagy hatást tud elérni. Tud írni, meg kell hagyni.

2 hozzászólás
>!
Kovács_Cintia_2
Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

„A gyáva ezerszer hal meg, a hős csak egyszer” mondta az én legkedvesebb rajzfilmkarakterem, Loui a Louie életéből. Ez a pasi minden fejezetben meghalt kicsit szerintem. Végighisztériázott vagy 120 oldalt. És hogy ki a véleményem? Öregem, ugyan nem derül ki sosem, hogy miért tetted, amit tettél, de ember! Megöltél valakit! Mit kéne kapni érte? Puszit meg pacsit?
A nagy sz@rban eszébe jut, hogy neki családja meg gyereke van, de arra nem gondolt, hogy az áldozat is hiányozni fog valakinek. Nem gondolt a nagy gyilkolászás közben a saját családjára sem.
Egyébként tetszett. Érdekes volt elgondolkodni a halálbüntetés fogalmáról. Megpróbáltam belülről megélni a félelmét, de nem sikerült. Szerintem ez nem Viktor Hugo hibája, mert azt gondolom, mindenki a magához legközelebb lévő érzéseket és szituációkat tudja a legmélyebben megélni belül én meg a látszet ellenére a légynek se tudok ártani, és nem is várok kivégzésre.


Népszerű idézetek

>!
Ákos_Tóth IP

– Fiam, felkészültél?
(…)
– Nem készültem fel, de készen állok.

57. oldal (Helikon, 2015)

>!
Gwenno

Azt állítják, hogy az őrültség meghosszabbítja az életet; az öntudat legalább nem szenved; alszik, úgyszólván halott.

27. oldal

>!
Lunemorte MP

Az emberek –, úgy emlékszem, hogy valami olyan könyvben olvastam, amelyben egyedül ez volt a jó –, az emberek mindnyájan halálra vannak ítélve meghatározhatatlan határidőre.

14. oldal

>!
gazibla IP

Ó, micsoda fájdalom! A világon csak egyetlen lényt szeretni igazán, szeretni a szívnek minden hevével, s amikor itt van előttem, lát engem, rám néz, szól hozzám, felel kérdésemre – de nem tudja ki vagyok!

115. oldal

>!
Lunemorte MP

Így öregedtem meg, a cserjék közt bujkálva, a csillagos ég alatt hálva, üldöztetve erdőről-erdőre, de legalább szabad voltam és a magamé!…

76. oldal

>!
Lunemorte MP

Lehet-e hát nekem egyáltalán valami mondanivalóm, nekem, kinek már nincs mit keresnie ezen a világon! S ugyan mit találhatnak még ebben a kiszáradt, üres agyvelőben, amit érdemes volna megírni?

20. oldal

>!
Lunemorte MP

Hogyha már egyszer levágták a fejemet, mit tartozik az énreám, hogy másokét is levágják?

23. oldal

>!
Lunemorte MP

Hogyha egy birkát avagy egy ökröt vittek volna a vágóhídra, akkor fizetni kellett volna értük; az emberi fej azonban vámmentes.

70. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stendhal: A pármai kolostor
Ifj. Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy
Gaston Leroux: Az operaház fantomja
Albert Camus: Az idegen
Albert Camus: Közöny
Charlotte Brontë: A lowoodi árva
Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán
Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin
Jane Austen: A klastrom titka
Puskin Sándor: Anyégin Eugén