A ​párizsi Notre-Dame 469 csillagozás

1482
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Victor Hugo, aki össze tudta egyeztetni a képzelet szilaj szárnyalását a valóság aprólékos leírásával, aki titáni erővel ötvözte egybe az emberit az emberfelettivel, a démonit az istenivel, A párizsi Notre-Dame-ban, a francia romantika legnagyobb történelemidéző vállalkozásában a középkor alkonyának Párizsát varázsolja elénk festői tarkaságával, csőcselékével, korhely koldusok, csepűrágók siserahadával, a gótikus templom nagyszerű, sejtelmes építőművészeti látomásával. Ebben a háttérben bonyolódik a végzetes szépségű cigánylánynak, Esmeraldának szomorú szerelme a daliás kapitánnyal és Quasimodo, a szörnyeteg harangozó megindító emberi tragédiája. A remény igazi főszereplője maga a kőcsipkés Notre-Dame, az ősi székesegyház, amely úgy emelkedik ki a környező sikátorok összevisszaságából, mint a modern Franciaország a viharosan vajúdó középkorból. A jegyzeteket Antal László írta.

Eredeti mű: Victor Hugo: Notre-Dame de Paris

Eredeti megjelenés éve: 1831

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Diákkönyvtár, A Világirodalom Remekei, Horizont könyvek, Európa Zsebkönyvek, A világirodalom klasszikusai, Európa Klasszikus Regények

>!
Pannon Lapok Társasága, Zalaegerszeg, 2010
598 oldal · ISBN: 9789638865816 · Fordította: Vázsonyi Endre
>!
Európa, Kaposvár, 2008
622 oldal · ISBN: 9789630786645 · Fordította: Antal László
>!
Kossuth, Budapest, 2006
462 oldal · ISBN: 9630948036 · Fordította: Vázsonyi Endre

24 további kiadás


Enciklopédia 31

Szereplők népszerűség szerint

Claude Frollo · Quasimodo · Esmeralda · Pierre Gringoire · XI. Lajos

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs · Notre-Dame


Kedvencelte 63

Most olvassa 32

Várólistára tette 300

Kívánságlistára tette 59

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Nikolett0907 P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell.”

Nagyon érdekes, amikor felnőtt fejjel újra olvasom a gyerekkorom „kötelező” olvasmányait.
Nincs különösebb oka, de valahogy vágyom, hogy megértsem anno miért nem tetszett, vagy éppen az ellenkezője, tetszett az adott mű!?

Ennek a történetnek számos értéke van, amit anno nem láttam és valahogy úgy éreztem kínszenvedés elolvasni.

Pontosan szólva, láttam filmen, színházban, de sose gondoltam volna, hogy egy klasszikusnak számító történet, ennyire fel tud kavarni, és eléri, hogy olvasás után jó pár nappal tudjak csak értékelést írni hozzá.

A négy csillag azt jelenti nálam, hogy tetszett, de azt is, hogy az öt csillagot meghagyom azon műveknek, melyeket szórakozásból olvasok, vagy annyira mély nyomot hagy bennem, hogy nem ereszt.

A történetet megelőző jegyzet magyarázattal szolgál a könyv megszületésére, számomra nagyon érdekességként hatott, olyannyira, hogy, teljes egészében megértettem és azonosulni tudtam az építészet jelenét bíráló nézeteivel és nagyon energikus szemlélet módja is szimpatikussá tette számomra.

Rendkívül korhű képet fest a kései középkorról, hogy a virágzó kultúra mellett milyen jelentős szerepet játszottak még a társadalomba beenyészett babonák és előítéletek, az ismeretlentől való félelem, ennek alapvető következményeként pedig sajnos milyen „mély” szintekre jutott el az egyház öncélú és eszetlen ítélkezése, valamint az akkori „igazságszolgáltatással” karöltve véghezvitt eszelős boszorkányüldözése. ( Mert hozzá kell tennem, amitől félünk, nem megismerni akarjuk, hanem rögtön elpusztítani….legalább is a legnagyobb arányában. )
Ilyen ötlettel született meg azon szereplők listája, melyekről szól ez a történet. A valóság hűen megfestett szereplők: egy torzszülött púpos, akinek a megcsúfolt életén kívül nincs semmije, egy árva cigánylány, aki a szépségével meghódít ugyan minden szívet, mégis magányosan keresi az igazi szeretetet, valamint egy pap, aki erkölcsileg látszólag mindenki felett áll, mégis akaratán kívül talál rá arra az „értékre”, melyet a másik két szereplő kétségbeesetten keres, az igaz szerelemre.

Egy igazán és számomra rémisztően realisztikus sorsokat bemutató történet, ami néhol igencsak szórakoztató tud lenni, de a legtöbb esetben fájdalmat és szenvedést takar.

Minden értékében, csodálatos mű, de nem feltétlenül gondolom, hogy abban az időben mikor olvastam megértettem az üzenetét, és elgondolkodtam volna rajta. Csak egy volt a kötelezők közül, most viszont egy az értékek közül.

Örülök, hogy olvastam és annak is, hogy tudom egy példánynak a polcomon a helye.

>!
csillagka P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Nyomorultak nálam életvezető olvasmány. (nagyon jókor talált meg)
Azóta se olvastam mást Hugotól, Esmeralda története is szégyenszemre kimaradt.
Kicsit félve kezdtem hozzá, régi, vastag, híres, és mi lesz ha nem tetszik, megint belefutok egy szenvedős olvasásba aminek a vége már a fejvakarás vagy az abbahagyás (azt pedig magamra veszem, és személyes kudarcként élem meg)
Szerencsére ilyesminek a szellője se legyintett meg. Viktorunk játszik az érzelmekkel, nevetek, sírok, sajnálok, és utálkozom egyszerre.
A nyomorultak megismert sorsdrámák itt is kibontakoznak, nem is a történet vezetés a tökéletes, hanem a karakterek, a szituációk, az emberi reakciók végtelen mélysége és magassága.spoiler Szeretem amikor Hugo moralizál, az épület és a középkori élet leírásait érdeklődéssel figyeltem.
Nagyon nagy meglepetés volt mennyire gyorsan repült ez a hétszáz sűrűn nyomtatott oldal. Kicsit azért vitázni szeretnék, a könyvek előre törésével nem tűnt el az építészet csak átalakult, ahogyan az internet se fogja kiirtani a könyvek helyét, csak egy új formát ad a kreativitás kiterjesztésének. Érdekes kérdés, egy tizenkilenc századi szerző a könyvnyomtatás feltalálása miatt az építészetet temeti, miközben a mai világ már a könyvek temetését vizionálja a film és az elektronika oltárán.
Párizs a világ legszebb városa (legalábbis azok közül amiket eddig szerencsém volt látni) Notre-Dame menedékként is gyönyörű. (a vízköpőkről mindig Xemerius jut eszembe) Kimondottan ajánlott irodalom, akár olyan fiataloknak is, akik szeretik kicsit szerteszét ágazó könyveket.

2 hozzászólás
>!
eme P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Dumas, Sand, Féval, Hugo – tizenegynéhány évesen elmerültem világukban. Szerettem ezt a szenvedélyekkel, titkokkal, néhol misztikummal fűszerezett, kalandos XIX. századi világot. Most, Hugót olvasva, megerősödött eddigi sejtésem: igen, bizonyos korban kell olvasni ezeket a regényeket ahhoz, hogy igazán hatni tudjanak. Nem árt bizonyos lelki beállítottság sem hozzá. Bár ez utóbbi hiányzik belőlem, a kaland sodra azért engem is magával ragadott. Ez kétségtelen Hugo mesélni tudásának érdeme.

A párizsi Notre-Dame igazi romantikus nagyregény, ennek minden kellékével, egymásnak feszülő ellentétekkel: szépséggel és szörnyeteggel, történelemmel, tényekkel és titkokkal, rejtélyekkel, mágiával, alkímiával, az egyházi világba és tanba, népszokásokba való betekintéssel, a XV. századi párizsi (de akár a mindenkori és bárhonnani) társadalomba, elsősorban a papság és az alvilág, a csőcselék miliőjébe való bevezetéssel. Végletek találkozásának vagyunk tanúi, ahol nemcsak grandiózus építmények találkoznak nyomorult otthontalansággal, hanem az emberi lélek és természet legkülönbözőbb árnyalatai festik tarkára a zsivajgó-nyüzsgő tömegről alkotott képet. Emberi erények és gyarlóságok palettája terül elénk, a középpontban pedig egy „majdnem” ember, egy Quasimodo, aki pontosan majdnemségével tűnik ki a többiek közül. Míg a többi szereplő többsége pár jellemvonás alapján megrajzolt, szinte mozdulatlan, lelki-jellembeli változatlanságba dermedt figura, Quasimodo számtalan arcát mutatja – talán az egyetlen igazi ember, a torzzá vált, gonosszá változtatott emberi tisztaság és nagyság, aki önmagával és másokkal viaskodva éli meg nap mint nap emberségét, emberi mivoltát.
De ahhoz, hogy eljussunk ennek felismeréséig, végig kell követnünk a fenséges gótikus katedrális árnyékában tobzódó alantasság komédiáját. Főként a regény elején Hugo humora, iróniája, szarkazmusa csak úgy sziporkázik, felvillantva a korabeli és általában az emberi társadalom visszásságait. Később, bár a kritika éle nem enyhül, elhalványul az irónia, a komédia, és néhol pátoszos magaslatokba lendülve ütközik össze egymással a látszat és valóság, a képmutatás és őszinte érzés, az ember alakú szörny és a szörny alakú ember. Quasimodo története nem(csak) egy tragikus szerelem és érdekes sorsok kalandos meséje, hanem túlozva és patetikusan (igazodva a stílushoz): az emberség tragédiája. Ezen már mit sem enyhít a sólyomhegyi kép. Egy értékrend porlik semmivé itt. És azóta is szüntelen.

2 hozzászólás
>!
sztinus
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Idejétmúlt könyv ez. A nyomorultak utàn sokkal jobbat vártam Hugo-tól. Itt a leírások èrdektelenek, a szereplők körül is sok a felesleges maszlag, nagyritkán kibontakozik valami cselekmény, de ez elèg kevès egy érdekes és jó olvasmányhoz.

5 hozzászólás
>!
Kiss_Csillag_Mackólány P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Nem egy egyszerű olvasmány, az egyszer biztos.
Engem nem ejt rabul, ha egy tájat vagy egy templomot 20-30 oldalon keresztül méltat az író, sokszor inkább el is veszi a kedvemet. Nem azt mondom, hogy nem érdekel, de nekem elég lenne a harmada-negyede is. Hosszúvá is vált számomra emiatt. Mert ugye, ha csak a történetet vesszük alapul, akkor bizony jóval hamarabb a végére értünk volna.
Értem én, hogy romantikus dráma, de haladni kell…
Mindezek mellett egy csodálatos, örökké élő és örökké aktuális történet.
Valahogy mindig közel álltak hozzám a hátrányos helyzetűek, így nem csoda, hogy Quasimodo is az egyik kedvencem. Bár sorsa megrázó, de azért mégis.
Összességében tehát nem rossz a könyv, csak néha elveszünk a részletekben, és elég nehéz kikecmeregni belőle.
De azért néhány könnycsepptől most is megfosztódtam.

3 hozzászólás
>!
Valentine_Wiggin
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Most fejeztem be, hirtelen felindulásból egy nap alatt végigolvastam. Számítottam rá, hogy jó lesz, hiszen Victor Hugo már a Nyomorultakkal is bérelt helyet szerzett a kedvenceim között… de bátran mondom, hogy a Nyomorultak messze nem váltott ki belőlem annyi érzelmet, mint ez a regény. Néha úgy éreztem, le kell tennem, nem bírom, elegem van belőle, de öt perc múlva már vettem is fel újra, mert nem tudtam elszakadni a lapoktól.
A leírások szokás szerint érzékletesek és gyönyörűek, bár néhol kissé idegesítő pontokon szakítják meg a cselekményt, de legalább az író is tisztában van ezzel, mert finom, költői eszközökkel kelt bűntudatot az emberben, ha lapozni támadna kedve. Vagyis szépen kiművelt az építészetből, a Notre Dame stílusából, a XV. századi Párizs látképéből. Rengeteget filozofált az időtlenségen, a múlandóság és a halhatatlanság ellentétén, és annak ellenére, hogy mennyire vallásos környezetben játszódik a történet, meglepően kicsi a hangsúly magán a valláson, akkor is inkább, mint egy erős pszichológiai tényező kerül elő.
Egyébként viszont minden van benne. Nagy hangsúlyt kap a mély, emberi sötétség, a középkor mocska, a morális fertő. Elképesztően undorító, amit bemutat, megrázó, kétségbeejtő, és igazából nem látni valós reményt, nem látni teljes tisztaságot sehol. Van humor is a regényben, de igazából elég furcsa érzés a vicces részleteket, gondolatokat olvasni: személy szerint bennem legtöbbször tudatosult, hogy „aha, ez vicces, itt, ha akarok, felnevethetek, hogy utána lehervadjon a mosoly az arcomról”. Aztán ennyiben maradtam, és inkább nem strapáltam magam a nevetéssel, túl sok energiát vitt volna el.
Én azt hittem, sosem fogok karaktert olyan mélyen szánni, mint Eriket, az Operaház Fantomját. Konkurense akadt. Quasimodo sorsán nem tudtam sírni, ellentétben Erikével, csak éreztem a gombócot a torkomban, ami nem tűnt el, még most sem. Nincs ember a földön, aki megérdemli ezt. Önmagában az, púpos, félszemű, egy nagyon komoly fizikai teher, erre rájön a süketség, rájön, hogy sejthetően értelmi fogyatékos is, és még emellé kapja meg azt a megaláztatást, azt a szégyent, azt a gyűlöletet a néptől, amire semmivel nem adott okot. Tulajdonképpen büntetni sem azért büntetik, mert valamit elkövetett, hanem azért, mert a tárgyalásának a felét nem hallja. Igaz persze, bezárkózik, és igen ő is gyűlöl, ő is rosszindulatú sokszor, miután mást sem kap a világtól. Egyetlen fénysugár sincs, hogy talán, talán képes lesz felé nyitni a társadalom, egyszerűen nem tudtam mást érezni, mint mély sajnálatot iránta. Iszonyúan fájdalmas a kapcsolata mind Esmeraldával, mind Frollóval, a két emberrel, akiket szeretett, ezt spoiler nélkül nem lehet kifejteni, de ennek a karakternek minden érzése, még az öröme is csak elszomorítani tudja az olvasót.
Frollo. Ő is rekorder, mert én ennyire ambivalensen karakter iránt még nem éreztem. Mivel láttam a musical és a mesefeldolgozást is, volt képem a történetről, és a jelleméről is. A Disney előszeretettel ábrázolta igazi gonoszként, a musicalben azért már egy elég bonyolult antihős volt, itt meg tényleg nem tudom, mit gondoljak róla. Mikor feltűnt, és két fejezet után azon kaptam magam, hogy én tulajdonképpen szimpatikusnak találom, minden energiámat igyekeztem arra fordítani, hogy minél gyorsabban meggyűlöljem. Ez a projekt csúfos bukással végződött, mert annak ellenére, hogy egyes jelenetekben úgy éreztem, hogy egy kiskanál vízben fojtanám meg azért, amit művel, úgy igazán, általánosságban nem sikerült megutálnom a karaktert. A Nyomorultakban azóta is fájlalom, hogy sosem ismertük meg igazán Javert, nem tudtuk meg, mik a motivációi, miért lett annyira fanatikus, amilyen. Frollo esetén ez a hiányosság nincs. Ő sem egy egyszerű sorsot kapott, a háttértörténete azért szíven üti az embert, és különösen az első fejezeteiben tényleg kifejezetten szimpatikus. Szenvedélyesen kíváncsi, szereti az öccsét, mikor magukra maradnak, megpróbál mindent magára vállalni, az a jelenet pedig, amikor magához veszi Quasimodót, kifejezetten szép. Aztán pedig lejtmenet, mert a személyiségében rengeteg véglet ütközik (az, hogy a tudásvágy mivé bír facsarodni a vallási fanatizmus miatt, az egyenesen megrémített, hogy a fő motívumot, a szerelmet ne is említsük – azt a témát érintve olyan nyomorult, és olyan szánalmas lett szegény karakter, hogy már azért gratuláció jár az írónak, hogy ezt képes volt megjeleníteni), és egy beteg, frusztrált, önző, megszállott alakká torzítja az egész figuráját. Tényleg zavaróan kettős érzés maradt bennem a végén, de ez szerintem azt is mutatja, hogy mennyire jól lett megírva a jelleme.
Esmeraldával kapcsolatban se igazán tudom megmondani, mit gondolok. Egyrészt vannak tulajdonságai, amiket kimondottan kedvelek. Például nem egy határozatlan lány, mikor úgy találja magát egy szerelmi tetraéder közepén, mint szénatom a metán szerkezetében, első pillanattól az utolsóig pontosan tudja, melyik pasi kell neki, és nem hülyíti a másik hármat, ha olyan helyzetbe kerül, teljesen nyíltan megmondja, hogy miért azt választja akit, és miért nem őt. Nem egy ostoba liba, néha csinál olyasmit, amit nem kéne, de nagyon hamar rádöbben, hogy mit és miért rontott el. Alapvetően rendkívül jólelkű, az egyik legszebb jelenet, mikor odamegy a megalázott Quasimodóhoz és vizet ad neki. Ami zavart, hogy annak ellenére, hogy milyen kedvességet képes tanúsítani egy csúnya, megvetett ember irányába, máskor iszonyúan felszínes, Phoebusnak is mindig csak a külső tulajdonságait emlegeti, mint okokat, amiért beleszeretett. Egyszer nem hangzik el, hogy bátor, hogy kedves, vagy bármi hasonló, csak az, hogy ilyen jóképű, meg olyan jól áll rajta az egyenruha. Ráadásul Phoebus elég rendesen meg tudja vezetni, mert Esmeralda annyira képes beleszerelmesedni, hogy minden méltóságát kész lenne eldobni miatta. Összességében jól kitalált, kedvelhető, és nagyon sajnálható karakter, mert tényleg olyan helyzetbe kerül, hogy igazából jól nem jöhet ki belőle, egy út van, amin túl tud élni, a többin az sem. Ezt a szituációt sem érdemli senki.
Phoebust… eleinte Mariushoz hasonlítottam. Hát, nem olyan. Mindenkivel ambivalens érzéseim voltak, de a könyv második felében ezt a fickót csak szimplán meg akartam verni. Vagy nagyon ostoba, a legalapvetőbb logikai összefüggéseket sem ismeri fel, és csak az a bűne, hogy két vasat tartott a tűzbe, vagy végtelenül becstelen, de igazából mindkét eset igencsak taszító.
Gringoire szerencsétlen, tulajdonképpen sodorják az események, de üdítően normális, a fejezeteit igazából azért vártam, hogy meg tudjak szabadulni Frollo, Quasimodo, vagy esetenként Esmeralda szemszögétől. Nem kimondottan jólelkű, nem is kimondottan rossz, egy ideig ott időzött a szerelmi tetraéder negyedik csúcsaként, de aztán onnan is sikerült elég ügyesen kivergődnie magát.
Összességében olvassátok el. Nem mondom, hogy jó érzés lesz, mert nem. De akkor is el kell olvasni.

2 hozzászólás
>!
KingucK
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

A történet egy történelmi zavaros és homályos korszakba ágyazott krimi és szerelmi sokszög, amely eszközül szolgál Párizs, a Notre-Dame bemutatása és történelmüknek körvonalazására.
Maga a cselekmény jól fel van építve, izgalmas és eredeti. A karakterek egyediek és sarkosak (fehér vagy fekete – jó vagy rossz).
Nehezítette az olvasást az a millió leírás, helytörténet és történelmi adalék, aminek mérsékeltebb formában nagyon szoktam örülni, de itt kicsit soknak tűnt.
Annyi bizonyos, h maradandó és emlékezetes olvasmány marad mindenkinek, aki belevágja a fejszéjét :)

>!
csend_zenésze
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Hugo igazi mesélő, teljesen el lehet veszni a gyönyörű mondataiban, és még a humora is nagyon jó, csak azt sajnálom, hogy türelmetlen XXI. századi ember vagyok, és így nem tudtam kivárni minden leírást, mert annyira kíváncsi voltam a végkifejletre.

>!
Angele P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Kötelező olvasmányként olvastam még ezt, és olyan olvasó naplót írtam belőle, mint kb a könyv fele. Szóval tetszett.

>!
brigi11 P
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Én egy teljesen más történetet vártam egy teljesen más végkifejlettel. Valamiért úgy gondoltam, hogy Quasimodo és Esmeralda sokkal nagyobb szerepet fog kapni ebben a történetben. Ennek ellenére ez egy jó történet, bár elég hullámzó és nem is mindig tudott lekötni.


Népszerű idézetek

>!
Csornai_Edina

A szerelem azt jelenti, hogy két ember: kettő és mégis egy! Egy férfi és egy nő egyetlen angyallá olvad össze. Ez a mennyország!

110. oldal

>!
takiko P

Olyan az emberszív, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.

545. oldal

>!
Lunemorte MP

A félszemű sokkal tökéletlenebb a vaknál. Tudja, hogy mije hibádzik.

Kapcsolódó szócikkek: vak
>!
Valcsa

Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell.

415. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
Csornai_Edina

A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nő között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság.

110. oldal

>!
zsofi017

Ez a fájdalom soha nem apad el. A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.

>!
Lunemorte MP

Egy csepp bor elegendő, hogy vörösre fessen egy pohár vizet; ahhoz pedig, hogy szép nők társaságának színt váltson a hangulata, elegendő egy még szebb nő feltűnése – kivált, ha csak egy szál férfi van jelen.

>!
Csornai_Edina

Mert a szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba, és gyakran tovább zöldül a szív romjain.
De ami aztán már teljességgel megmagyarázhatatlan: mennél elvakultabb ez a szenvedély, annál időtállóbb. És akkor a legszívósabb, amikor a legkevesebb benne az értelem.

427. oldal

>!
takiko P

A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.

531. oldal

>!
csend_zenésze

Clopin ekkor a bábu alatt álló ócska, támolygó létrás zsámolyra mutatott és így szólt Gringoire-hoz:
– Állj fel erre!
– A teremburáját! Még kitöröm a nyakam! – ellenkezett Gringoire. – Hiszen a kegyelmetek zsámolya épp úgy sántít, akár Martialis valamelyik disztichonja: egyik lába hexameter, a másik pentameter.

82. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Aria Brighton: Vérvörös rabság
Blake Crouch: Véres arany
Umberto Eco: A prágai temető
Stieg Larsson: A kártyavár összedől
Michael Crichton: Őslénypark
Dan Brown: Angyalok és démonok
Kathy Reichs: Virals – Fertőzöttek
Douglas Preston – Lincoln Child: Az ereklyetartó
Seres Róbert: Az utolsó harapás
Steve Berry: Veszedelmes hazafiak