A ​párizsi Notre-Dame 82% 706 csillagozás

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell.”

Nagyon érdekes, amikor felnőtt fejjel újra olvasom a gyerekkorom „kötelező” olvasmányait.
Nincs különösebb oka, de valahogy vágyom, hogy megértsem anno miért nem tetszett, vagy éppen az ellenkezője, tetszett az adott mű!?

Ennek a történetnek számos értéke van, amit anno nem láttam és valahogy úgy éreztem kínszenvedés elolvasni.

Pontosan szólva, láttam filmen, színházban, de sose gondoltam volna, hogy egy klasszikusnak számító történet, ennyire fel tud kavarni, és eléri, hogy olvasás után jó pár nappal tudjak csak értékelést írni hozzá.

A négy csillag azt jelenti nálam, hogy tetszett, de azt is, hogy az öt csillagot meghagyom azon műveknek, melyeket szórakozásból olvasok, vagy annyira mély nyomot hagy bennem, hogy nem ereszt.

A történetet megelőző jegyzet magyarázattal szolgál a könyv megszületésére, számomra nagyon érdekességként hatott, olyannyira, hogy, teljes egészében megértettem és azonosulni tudtam az építészet jelenét bíráló nézeteivel és nagyon energikus szemlélet módja is szimpatikussá tette számomra.

Rendkívül korhű képet fest a kései középkorról, hogy a virágzó kultúra mellett milyen jelentős szerepet játszottak még a társadalomba beenyészett babonák és előítéletek, az ismeretlentől való félelem, ennek alapvető következményeként pedig sajnos milyen „mély” szintekre jutott el az egyház öncélú és eszetlen ítélkezése, valamint az akkori „igazságszolgáltatással” karöltve véghezvitt eszelős boszorkányüldözése. ( Mert hozzá kell tennem, amitől félünk, nem megismerni akarjuk, hanem rögtön elpusztítani….legalább is a legnagyobb arányában. )
Ilyen ötlettel született meg azon szereplők listája, melyekről szól ez a történet. A valóság hűen megfestett szereplők: egy torzszülött púpos, akinek a megcsúfolt életén kívül nincs semmije, egy árva cigánylány, aki a szépségével meghódít ugyan minden szívet, mégis magányosan keresi az igazi szeretetet, valamint egy pap, aki erkölcsileg látszólag mindenki felett áll, mégis akaratán kívül talál rá arra az „értékre”, melyet a másik két szereplő kétségbeesetten keres, az igaz szerelemre.

Egy igazán és számomra rémisztően realisztikus sorsokat bemutató történet, ami néhol igencsak szórakoztató tud lenni, de a legtöbb esetben fájdalmat és szenvedést takar.

Minden értékében, csodálatos mű, de nem feltétlenül gondolom, hogy abban az időben mikor olvastam megértettem az üzenetét, és elgondolkodtam volna rajta. Csak egy volt a kötelezők közül, most viszont egy az értékek közül.

Örülök, hogy olvastam és annak is, hogy tudom egy példánynak a polcomon a helye.

Dumas, Sand, Féval, Hugo – tizenegynéhány évesen elmerültem világukban. Szerettem ezt a szenvedélyekkel, titkokkal, néhol misztikummal fűszerezett, kalandos XIX. századi világot. Most, Hugót olvasva, megerősödött eddigi sejtésem: igen, bizonyos korban kell olvasni ezeket a regényeket ahhoz, hogy igazán hatni tudjanak. Nem árt bizonyos lelki beállítottság sem hozzá. Bár ez utóbbi hiányzik belőlem, a kaland sodra azért engem is magával ragadott. Ez kétségtelen Hugo mesélni tudásának érdeme.

A párizsi Notre-Dame igazi romantikus nagyregény, ennek minden kellékével, egymásnak feszülő ellentétekkel: szépséggel és szörnyeteggel, történelemmel, tényekkel és titkokkal, rejtélyekkel, mágiával, alkímiával, az egyházi világba és tanba, népszokásokba való betekintéssel, a XV. századi párizsi (de akár a mindenkori és bárhonnani) társadalomba, elsősorban a papság és az alvilág, a csőcselék miliőjébe való bevezetéssel. Végletek találkozásának vagyunk tanúi, ahol nemcsak grandiózus építmények találkoznak nyomorult otthontalansággal, hanem az emberi lélek és természet legkülönbözőbb árnyalatai festik tarkára a zsivajgó-nyüzsgő tömegről alkotott képet. Emberi erények és gyarlóságok palettája terül elénk, a középpontban pedig egy „majdnem” ember, egy Quasimodo, aki pontosan majdnemségével tűnik ki a többiek közül. Míg a többi szereplő többsége pár jellemvonás alapján megrajzolt, szinte mozdulatlan, lelki-jellembeli változatlanságba dermedt figura, Quasimodo számtalan arcát mutatja – talán az egyetlen igazi ember, a torzzá vált, gonosszá változtatott emberi tisztaság és nagyság, aki önmagával és másokkal viaskodva éli meg nap mint nap emberségét, emberi mivoltát.
De ahhoz, hogy eljussunk ennek felismeréséig, végig kell követnünk a fenséges gótikus katedrális árnyékában tobzódó alantasság komédiáját. Főként a regény elején Hugo humora, iróniája, szarkazmusa csak úgy sziporkázik, felvillantva a korabeli és általában az emberi társadalom visszásságait. Később, bár a kritika éle nem enyhül, elhalványul az irónia, a komédia, és néhol pátoszos magaslatokba lendülve ütközik össze egymással a látszat és valóság, a képmutatás és őszinte érzés, az ember alakú szörny és a szörny alakú ember. Quasimodo története nem(csak) egy tragikus szerelem és érdekes sorsok kalandos meséje, hanem túlozva és patetikusan (igazodva a stílushoz): az emberség tragédiája. Ezen már mit sem enyhít a sólyomhegyi kép. Egy értékrend porlik semmivé itt. És azóta is szüntelen.

„Kegyed a napsugár, a harmatcsepp, a madárdal! Én meg afféle rémalak vagyok, nem is ember, nem is állat, magam sem tudom, hogy micsoda: valami, ami még a kavicsnál is keményebb, megtiportabb, alaktalanabb!”
Egy elképesztôen gyönyörûen megírt történet, ami tele van elképesztô borzalmakkal, és tragédiákkal.
Imádtam!
Párizs leírása annyira csodás volt, hogy Hugo szemén keresztül is bele lehetne szeretni a városba.
Ami egészen különleges volt, a visszatekintései, h mi volt akkor, és mi van most, persze a mai agyad tudja, h már az sincs, de olyan képszerûen írja le az akkori Párizst, hogy behunyod a szemed, és látod.
spoiler
Persze, megkönnyeztem.

A hibát ott követtem el, hogy nem tizenéves koromban olvastam. Akkor valószínűleg imádtam volna. Filmen sem láttam, bár számtalanszor botlottam bele különböző TV adókon. Vagy húsz ilyen “botlás” alkalmával láthattam belőle összesen tíz percnyi részletet, de annak legalább negyedét nem is egyszer. Annyit azért tudtam róla, hogy ez egy romantikus tragédia. Ezt nem is hazudtolta meg az olvasás. Victor Hugo rendkívül élvezetesen mesél, csak sajnos nagyívűen. Olykor oly nagyívűen, hogy több oldal elolvasása után döbbenten állapítottam meg, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit is olvastam. De néha igen érdekfeszítő megállapításai vannak. A történet egyébként jól felépített, de semmi meglepetést sem tartalmaz, elég hamar előre felvázolható. Az egyetlen meglepetés a gyűlölt gnóm, Quasimodo, aki az érzelmek széles skáláját vonultatja föl, ellentétben az ember küllemű szereplőkkel, akik egy pillanatra sem képesek kilépni statikus helyzetükből. A regény erényei letagadhatatlanok, nem véletlenül lett a romantika egyik zászlóshajója. Tagadhatatlanul nekem is tetszett.
De nem hiszem, hogy még egyszer elolvasnám. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, aki még nem olvasta. Főként fiataloknak.

Nyomorultak nálam életvezető olvasmány. (nagyon jókor talált meg)
Azóta se olvastam mást Hugotól, Esmeralda története is szégyenszemre kimaradt.
Kicsit félve kezdtem hozzá, régi, vastag, híres, és mi lesz ha nem tetszik, megint belefutok egy szenvedős olvasásba aminek a vége már a fejvakarás vagy az abbahagyás (azt pedig magamra veszem, és személyes kudarcként élem meg)
Szerencsére ilyesminek a szellője se legyintett meg. Viktorunk játszik az érzelmekkel, nevetek, sírok, sajnálok, és utálkozom egyszerre.
A nyomorultak megismert sorsdrámák itt is kibontakoznak, nem is a történet vezetés a tökéletes, hanem a karakterek, a szituációk, az emberi reakciók végtelen mélysége és magassága.spoiler Szeretem amikor Hugo moralizál, az épület és a középkori élet leírásait érdeklődéssel figyeltem.
Nagyon nagy meglepetés volt mennyire gyorsan repült ez a hétszáz sűrűn nyomtatott oldal. Kicsit azért vitázni szeretnék, a könyvek előre törésével nem tűnt el az építészet csak átalakult, ahogyan az internet se fogja kiirtani a könyvek helyét, csak egy új formát ad a kreativitás kiterjesztésének. Érdekes kérdés, egy tizenkilenc századi szerző a könyvnyomtatás feltalálása miatt az építészetet temeti, miközben a mai világ már a könyvek temetését vizionálja a film és az elektronika oltárán.
Párizs a világ legszebb városa (legalábbis azok közül amiket eddig szerencsém volt látni) Notre-Dame menedékként is gyönyörű. (a vízköpőkről mindig Xemerius jut eszembe) Kimondottan ajánlott irodalom, akár olyan fiataloknak is, akik szeretik kicsit szerteszét ágazó könyveket.

Kegyetlen. Nem láttam a mesét, nem láttam a filmet, de elképzelésem azért volt, mikor elkezdtem, na de ilyen végkifejletre nem számítottam! Soha nem olvastam még ilyen romantikus könyvet! És amit az anyával művelt Hugo!!!! Azt hiszem ezt a történetet nem lehet elfelejteni, és ezért jó a könyv. :) De az írót gyűlölöm, hát hogy tehette ezt a szereplőivel? Kegyetlen.

A párizsi Notre-Dame Victor Hugo 1831-ben megjelent regénye. A regényt 1858-ban Szalkay Gergely fordította le először magyar nyelvre, s. ezt még négy további fordítás és vagy 30 különféle kiadás követte magyarul. Nekem az 1913-ban megjelent Athenaeum Benedek Marcell által fordított verziója van meg.
Victor Hugo regénye a XV. században, XI. Lajos korában, a régi Párizsban játszódik. A mű igazi főszereplője a párizsi Notre-Dame-székesegyház – aminek tövében én is álltam már, amely az egyik legnagyobb és legismertebb katedrális a világon. Az épület sajna, már nem ugyanaz, mint ami volt. A francia romantika egyik legnagyobb történelmi regénye a középkor alkonyának Párizsát mutatja be. A mű részletes leírásából megismerhetjük a festői várost, annak tarkaságával és romlottságával együtt. A mű részletesen bemutatja a gótikus templom építőművészeti sajátosságait is. Ebben a környezetben bonyolódik a végzetes szépségű cigánylány, Esmeralda szomorú szerelme az íjászkapitánnyal, és Quasimodo, a púpos, csúf harangozó tragédiája. A történet ma is magával ragadja az olvasót, én legalábbis így jártam. Tetszett a könyv, igazi történelmi romantika.

Mondjon akárki akármit, amikor a kortárs kötetekről egy-egy klasszikusra térek vissza, mindig sokkal jobban élvezem, mint fordítva. Vagy még inkább: sokkal de sokkal nagyobb az esély, hogy maradandó élményt olvasok. Már anno A nyomorultak is az egyik kedvencem volt, pedig az sem egy párszáz oldalas könnyed olvasmány, de Hugo ott és itt is megmutatja, hogy a jellemábrázolás nála nem egyszerűen fekete és fehér, de nagyon is pepita :-D Nála megszeretjük a csúnyát és közönyös a „szőke herceg”, a „gonosz” figura is sajnálatra méltó, ráadásul a középkori világ igazi sötét hangulatához sötét gondolatokat és sötét befejezést is tartogat. Itt nincs cukormáz, csak szegénység, bántás, mocsok és ahol hiába jó szívű valaki, ha a külseje alapján döntenek a jelleméről is. Quasimodo sorsa iszonyatos… és sajnos még manapság se könnyű az élete azoknak, akik hasonló hátránnyal indulnak neki az életnek… A vége nagyon megdöbbentő volt spoiler…

Vártam már, hogy elérkezzen ennek a könyvnek az ideje. Persze nem csak amiatt, mert az utolsó volt a kihívásos listámon :D
A Disney-féle romantikus feldolgozást, ha láttam is, tökéletesen elfelejtettem. Annyit tudtam, hogy van egy Quasimodo és egy nő a történetben. Szóval mondhatjuk, hogy semmiféle összehasonlítási alapom nem volt.

És örülök is neki, hogy ez így történt. Mert ez nem csak egy túlromantizált, édes kis habos-babos mese, hanem egy komoly felnőtt történet. Nagyon alapos korrajz a 15. századi társadalmi életről Párizsban. Ki, hogyan, kivel, mikor, milyen kapcsolatban állt, milyen érdekek mentén, milyen vélt és valós sérelmekért vett revansot. És persze hogyan éltek a társadalom alsó és felsőbb rétegeihez tartozók. Az ezekről szóló leírásokat nagyon élveztem.

Nagyon tetszett maga a történet is. Keserű ugyan mind Quasimodo, mind Esmeralda sorsa off, mégis valahol törvényszerű a befejezés Hugo-i megoldása.

Iszonyan jókat rötyögtem a poénokon. Nem is melékszem klasszikusra, amin ennyit nevettem volna, bár esetleg Shakespeare válthatott ki belőlem hasonló hatást. Komédiának is beillett volna.

Ami miatt mégsem tökéletes számomra, az maguknak az épületeknek a hosszan és jóóóóó alaposan taglalt leírása. Az nálam kiverte a biztosítékot. Valahogy eszembe juttatta Az arany ember Vaskapu-leírását, amit nem bírtam már akkor sem idegekkel. Itt most azért túléltem. :))

A fèl csillag levonàst csak a több oldalnyi szerintem felesleges leìràs miatt kapta,elvève az időt ès az energiàt az èrdemi törtènèsektől. Sajnàltam ès együttèreztem Quasimodòval ès picit remènykedtem benne,hogy jòra fordul a vègen a sorsa. Nèha idegesìtett Esmeralda naivitàsa a szìv szerelmet illetőleg,legszìvesebben megràztam volna,hogy vegye màr èszre magàt. De alapjàba vève nekem kifejezetten tetszett a törtènet,bàr èn vakon hittem egy teljesen màs befejezèsben.