A ​nevető ember 189 csillagozás

Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember Victor Hugo: A nevető ember

A romantikus költészet, dráma- és regényirodalom legnagyobb francia klasszikusának hatalmas regénye a XVIII. század nemesi Angliájába vezet bennünket. Hugo színes és groteszk végletek közt csapongó képzelete viharos erővel sodorja az olvasót regényes tájakra, festői koldusnyomorba, hivalgó főúri pompába, de mindenütt az igaz emberséget, a szabadság nemes eszményeit kutatja, és egy nagy forradalmár szertelen gyűlöletét zúdítja a zsarnokság minden formájára. Victor Hugo csalhatatlan művészettel tárja fel a tragikus embersors lenyűgöző pátoszát, s a bohóctragédia hálás témája mindig megtalálja a szívünk titkos kamráihoz vezető utat, a részvét útját.

Eredeti cím: L'Homme qui rit

Eredeti megjelenés éve: 1869

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion

>!
682 oldal · ISBN: 9789633982372EPUB · Fordította: Hajós Kornél
>!
K.u.K., Budapest, 2010
534 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639887565 · Fordította: Németh Andor
>!
Alexandra, Debrecen, 1996
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633671329 · Fordította: Németh Andor

11 további kiadás


Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Gwynplaine


Kedvencelte 53

Most olvassa 16

Várólistára tette 198

Kívánságlistára tette 99


Kiemelt értékelések

Tarja_Kauppinen IP>!
Victor Hugo: A nevető ember

Abszolút erkölcsnemesítő olvasmány, ha Hugo csapongó, anekdotázó hajlama nem is kompatibilis maradéktalanul korunk életritmusával – egyszer le is vonok egy jó csomó csillagot ettől a fránya XXI. századtól, az tuti.
Hanem azért csak érdemes megbirkózni vele. Szerepjáték-nyelven szólva legalább két Emberség pontot visszanyertem az elolvasása által.

3 hozzászólás
Lunemorte P>!
Victor Hugo: A nevető ember

… és eljő a Halál, a megoldás … De addig is szenvedj csak, ember! Szenvedj, amiért élned kell! Kínlódj és fokozatosan rothadj meg belülről! Gyűlöljön mindenki, nevessenek a szenvedéseden…Hiszen az emberiség már csak ilyen…
Nagyon nehéz most szavakba foglalnom, mit is érzek….Iszonyatosan durván beleásta magát a lelki világomba ez a könyv, majd váratlanul széttört mindent és csak a könnyek maradtak….
Drága Gwynplaine! Mi ketten igazán jó barátok lehetnénk. Amennyit Te szenvedtél, akár testvéremmé is fogadhatnálak…
Drága Victor Hugo! Arany betűkkel a szívembe vésted örökre a neved. Soha ilyen megrázó könyvet nem olvastam eddig. Nem térek magamhoz…………

3 hozzászólás
LadyM>!
Victor Hugo: A nevető ember

Mikor ezt a könyvet olvastam, szembe jött velem a „hír”, hogy egy bizonyos magyar írónő, akit nevezzünk most csak az – elméletileg – legfelkapottabb kortárs írónak a magyar mamipornó világában, kötelező olvasmány lett egy gimnáziumban. Vérzik a szívem és könnyezek, miközben arra gondolok, hogy nincs még eléggé elcseszve ez a szerencsétlen generáció? Komolyan annak a bizonyos irodalmilag silány könyvnek kell forognia a tinik kezei közt, minthogy ilyen remekművek kerülnének a kezükbe, amikből talán még egy kis emberséget is tanulnának? Felháborító, és igaz, hogy ennek a könyvnek – szerencsére – semmi köze ahhoz a silány semmihez, de kikívánkozott belőlem.

És, hogy erről a remekműről is ejtsek pár szót: Méltatlanul elsikkad az író többi munkája mellett, pedig micsoda értékeket őriz és képvisel. Hiába a 18. században játszódik, a mondanivalója, az értékei, a problémafelvetései, a filozófiája kortalan. Habár remek korrajzot ad, de ez sokkal több annál! Ez a regény nemcsak megkisérli, hanem be is mutatja, példázza, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek. És igen, könnyfakasztó, ahogy arcul csap a valóságossága, ahogy görbe tükröt mutat mindannyiunknak. Egy igazi mestermű. :) Igaz, hogy a hosszas leírásaival, elmélkedéseivel, fejtegetéseivel már nem igazán igazodik a mai kor ízlésvilágához, mint ahogy az is igaz, hogy piszkosul túl van írva. :D Mégis, így tökéletes, és így tud nagyot ütni. Kell bele ez a sok megszakítás, mert így áll össze egy kerek egésszé, így ad olyan élményt, ami – megkísérlem – már-már feledhetetlen, de hogy nevelő és tanító alapigazságokkal van tele, az vitathatatlan.

9 hozzászólás
DTimi>!
Victor Hugo: A nevető ember

Nem eseménydús. Akár unalmas is lehetne, de mint mindig, Hugo könyveiben a körítés az ami engem érdekel. Ha egy adott városról, korról, országról, szokásról akarsz valamit megtudni, nem kell történelem könyvet olvasni. Ott van Victor Hugo. :) A könyvet oldalakon keresztül idézni is lehetne olyan nagy igazságokat , eszmefuttatásokat tartalmaz.

DaTa>!
Victor Hugo: A nevető ember

Jaj de jó kis könyv lenne ez, ha húzott volna belőle Hugo bő 150 oldalt…

kat_fromthemoon>!
Victor Hugo: A nevető ember

Nehezen tudom szavakba foglalni, mit éreztem miközben ezt a könyvet olvastam. Még soha nem találkoztam a nyomor és a fényűzés, a jóság és a gonoszság, a testi és lelki fogyatékosság ilyen hangsúlyos ellentétbe állításával. Bár sokaknak épp a hosszú leírások miatt nem tetszik, ha egy kicsit jobban odafigyel az ember ezekre a részekre is, éppen ezekkel teszi Hugo annyira kontrasztossá a társadalmi különbségeket, ahogyan senki sem képes rá. Zseniálisan lesújtó és megrázó az egész, és holott az egész történetet 50 oldalban is össze lehetne foglalni, éppen ez a csontig hatoló részletesség teszi zseniálissá, ami annyira jellemző az íróra. Abszolút kedvenc.

mordizomadta>!
Victor Hugo: A nevető ember

Még sosem olvastam Victor Hugotól ezelőtt, a nevét is csak a Nyomorultakkal kapcsolatban hallottam eddig. A nevető embert mégis könnyen nyitottam ki, és annál nehezebben csuktam be. Eleinte furcsák voltak a hosszú mondatok, a sok leírás szóval a Victor Hugo stílus, de mikor megismerkedtem Ursus és Homo bevezető történetével tudtam, hogy tetszeni fog ez a könyv. Számomra Ursus volt a legszimpatikusabb karakter, és a legérdekesebb Dea. Tudtam persze, hogy milyen szörnyű a vakoknak, de mind idáig bele se gondoltam valójában milyen és eleinte sajnáltam Deát vakságáért, aztán arra gondoltam, hogy bárcsak mindenki vak lenne, hogy láthasson. Nagyon tetszett Dea és Gwynplaine szerelmének leírása, egyszerűen gyönyörűen mutatta be oldalakon keresztül, hogy mit jelent egymásnak ez a két csodálatosan szép ember. Mikor kiderült, hogy Gwynplaine nem is Gwynplaine meglepődtem, és rögtön éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nehéz spoiler nélkül megfogalmazni mit is gondolok a befejezésről, de szerintem az is gyönyörű volt. Olvastam pár értékelést és véleményt Victor Hugo munkáiról, arról, hogy a szegény-gazdag réteget szereti fejtegetni és a különbségeit kiemelni, és mikor egy ilyet elolvas az ember rájön, hogy persze teljesen jogos minden amit Gwynplaine mond és becsülendő, hogy változtatni szeretne, de van amin nem lehet változtatni. Szegénységből gazdagságra törni rendkívül nehéz, ellenben gazdagságból szegénységbe süllyedni könnyű. Szomorú persze, hogy a szegények a gazdagokkal szemben milyen körülmények között élnek, de szerintem van, amin nem lehet változtatni, mert nagyon kevés a gazdag, aki lemondana saját vagyonáról(boldogságáról) csak, hogy más emberek is jobban élhessenek és véleményem szerint nem hibáztathatók ezért. Gwynplaine látta a különbségeket, mivel lehetősége volt megélni a nyomort, de aki gazdag, aki beleszületik ebbe inkább bele se gondol milyen lehet másoknak. Ha Gwynplaine nem tapasztalta volna meg a szegénységet, talán ő is ugyanúgy kinevette volna saját magát minden lorddal együtt. Ezt a könyvet, akárcsak az egész Földet áthatja az igazságtalanság, az emberiség hibái, a nyomor és mindeközben a boldogság is. Gwynplaine szegényen is boldog volt, mert mellette volt Dea, Ursus, Homo és ettől teljesnek érezte magát. Tudnék még írni, de félek keveset tudok még a témáról, hogy igazán bizonyosan ne írjak valami butaságot, viszont a könyvet kötelezővé tenném mindenkinek. Engem megérintett, természetesen 5 csillag.

2 hozzászólás
E_W I>!
Victor Hugo: A nevető ember

Victor Hugonál szebben senki sem tudja elregélni az emberi nyomorúságot.
Ehhez hozzátartoznak a hosszas (ez esetben a könyv terjedelméhez mérten rövidebb) történelmi kitérők, valamin a főszereplőt szokás szerint csak a 180. oldal környékén nevezik meg – ám ha ezeken túl tud jutni az olvasó, akkor minden adott, hogy teljesen magába szippantsa a történet. Legalábbis velem ez történt.

Elsősorban azért vettem kézbe, mert tudtam, Gwynplaine ihlette az eredeti Joker karakterét – most már én is állíthatom, hogy jogosan –, de ennél még sokkal többet adott a regény. Legszívesebben az egészet kiírtam volna az idézetekhez, annyi „útravalót" találtam benne. Tanít, elszomorít, megnevettet. De mennyire más ezek után a nevetés!

Victor Hugo léleksimogatóan gyönyörűen ír a halálról és a sors különös szeszélyeiről is, ezért azt hiszem, csakis felsőfokban beszélhetünk erről a művéről. Ő a számkivetettek szószólója, azoké, akiket kisemmizett és eltaposott a világ, a regényei által mégis képes visszaadni az olvasónak az emberiségbe vetett hitét. Mindig tanít valami újat az életről.

Egyre inkább érzem, hogy újra szükségem van A nyomorultakra – és természetesen az író további könyveire, még akkor is, ha tudom, hogy valamennyi végre belesajdul majd a szívem.

korkata>!
Victor Hugo: A nevető ember

Rég olvastam már klasszikust, ez most nagyon jól esett. A megszokott történet gyönyörű nyelvezettel. Lassan folydogál a történet, de megéri végig rágni magunkat a leíró részeken is. A végén összeáll minden. Részletes, pontos leírást kapunk a korról, a szokásokról. Kegyetlen egy világ ahova az író elkalauzol minket. A vége elszomorított.

Amethyst >!
Victor Hugo: A nevető ember

Olybá tűnik, idén egy csomó olyan könyvet olvasok, melyet utólag nagyon nehéz értékelnem, mert magam sem tudom eldönteni, hogy mennyire felelt meg az ízlésemnek. Ha lehet így fogalmazni, A nevető ember esetében még nehezebb összeszednem az érveket és ellenérveket, mivel az 1928-as filmfeldolgozása az egyik kedvenc némafilmem, s mivel már egy ideje el szerettem volna olvasni az eredeti művet is, eleve nagyobb elvárásokkal láttam neki. És nagy meglepetésemre a mű kezdetben jól állta a sarat. A cselekmény sodrát véletlenszerűen megakasztó száraz adatokkal is elvoltam, mivel A párizsi Notre Dame kapcsán, mondhatni, már megedződtem rá. És nem tudtam közömbösen elmenni amellett sem, hogy az író olyan könnyed szentimentalizmussal ír olyan komor, majdhogynem bizarr jelenségekről, mely még a legkeményebb fejű embert is alighanem gondolkodásra, mérlegelésre készteti. Különösen szépen volt megírva Gwynplaine és Dea viszonya, melynek gyermeki, ártatlan kerete már a filmvásznon is megindítóan volt ábrázolva, de így, hogy Hugo az emberi lélek legmélyebb zugaiba vezette az olvasót, tényleg olyan érzés fogott el, mintha egy légtérben tartózkodnék a könyv szereplőivel. Továbbá a mű terjedelmének hála olyan karakterek is kellően árnyalódtak, váltak számomra érdekessé, akiknek a filmben nem jött annyira át az indítéka (pl. az elkényeztetett Josiana gondolatiságát itt jóval indokoltabbnak éreztem).
Mindent egybevetve sajnos csalódva kellett letennem a kötetet. Bár nem ábrándított ki annyira, mint az Egy halálraítélt utolsó napja, viszont a cselekményvezetését még a Notre Dame-hoz mérten is döcögősnek, nyögvenyelősnek éreztem, pedig terjedelmét tekintve ez fele akkora. És nem is feltétlenül a betoldott adatokkal, a társadalmi rangok szinte felsorolásszerű bemutatásával volt gondom, mintsem inkább azokkal a belső monológokkal, melyek mindig akkor akasztották meg a cselekményt, mikor az kezdett volna érdekessé válni – ez a módszer tetten érhető a Notre Dame-nál is, ám míg ott a stílus volt annyira kiforrott, hogy eltekintettem e kellemetlenségektől, addig A nevető ember valamiért olyan érzést keltett bennem, mintha kevésbé lenne átgondolt. Mintha túl sok jelenetet menet közben talált volna ki hozzá az alkotó, túl sok olyan részletbe feledkezett bele, mely később nem sokat nyomott a latban.
Úgy fest, lassacskán Victor Hugónál is elérem azt a szintet, hogy az alapötleteit, és történeteinek összefoglalóját imádni fogom, míg a mű megvalósítása inkább áll közelebb az olvashatatlan, mint az élvezhető pólusához – nem, egyáltalán nem tartom olvashatatlannak A nevető embert, sőt. Viszont elérte nálam, hogy az alkotó további műveihez már némi fenntartással álljak hozzá a csillogó szemű bizakodás helyett. És ez nagyon szomorú.


Népszerű idézetek

eriksa>!

A kutya a legfurcsább állat, mert a nyelvével izzad, és a farkával mosolyog.

269. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kutya
2 hozzászólás
Lunemorte P>!

– Ne káromkodj. A tenger minden szót hall. Ne bánts meg senkit. Csak figyelj.

80. oldal K.u.K. Kiadó, 2010

Kahoko>!

Mesélték róla, hogy egy ideig a bolondokházában is volt. Megtisztelték azzal, hogy bolondnak tekintették, de aztán kiengedték, mert rájöttek, hogy csak költő.

11. oldal

kat_fromthemoon>!

Hogy mért tudatlan a nép? Mert tudatlanságban kell maradnia. A tudatlanság az erény őre. Ahol nincs látókör, ott nincs becsvágy. A tudatlan hasznos sötétségben él, nem lát semmit, tehát nem is vágyódik semmire. Innen az ártatlansága. Aki olvas, gondolkodik, az okosodik. Nem okosodni kötelesség és egyúttal boldogság is. Ezek kétségtelen igazságok. Ezen alapul a társadalom.

Kahoko>!

A lelkeknek nincs szemre szükségük, hogy lássák egymást.

272. oldal

Lunemorte P>!

Mily gyönyörűség megbotránkoztatni az ostoba embereket.

417. oldal K.u.K. Kiadó 2010

Lunemorte P>!

Aki elvesztette lelkét, az csak egy helyen találja meg: a halálban.

497. oldal K.u.K. Kiadó 2010

Lunemorte P>!

Megelégedtek egymással, s önmagukon kívül nem gondoltak semmire. Boldogság volt, ha beszélgettek egymással, gyönyörűség, ha közeledtek egymáshoz.

231. oldal K.u.K. Kiadó, 2010

Kapcsolódó szócikkek: Gwynplaine
Alcyone P>!

A sátánt rágalmazzák. Nem ő kísértette meg Évát. Éva kísértette meg a sátánt. Az asszony kezdte. Lucifer nyugodtan sétált a kertben, észrevette a nőt és azon nyomban sátán lett.

Kapcsolódó szócikkek: Lucifer
1 hozzászólás
Nadír P>!

Mindnyájan vakok vagyunk. A fösvény vak. Látja az aranyat, de nem látja a gazdagságot. A pazarló vak. Látja a kezdetet, de nem látja a véget. A kacér nő vak. Nem látja a ráncait. A tudós vak. Nem látja tudatlanságát. A becsületes ember vak. Nem látja a gazembert. A gazember vak. Nem látja Istent. Isten vak. Nem vette észre, hogy a világ teremtésekor az ördög belopódzik. Én vak vagyok. Beszélek, és nem látom, hogy süketek vagytok.

Második rész Harmadik könyv II. Szónoklat a szélviharban


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös
Winston Graham: Demelza
Jókai Mór: A Damokosok
Charlotte Brontë: Shirley
Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya
Mikszáth Kálmán: A szelistyei asszonyok
Elliot György: A raveloei takács
John Fowles: A francia hadnagy szeretője
Alexandre Dumas: Akté
Gustave Flaubert: Szalambó