Lou ​Reed – Transformer 9 csillagozás

Victor Bockris: Lou Reed – Transformer

Lou ​Reed mindig a saját művészi elképzeléseihez igazította a rockzene különböző irányzatait, s munkásságában a legváltozatosabb kifejezési formákkal találkozhatunk: a hangos, elsöprő erejű kakofóniától a valaha írt legérzelmesebb dalszövegekig. Legelső doo-wop-kislemeze, a tinédzserkorában kiadott So Blue óta játszott már mindent: garázs- és pszichedelikus rockot a Velvet Undergrounddal, majd szólóban glam rockot, punkot, diszkót, alternatív és „józan-rockot” – így lett a könnyűzene világának kiemelkedő vezéralakja, újító és trendeket diktáló zenész. Mára általánosan elfogadott, hogy a 60-as években a Velvet Undergroundnál csak egyetlen fontosabb, máig ható zenekar volt: a Beatles.
Amikor 1972-ben szólókarrierbe kezdett, David Bowie-val és Marc Bolannel együtt a glam rock élvonalába került, majd egy mára klasszikussá lett punklemezzel, a Metal Machine Musickal jelentkezett. Bámulatos alkotókedvét jól mutatja, hogy összesen húsz szólólemezzel teljesítette ki a… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Legendák élve vagy halva Cartaphilus

>!
Cartaphilus, Budapest, 2009
464 oldal · ISBN: 9789632660646 · Fordította: Nagy Gergely

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Lou Reed


Most olvassa 2

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Victor Bockris: Lou Reed – Transformer

Nekem ez a könyv a feléig tartott. Lou Reed elmebeteg, kábítószeres, biszexuális zseni, de engem csak addig érdekelt, amíg ott nem hagyta a Velvet Undegroundot, és el nem kezdte írni és előadni a nyálas slágereit. A könyv érdekesen írja le az 1960-as évek Amerikájának underground művészvilágát, Andy Warholt és környezetét, de számomra a Velvet belső életének megismerése volt a legfontosabb. Könyvben nincs discográfia, névmutató, és nincsenek dalszövegek sem. Ezért adtam csak három csillagot.

6 hozzászólás
kfg>!
Victor Bockris: Lou Reed – Transformer

értékelt egy könyvet:

nem szeretem a zenészéletrajzokat – viszont nagyon szeretem lou reedet. a könyvet meg születésnapomra kaptam, úgyhogy ez azért a felé billentette a mérleget, hogy el kell olvasni. és voltaképpen két értékelést kellene róla írni.

a könyv első harmada/fele, ami a kamaszkort, egyetemi éveket írta le, szerintem nagyon informatív volt, jól voltak felépítve a karakterek a főhős környezetében, értette az ember, hogy ki miért van bemutatva, jól elő voltak vezetve a főhős személyiségjegyei, a fontos hatások.

ugyanilyen izgalmas volt a velvet underground-korszak, de itt már kiütközött, hogy tényleg életrajzról van szó, és nem az életmű elemzéséről. nagyon sokat megtudtunk a lemezek keletkezésének körülményeiről, a miliőről, ahol játszottak, az akkori new yorkról, különösen annak warholianus részéről, a cale-lel való szakításról, a velvet underground jelentőségéről és nehézségeiről. az egyébként nem nagyon könnyen befogadható életműről azért olyan nagyon sokat nem. viszont itt olyan sodrású volt az élet, hogy a könyvnek ez a része fantasztikusan izgalmas volt.

nem mondható el ez a könyv második harmadáról, vagy második felének nagy részéről. persze itt már azért az van, hogy a fickó a maga útját járja, speeden végig, arról nem nagyon lehet kétszáz oldalt írni, hogy pörög, aztán menetrendszerint bekucorodik paranoiásan a wc padlójára és ott retteg. itt már nagyon hiányzik az, hogy az ebben az időszakban körülötte megforduló emberekről komolyabb jellemzést kapjunk. ha meg nem voltak komolyabb emberek, akiket érdekes lenne, akkor legalább a műveknek ne csak a keletkezési körülményeiről tudjunk meg dolgokat, meg azt, hogy mennyire lettek sikeresek az egyes lemezek üzletileg vagy a szerző értékelése szerint művészileg, hanem egy kicsit elmozduljunk a művek elemzése felé is. mert enélkül nekem egy kicsit üres volt ez a kétszáz körüli oldal.

nyilván persze azért is, mert elég nagy részben a legendáriumot adja vissza. tudjuk a szado-mazochista vonzódásokat, tudjuk a homoszexualitást, a nőgyűlöletet, tudjuk, hogy verte a nőit, meg hogy mindenkit kiszipolyozott és tönkretett maga körül. ez olyan nagyon érdekes nem volt. persze nem ezért szeretjük, hanem azért, amit ebből kitesz az asztalra lemezek formájában. és megszenvedi, kiteszi. de a könyvnek ez a része ehhez nem nagyon tesz hozzá – hacsak azt nem, hogy az ember azért csodálja, hogy ilyen tempóban hogy tudott mégis ennyire figyelni a teljesítményre. és hogy tudta fölépíteni magát. (nem véletlenül van megidézve annyiszor keith richards.)

aztán az utolsó néhány év már teljesen el van nagyolva (utolsó néhány év alatt az első kiadás megjelenéséig tartó időszakot értve, nem lou reed utolsó éveit, odáig nem jutunk el. az elmúlt hónapokban jelent meg a könyv új kiadása angolul, a recenziók szerint azt a merész állítást is tartalmazza, hogy a metallicával készített lulu lenne a legjobb lemeze a velvet underground után… hát, nem tudom.)

a dalok helyenként be vannak hozva, de főleg akkor, amikor egy-egy soruk jól ábrázolja az életrajz egy eseményét. ebből az következne, mintha ezeknek a daloknak kifejezetten referenciális olvasata lenne, mintha önéletrajziak lennének. miközben a könyv meg folyamatosan arról szól, hogy milyen sok maszkot mozgatva próbálta elrejteni a valós személyiségét mindenki elől. de az ilyen kérdések föl sem igen merülnek.

úgyhogy jó ambivalens érzéseim voltak a könyvvel. arra mindenesetre jó volt, hogy napok óta lou reedet, de főleg velvet undergroundot hallgatok. és nicot minden mennyiségben.

és nem értek egyet a szerzővel abban, hogy a new sensations gyenge lemez lenne. ellenkezőleg. de ezt nem nagyon tudom vele megvitatni, mert az értékelési szempontok kissé tisztázatlanok.

a fordítás értő munka volt, sodró lendülettel. egy valami nem volt kitalálva, ami zavaró volt, de többnyire az szokott lenni: a szlengben való nyilatkozatok magyar visszaadása nekem kicsit erőltetett volt, de tudom, hogy ezt elég nehéz jól megcsinálni.


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Az Exploding Plastic Inevitable (Andy Warhol show műsora, ahol a Velvet Underground is fellépett) valódi szenzációvá nőtte ki magát: ünnepelt hírességeket vonzott, mint Salvador Dali és Jackie Kennedy, értelmiségieket, egyetemistákat, drogosokat és persze újságírókat…"New Yorkban Andy csinált először multimédiás showt – mondta Reed. – És ez hatott mindenre: az egész város, sőt talán az egész ország képe megváltozott tőle. Már semmi sem volt ugyanaz." A kor médiaguruja, Marshall McLuhan, osztotta ezt a véleményt. Klasszikus munkájában, a The Medium is The Message (A médium maga az üzenet)-ben kétoldalas fényképet közölt a zenekar egy koncertjéről. A képaláírás így szólt: „Az idő megállt, a tér eltűnt. Mostantól globális faluban élünk… az egész egy szimultán happening.” Lou versben válaszolt: „McLuhan elektromos gyermeke vagyok. (A nagy lószart.) Fogalmam sincs, hogy mi történik.”

126-127. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Andy Warhol · Lou Reed
1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Lévai Balázs: Lovasi
Mitch Winehouse: Amy a lányom
Nora Maclaine: Michael Jackson
Rex Brown – Mark Eglinton: A Pantera igaz története
Michael Fuchs-Gamböck – Thorsten Schatz: Lady Gaga
Németh Géza: Blackmore
Dudich Ákos: Szabálytalan beszélgetések Prieger Zsolttal
Bánfalvi Ákos: Marilyn és én
Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me
Corinne Ullrich: John Lennon