Oltári lelkesen indultam, mert ez az ötlet egészen, egészen csodálatos, az illusztrációk pedig még annál is, annál is csodálatosabbak! Aztán a szöveg egy időre visszavett a lelkesedésemből. A történetet ugyanis az Operaház meséli el – egy rátévedő galambnak. És hát az Operaház, akit én előkelőnek, kifinomultnak, egy nagy tartással rendelkező úrnak, egy hiú dzsentrinek képzeltem – itt egy vicceskedő, fura figura, akinek mintha nem találták volna a stílusát, de leginkább mégis egy jófejkedő nagybácsira hasonlít, aki ugyan tele van jobbnál jobb történetekkel, de te mégis kerülöd a családi rendezvényeken.
Viszont, ha nem akarok nagyon szigorú lenni – márpedig úgy le vagyok nyűgözve, hogy nem akarok az lenni – el kell mondanom, hogy az, ahogyan a szöveg információkat ad át, az meg egészen zseniális! Minél előrébb haladtam, minél több tudással, régen elfeledett vagy sosem tudott dolgokkal töltötték tele a fejemet, annál nagyobb szerelembe estem. Akkora szerelembe, hogy útközben még az Operaház hangját is képes voltam megkedvelni (mikor épp nem vicceskedett vagy lazáskodott).
Összességében tehát kaptam egy gyönyörű és informatív kötetet az egykori Budapestről és benne az Operaházunkról; kíváncsian is várom a sorozat többi részét.
Egyszer egy fél nyarat egy belvárosi hostel recepciósaként töltöttem, ott tanított nekem valamit egy fotós lakó, hogy mi legtöbbször lefelé nézünk, pedig káprázatos épületeink vannak, és sokszor illene felfelé is néznünk, megcsodálni ezeket az építészeti csodákat.
A könyv olvasása után nemcsak a repertoárhoz jött meg a kedvem, hanem ahhoz is, hogy ezzel a sok új információval teli szemmel, jó tüzetesen megnézzem magamnak újra az Operaház épületét. (Még mindig nem adtam fel a vadromantikus elképzelésemet, hogy bérletes nyugdíjas leszek, de addig még van pár évtizedem, ha megélem.)