Simone ​Weil vallásos metafizikája 0 csillagozás

Vető Miklós: Simone Weil vallásos metafizikája

Simone ​Weil \(1909-1943) a XX. századi gondolkodástörténet egyik legjelentősebb alakja, akinek posztumusz életműve filozófiai, vallásos, sőt kifejezetten tudományos, politikai elképzeléseket foglal magában. Elsősorban mégis filozófus volt: a neoplatonista metafizika kiemelkedő képviselőjeként misztikus meglátásait is filozófiai kategóriákban fogalmazta meg. A ma már világszerte klasszikus szerzőként tisztelt francia gondolkodó a modern kori keresztény spirituális irodalom talán leghitelesebb, legvonzóbb életművét hagyta ránk. Neve a magyar olvasók előtt sem ismeretlen, hiszen Pilinszky János már a hatvanas években lelkes olvasója és hazai népszerűsítője lett. Vető Miklós könyve 1971-ben jelent meg először francia nyelven, de mindmáig kiemelkedik a Simone Weil életművét tárgyaló munkák közül. Az életmű alapjául szolgáló metafizikai célkitűzésből kiindulva valódi tudományos igénnyel, a lehető legnagyobb fogalmi pontossággal és alapossággal vázolja fel a weili gondolatvilág… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A filozófia útjai L'Harmattan

>!
L'Harmattan, Budapest, 2005
200 oldal · ISBN: 963734313X

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 4


Népszerű idézetek

Lunemorte P>!

Isten számára a teremtés aktusa nem önkiterjesztést jelentett, hanem sokkal inkább lemondást vagy önmegtagadást. Az univerzum elhagyatott királyság, mely csak Isten visszahúzódása révén jöhetett létre, s már puszta jelenléte elkülönülést jelent Istenen belül (vö. CS 222.). A teológiai gondolkodás általában élesen szembeállítja a teremtést és a passiót, azonban a kettő lényegében azonos. A Jelenések könyve is megfogalmazza ezt a mély igazságot, amikor János arról ír, hogy a Bárányt már a világ teremtésekor leölték [Jel 13,8]. A Cahiers-ban erre utal Simone Weil, amikor azt állítja, hogy „Isten keresztre feszítése örökkévaló”. Ha a teremtés Isten részéről áldozat, akkor nem önkiterjesztésének eszköze, hanem éppen ellenkezőleg, szeretetének megnyilvánulása, mely által megajándékozza teremtményeit, sőt általa önmagát adja. Tehát a teremtés nem Isten hatalmának, hanem szeretetének túláradása, s ez a túláradás valójában csökkenést jelent.*

* Különös párhuzam figyelhető meg Simone Weil felfogása és a kabbalista cimcum fogalma között, amely Isten teremtés általi visszahúzódását és önkorlátozását jelenti. Egyébként eredeti formájában Isaac Luriánál a cimcum még egyféle szükségszerű krízis Isten életében. Csak tanítványánál, Chaim Vitalnál alakul át Isten visszahúzódása szeretetből fakadó önkéntes aktussá, s így válik szembeszökővé a hasonlóság Simone Weil elképzeléseivel. Anélkül, hogy tovább akarnánk szaporítani a lehetséges párhuzamokat, említsük meg, hogy hasonló elképzelésekkel találkozhatunk Schelling vagy Hamann műveiben is.

26–27.

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

László András – Buji Ferenc: Genesis
Beszélgetések Emil M. Ciorannal
Szávai Nándor: Jean-Jacques Rousseau
Jacques Derrida: Esszé a névről
Vajda Mihály: A posztmodern Heidegger
Cseke Ákos: Igaz szó igaz élet
Pavlovits Tamás: Blaise Pascal
Anthony Kenny: Aquinói Szent Tamás
Giovanni Catelli: Camus halála
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben