Tengerpart 76% 91 csillagozás

Egy jó könyv megíráshoz elég egy zavart elméjű édesanya, két rossz körülmények között felnövő gyermeke, egy esős tengerparti kisváros, egy tűzfalra néző szállodai szoba és egy párna. Olvasás közben kikapcsoltam a melltartómat, mert szorított. A fullasztó érzés nem múlt el, rájöttem a könyv okozza. Hatásos.

Nagyon szörnyű könyv. Nagyon jó könyv. Olvastatja magát, egyre gyorsabban futsz sorról sorra, közben meg tudod, hogy még nem késő, még félre lehet tenni, mert hogy ennek jó vége nem lesz, az biztos…
Van, aki annyira egyedül van, hogy senki nem látja rajta a bélyeget. Vagy csak a hivatalos szervek – szociális gondozó, pszichiáter, tanárok és óvónők látják, hogy valami nincs rendben. Nekik meg egy a sok eset közül. Még a szakember is hajlamos bagatellizálni, meg rászólni, hogy „szedje már össze magát”. Elmondani, mit kell csinálni. Közben meg az a baja szerencsétlennek, hogy nem tudja összeszedni magát, és nem tudja csinálni azt, amit kell.
De ha a családodban van depressziós, pánikbeteg, akkor tudod, hogy hiába szólsz, hiába figyelsz, hiába segítesz. Ha huszonnégy szabad órád és száz kezed meg angyali türelmed lenne, még az is kevés.
Valami megoldás kéne. Valami, hogy ne egy ilyen kirándulás legyen a vége…

Már a legelején tudod, ebből baj lesz. Hol is? Első oldalon? Másodikon? Lényegtelen. Közben már látod, hogy a fülszövegről amúgy is ordít, hogy „ne vegyél fel!” De te felveszed, mert el kell olvasnod még ma valamit. Tíz oldal után világos, hogy le kellene tenni, mert a fenének se lesz kedve egyedül létezni az éjszakában. Nem. Folytatod. Nyomaszt. Minden vacak elhullajtott információnak súlya van. A fognak, a csontnak, a gyógyszernek, a tanítónak, a szociális munkásnak, az orvosnak és a dacból jött, hülye ötleteknek. Felállsz, mert levegőre van szükséged. Pillanatnyi szünet, de vissza kell térned. Egyre gyorsabban olvasol. A sebességtől összefolynak a mondatok, egyre @lzoltan-osabb az egész. Csak itt bad tripként éled meg, hogy nincsenek pontok. A közepe szerencsére kicsit súlytalan, de nem is baj. A baj, hogy hátralapozol, mert hülye vagy. Káromkodsz, és ki akarod b.szni a füzetnyi könyvet az ablakon. De már mindegy. Fulladsz, már csak 30 oldal. Csak 20. Hagyd abba! Tíznél már ordítasz, de nem is hagyod abba.
Vége. Két dolog merül fel benned. Az egyik, hogy NEKED mégis mit kellett volna tenned? A másik, hogy a legrosszabb pillanataidban is messze vagy ettől. Megnyugtató.

Ajánlás: olyan hatásvadász érfelvágós. A hatást levadássza az olvasókban, és megmarad a tudat, hogy nincs megoldás. Öngyilkosoknak kifejezetten ajánlott, magányos esti olvasmányként, mert tényleg mindig van lejjebb.

Eredetileg rossz hangulatban ültem neki.
Hát… mindig van lejjebb…

A legnyomasztóbb női sors, amit olvastam, a maga kis 132 oldalával. Mentális betegség, egyedül álló szülőség, mélyszegénység… És utálom magam, hogy kitaláltam a végét.

Flow élmény ("nembíromletenni" érzés): 5
Stílus (írói): 5
Ötlet (eredetiség): 5
Tartalom (mondanivaló): 5
Hitelesség (könyv világának átélhetősége): 5
Érzelmek (ábrázolása): 5
Izgalom: 5

Kölcsönkaptam egy kupac könyvet, amik közül egyik délután leülve úgy gondoltam, elkezdem olvasni ezt a szép, színes borítójú, vékonyka kis könyvet, jó lesz kikapcsolódásnak… Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ugyan nem tudtam letenni, és egy szuszra végigolvastam az egészet, ám ez az élmény minden volt, csak nem kikapcsolódás. Rettenetes könyv. De rettenetesen jó!

A könyvet azóta már megvásároltam magamnak. Erőteljes mondanivalója, a depresszióban szenvedő ember belső világának tűpontos ábrázolása tette ezt a könyvet végül egyik mindenkori kedvencemmé. Újra- és újraolvasva sem csökken az a hatás, amit rám, az olvasóra gyakorol.

Jó könyv lehetne, mert jól, igényesen van megírva; de nem az, mert dühített és bosszantott, rég ítélkeztem ennyit bárki felett, és ezért pluszban utáltam, mert rákényszerített, kikerülhetetlenné vált. Zsenge tizenéves koromtól tudom, hogy nem akarok gyereket, és bizonyos szempontból itt visszacsengeni láttam az okaimat: tudnék, de nem akarok 0-24-ig gondoskodni valakiről, még ha a saját vérem is. Önző vagyok, tudom, elismerem; és még csak nem is zavar, de legalább volt annyi eszem, hogy belássam, és tegyek az ellen, hogy véletlenül „szorult helyzetbe” kerüljek…
Ebben a könyvben ugyanezt éreztem, csak ész és felelősség nélkül az anya részéről. Bármilyen pszichés betegsége is van, az nem mentség a szememben arra, hogy ilyen nyomorult életet adjon két kisgyereknek, akik nem tehetnek semmiről, és akik nem ezt érdemelnék. Az az anya szerintem nem szereti a gyerekeit, csak üres frázist puffogtat, aki sem gyakorlatilag nem gondoskodik a gyerekeiről, sem lelkileg nem adja meg nekik a szeretettség érzését: hiszen arra sem emlékszik, mikor ölelte meg őket utoljára! :O
Erre nem mentség semmi.
Többször is felbukkant a könyvben, hogy nem érti, hogy miért szaladgálnak annyit az emberek, hogy képesek munkába menni: hát épp azért, hogy ne hozzák magukat és a gyerekeiket ilyen nyomorult helyzetbe! Sír a szája, hogy lenézik az aprója miatt, meg hogy nem telik semmire, ám ha nem dolgozik, ne csodálkozzon, hogy nincs. o.O
Még ha ez nem is lustaság, hanem a betegsége „börtöne”, akkor ha képes volt világra hozni őket, akkor legyen esze meghozni azt a döntést, ami elsősorban a gyerekeinek jó, és tudja elismerni, hogy ehhez ő önhibáján kívül kevés. Lépjen, legyen a gyerekeinek élete, akár vele, kikezelve, de ha nem, adja meg nekik a lehetőséget az életre mással. Betegség ide vagy oda, vannak viszonylag tiszta pillanatai, azelőtt kell lépni, mielőtt felemészt…

Ez az a könyv, amiről azért nehéz értékelést írni, mert már az elejében benne van a vége. Aki elolvassa pontosan tudja, hogy mire számíthat. Aztán mindenki vérmérséklete szerint ítél vagy reménykedik. Én személy szerint megértem az anyát. Mármint, ha ezekkel a gondolatokkal van folyton bezárva a saját fejébe, és kívülről semmi hatásos segítséget nem kap, akkor várható, hogy azt teszi, amit. Kitűnően hozza egy személyiségzavaros ember belső világát, pszichológusoknak majdhogynem kötelező.

Hú.. nehéz ez után a történet után megszólalni. Nem tudom mennyire lehet egy ilyen könyvre azt mondani, hogy tetszett, de nekem tetszett. Nagyon jól megírt történet egy mentális betegséggel élő, egyedülálló anyukáról, aki a két kisfiával elutazik nyaralni.
Az egész könyv az anyuka hangulatát írja le, végig hideg van és esik az eső. A tengerparti városban élő emberek gonoszak velük vagy épp nemtörődömek. A fiúkat én imádtam, nagyon aranyos kis lények, akiket legszívesebben magamhoz ölelgetnék és odasúgnám, hogy nem lesz semmi baj.
Könyvtári példányként olvastam, de biztos, hogy mihamarabb megveszem. Ez a kis történet kell a könyvespolcomra!

Én nagyon szerettem az anyát, és azt is ahogy szerette a gyerekeit.
A belső birodalom sötétsége félelmetes.
Én megdöbbentem, hogy egy ilyen szeretet hogyan tud emészteni, eltüntetni, és hogyan tud az elválást végül is egy útra terelni.

Ludovico Einaudi – Oltremare
http://www.youtube.com/watch…