Éjféli ​iskolák 88% 465 csillagozás

Ha lemegy a nap, te eljössz mindig hozzám.
Kéred, hogy menjünk el már, az éjszaka vár.
Egész héten vártam, hogy találj rám,
Mmm… de izgulnom kár, mert eljöttél végre már.
~ Orsi – Ha lemegy a nap | https://www.youtube.com/watch…

Veres Attila valószínűleg rocksztár státuszt ért el ezzel a kötettel, az @Agave_konyvek pedig bevállalt becsülettel és nyert. Hogy mindenki komolyan gondolja a dolgot azt már tavaly is sejtettem, amikor az Alleeban szembejött az Odakint sötétebb plakáton, mint az év irodalmi szenzációja. Még ha nagyvonalúan le is hessegetjük magunkról a marketing démon fojtogató csápjait, a két kötet megjelenése együtt valóban nem mindennapi jelenség. Mondhatjuk ezt különösen annak tükrében, hogy számtalanszor hallhattuk már, a magyar piac nem tud eltartani efféle speciáis, már-már réteg ízlést kiszolgáló műveket, különösen egy olyan kényes helyzetben, mint ami az Alexandra bukta után létrejött. Azt gondolom, az Éjfél iskolák hivatkozási pont lesz, mivel rácáfol több olyan alapvetésre melyek vörös posztónak (bocs) számítanak a hazai fantasztikus könyvkiadásban. Magyar szerző, novellás kötet, weird, horror műfaj, magyar szetting.

A siker titka minden bizonnyal nagyrészt abban rejlik, hogy Veres Attila magyar környezetbe helyezi a történeteit. Nagy valami? Nem, sőt igazából annyira triviális, hogy nem is igazán értem miért kell erre felhívni a figyelmet. A magyar fantasztikum helyzetéről folytatott viták során rendre előjön, hogy a magyar íróknak a külföldi top alkotókkal kell versenyeznie, hiszen a hazai kiadók szinte azonnal szállítják a legjobb újdonságokat. Velük szemben a magyar íróknak egy elvitathatatlan előnye van, nevesen, hogy magyarok, ezáltal számunkra ismerős és olyan formában átélhető regényeket, novellákat egyebeket tudnak szállítani nekünk, amire mondjuk China Miéville nyilvánvaló okokból nem képes. A magam részéről így mindig kicsit értetlenül állok az előtt, amikor egy magyar író olyan fülszövegű regényt tesz elénk, hogy pl Lépj a jövő útjára! 2066 – Philadelphia. Ok, köszi, lapozzunk.

Nyilvánvaló természetesen, hogy egy minden szempontból magyar írás még nem garantálja a sikert. Bizonyos körökben népszerű hiedelemmel ellentétben, simán lehet valami szar attól, hogy magyar. Veres Attila sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy a magyar szettinget olyan könnyed befogadhatósággal tudja átadni ami kevesek sajátja. Nem igazán tudom máshogy megfogalmazni, de egész egyszerűen hatékonyan ír. Mentes a felesleges sallangoktól és otromba szócsépléstől. Az írásai elején kapunk egy a magyar rögvalósággal kínos könnyedséggel összeegyeztető helyzetet, ami aztán változó hirtelenséggel fordul át meredt pislogásba. Valami ilyesmi lenne talán, ha Michel Houellebecq weirdet írna spoiler. Hogy egy kicsit még folytassam a hasonlítgatást: a magyar környezettel ellentétben, paradox módon a legutóbbi ilyen félig weird, félig misztikus írás amiről úgy éreztem, hogy na ez aztán tényleg megtörténhetne a szomszéd utcában is az a Torzók volt Lauren Beukestől.

A novellák hasonló stílusúak és egyenletes színvonalúak, általam nem várt, de annál élvezetesebb elemként pedig több esetben lazán össze is kapcsolódnak, hivatkoznak egymásra, ami egyfajta újraolvashatósági élményt is ad a kötetnek spoiler. A következő időkben valószínűleg részletesen ki is fogják vesézni mindegyiket, így én ebbe csak szőr csápmentén mennék bele. A legjobb darab nekem a Borostyán komplex lett, illetve a Nem elevenszülő, ami afféle totális mindfuck, de a jól eső fajtából. Kicsit megijedtem az elején a Szorozva nullávaltól mert semmi szükségét nem éreztem, hogy Lovecraft hommage-t olvassak, de ezzel kiderült, hogy ilyet is lehet jól írni. A leggyengébb az utolsó előtti Közöttetek volt, amit a végén már szimplán untam, valószínűleg azért, mert mire ide jutottunk már egyszerűen nem tudott semmi újat vagy meglepőt nyújtani. Ezt talán szerencsésebb lett volna a kötet első harmadába tenni.

Leszögezhető, hogy az Éjféli iskolák egészen különleges és egyedi hangulatú gyűjtemény. Ez abból adódik, hogy a bevezetők többnyire könnyen azonosulható szituációkat kínálnak, melyek gyakran már önmagukban is elég kényelmetlenek, ezt pedig még aztán fokozza a továbbiakban bekövetkező lelki és/vagy testi trancsír. Nem annyira ajánlott egyedül olvasni, félig sötét lakásban. Gyakran gondolkoztam, hogy mivel a szöveg irodalmi igényességű spoiler, Veres Attila jó eséllyel simán megállna weird nélkül a szépirodalmi közegben is. Mondjuk ilyenkor az is felmerült bennem kérdésként rögtön, hogy egyébként minek?

Negatívumként annyit tudnék mondani, hogy a borító szerintem kifejezetten gyenge és semmitmondóan jellegtelen lett. Főleg az Odakint sötétebbéhez képest.

Ja és amúgy:
Congratulations! your domain is available.
pornaftermidnight.com $9.99

Csak mondom.

upd.: http://pornaftermidnight.com :)

__

Kiválóan megírt, brutális horror novellák valahol a szürreális valóság és a lidérces rémálom között, amiből reggelente verejtékben úszva, levegő után kapkodva ébredünk. Ha úgy gondoljuk, hogy féltünk már éppen eleget, a szerző kreatív megoldásokkal bizonyítja, hogy vannak azért még ezen a téren kiaknázatlan lehetőségek, frászt kaphatunk akár egy ifjonti hévvel várt szerelmi együttléttől, benevezhetünk egy lovecrafti utazásra a vérszomjas, barbár istenségek elátkozott földjére, de néha elég, ha csak átruccanunk a sivár külváros lepusztult presszójába. Nagy tévedés azt hinni, hogy a rettenet tőlünk megnyugtató távolságra van, hiszen könnyedén utolérhet a szorgosan szántó-vető magyar falvakban vagy az ismerős panelrengetegben, ott lapul gondolataink mélyén és elfojtott vágyainkban.
Bevallom, az első rész novelláiból áradó tömény erőszak és iszonyat alaposan mellbe vágott, és az élmény hajmeresztően billegve egyensúlyozott valahol a tűréshatáram peremén, ezzel együtt a Szorozva nullával minden bestialitásával együtt a kötet egyik legjobb elbeszélése. Az első sokkon túllendülve azonban már nagy élményt jelentett az a rengeteg eredeti és elképesztő ötlet, amivel a szerző folyamatosan borzolja az idegeinket, egészen kiemelkedőnek találtam a Visszatérés az éjféli iskolába címűt és A Borostyán komplexet. A kifejezésmód és a perifériára sodródott, depresszív életformák ábrázolása néha egészen közel kerül a szépirodalomhoz, a fekete humor mindenütt kísért, a nyers és brutális hangulati elemek finoman bekúszó, nyomasztóan szürreális víziókkal váltakoznak.
A könyv hatása nagyon erős, senkinek sem javasolnám, hogy ezzel próbálja megalapozni horror olvasó pályafutását, a műfajban otthonosabban mozgó érdeklődők számára azonban kivételes, különleges élményt jelenthet.

Ismeritek azt a viccet, amiben Lovecraft, miután visszatért a zarándokútjáról összefut egy rakás nihilista lúzerrel, és ettől úgy kiakad, hogy egészen a térkép széléig tántorog, majd a végén Likó Marcinál köt ki, hogy bepattanva egy lepattant sárga Zsiguliba kiröhögje saját magát?
Na, ebben az a vicc, hogy ez nem vicc, hanem én éreztem így magam olvasás közben – remélem, nem egészen a szerző szándéka és akarata ellenére.

A kozmikus horror és a leghétköznapibb, rögmagyar kilátástalanság nem elegyedik valami szépen, és nem is lesz túl gusztusos, ha valaki mégis erőltetni kezdi, de szó se róla, eléggé robbanékony keverék lesz a végeredmény.
Mert ezek a novellák kivétel nélkül ilyenek – gusztustalan, felkavaró és robbanékony keverékek, amit nem szeret az ember, mégsem képes kivonni magát a hatásuk alól.
Köszönhetően annak, hogy Veres Attila piszok jól ír, elég nyersen ahhoz, hogy érzelmileg is torkon ragadja az olvasót, de elég tudatosan is ahhoz, hogy azért csak módjával fojtogassa. Nyilván ízlés és gyomor kérdése, de nekem még ennyi brutalitással megtűzdelt testhorror és lélekélveboncolás még belül maradt a tűréshatáromon, de megértem, ha valaki besokall tőle.
Nekem ezzel nem volt bajom, habár néha bizonyos dolgok töménységétől éreztem, hogy kezd megemelkedni a gyomorsavam, de mindig sikeresen leküzdöttem a késztetést.
Igazából két kisebb dolog volt, ami miatt nem volt 100%-os az élmény.
Egyrészt egy-egy novellában – mint pl. A Borostyán komplexben – túlságosan is erősen éreztem a felvezetés és a fő sztoriszál közötti stílusbeli és tartalmi különbséget, mintha két, különálló, nem túl jól összeszerkesztett történetet olvastam volna.
Máskor viszont ennek pont az ellenkezője zavart, az, hogy túlságosan is tudatosnak éreztem az írói szövegépítést és az önszerkesztést.
Olyan érzésem volt időnként, mintha Veres rutinos korboncnokként éles szikével végezné a szereplők lelkének élveboncolását, de közben kaján mosollyal figyelné a szeme sarkából a sápadozó medikusokat, az olvasókat.

A novellák zöme egyébként nagyon lazán, egy-egy szereplőn, vagy eseményen keresztül kapcsolódik egymáshoz, így aztán lassanként kirajzolódnak egy alternatív magyar valóság körvonalai is. S én örülök, hogy tehettem egy kört ebben a valóságban, de bevallom, még jobban örülök, hogy nem az én koponyámon belül vannak ennek a valóságnak a határai.

Hosszú éveken át távol tartottam magam a novelláktól. Talán azért, mert valahogy mindig azt vallottam, hogy a túl szűkre szabott keretek nem engedik, hogy kényelmesen elfészkeljek a történésekben, nem kerülök közel a szereplőkhöz, és „mire belefeledkeznék a filmbe, egyszer csak felkapcsolják a villanyt”.
Aztán jött az utóbbi időben néhány magyar és persze külföldi szerző, akik teljes joggal úgy gondolták, hogy baromság ez az előítélet. Mostantól Veres Attila is vastagon köztük van, ha nem egyenesen az élen jár. Számomra az Éjféli iskolák tizenöt önálló, hosszabb-rövidebb írásával egy teljesen összefüggő – egymáshoz lazán, vagy szorosabban kapcsolódó motívumok irányította – világot teremtett. Ebben a világban pedig a helyszínek, a történések hol csak ízekben, hangulatokban köszönnek vissza egymásnak, hol pedig közvetlen valójukban kötődnek egymásba, ahogy a karakterek is mintha csak egy igazi, őrülettől vezérelt nagycsalád vidéki kúriájának varázs-szobáiból surrannának ki, hogy aztán egy rejtekajtón át egy másik, borzalommal teli helyiségbe csöppenjenek. Veres Attila mindezt olyan plasztikusan ábrázolja, hogy az arra fogékony olvasó könnyen válik aktív szereplőjévé az eseményeknek, gondolkodás nélkül megváltja jegyét az Abaddon Travels útjára.
Az egész kötetet átszövi néhány olyan meghatározó motívum, amelyek érzésem szerint tudat alatt is erősítik a szerkezet szerves egységgé olvadását. A „pornoaftermidnight” és a borkóstoló hangulati elemei, a felvillanó lovecraftiánus liturgia és az északi/skandináv utalások tökéletesen illeszkednek a nagy egészbe. Érdekes vonulat a vidéki/városi szemlélet/életlátás egymás mellett való feltünedezése is egyes írásokban. …és persze tisztán átjött, amit a szerző tudatosan ki is emel az Utószóban, miszerint nem kíván az írásokkal politizálni, de számomra az a megjegyzése is hangsúlyos, hogy mivel magyarok vagyunk – óhatatlan, hogy magyarul álmodjunk és ez az álom manapság bizony egyre többször rémálom.
Az sem lehet véletlen, hogy a Közöttetek című novellába szerettem bele végzetesen, amiről Veres Attila azt írja: „a legsötétebb dolog, amit valaha megírtam”.
Összességében az egész kötet brutális, borzongatóan nyomasztó, varázslatos és kiegyensúlyozottan magas színvonalú. Gratulálok és úgy vélem nem túlzás kijelenteni, Veres Attila mára a kortárs magyar zsánerirodalom egyik legizgalmasabb szereplője lett.

Veres Attila egy olyan gondolati csapot nyit meg, amit sokan nem mernek kinyitni.
Titkos, nem vállalt gondolatok, amiktől néha elfordulunk még önmagunkban is. És ha már ezek a gondolatok megnyíltak, már nem lehet tőle szabadulni.
Nem vidám dolgok ezek, halálról és életről, a testről, a húsról, a hitről, lelki nyomorúságról, kilátástalanságról, mindezek napjaink Magyarországán, brutális természetességgel megírva.
Megszünteti a hétköznapi életről alkotott illúziót, és a végén itt állunk pörén elmerengve.. és még többet akarok olvasni tőle.

Petrichor.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik (élményeink?) azonban közösek.

Az Éjféli iskolák történeteiben a legváratlanabb helyeken bukkan fel a különös, gyakran csak az utolsó pillanatokban. Van, hogy csak a feszültséget érzi az olvasó, mint egy vérbeli horrorban, és csak az utolsó lapokon bukkan fel valami megnevezhetetlen, valami rettenetes; másutt már az elejétől fogva benne élünk a nem mindennapiban. Nyelvileg remekül építi fel ezeket a világokat: erős kifejezések, meghökkentő képek erősítik az olvasóban a megérzéseket. Ha kell, célratörő a próza, ha kell, ráérősen mutatja be a világot és annak lakóit. Pár mondattal fel tud vázolni sorsokat, életeket; az erős magyar atmoszféra gyorsan megmutatja, hol is járunk – a közös emlékezet segít az értelmezésben.

Valamennyi írás erős hangulatú és különleges, még azok is, amelyek kevésbé bizonyultak maradandónak számomra. Éppen ezért mondom azt a kötetre, hogy zseniális; és bár mostanában rendszeresen olvasok magyar zsánerszerzőktől erős könyveket, Veres Attila egyedi hangja sokáig emlékezetes marad.

Olvassátok az Éjféli iskolákat és hagyjátok, hogy elringasson különc világa, élvezzétek a különlegest és legyetek üdvözölve a sötétben.

Bővebben: https://tubicacezar.blogspot.com/2018/06/veres-attila-e…

Nem tudok igazán ütős értékelést megfogalmazni, mert egyrészt kiütött a könyv, másrészt a novellák pont azt hozták, amit az Odakint sötétebb után vártam. Nagyon bírom ugyanis a lokális, nyomott szürrealizmusból a kozmikus léptékre váltást, ami a szerző specialitása.

Bár novelláskötetről van szó, az egyes darabokat szervesen összekapcsolják a keresztutalások és az atmoszféra. Nagyon profi válogatás olyan szempontból is, hogy a színvonal egyenletesen magas, a zsigeri behatás szépen hullámzó – vagyis ha egy történet nem akarta az agyamat végigpofozni az emésztőszerveimen, akkor azt sem érzékeltem feltétlenül rossznak, legfeljebb szusszantam egy kicsit. Azt az ívet mondjuk, amiről Attila a könyvbemutatón beszélt (@sirszalhasogato idézi is: https://moly.hu/ertekelesek/2790913) én pont nem látom, de ez nem különösebben zavar; inkább úgy érzem, hogy a felvetett témák (vágy, keresés, kielégülés, menekülés, beletörődés, stb.) keresztül-kasul szövik az egész kötetet. Annyiban érdemes követni az olvasási rendet, hogy az első novella után mindenki eldöntheti, hogy tényleg akarja-e ezt, az utolsó meg egészen aranyos (ha lehet ilyen jelzőt egyáltalán használni ebben a kötetben), így némileg elsimítja a felborzolt idegszálakat.

Sokak első gondolata egy-egy Veres Attila szöveg után az lehet (így voltam ezzel magam is), hogy itt bizony nemcsak a produktum a weird, hanem az alkotójuk is. De mindig rádöbbenek (és gondolom sokan mások is), hogy pont ellenkezőleg: kevesen értik meg ilyen jól és szövegezik meg ilyen elemi erővel, hogy a világ beteg és néha egyszerűen lehetetlen benne ép elmével működni. Ráadásul van valami közös a Éjféli iskolák hőseiben, egyfajta belátó engedékenység, ami a tagadás helyett az idomulásban látja az egyetlen járható utat: tárd ki az ajtót, ereszd be a szörnyetegeket és nincs többé rettegés. Fura, de van ebben az egészben valami megnyugtató, szelíd erő, ami nekem folyamatosan ellenpontozta a válogatott, vérben cuppogó, féregjárta, gusztustalan vagy éppen arctalan rémségek tárházát.
Szóval jöhet még, Attila, ne kímélj! :)

A statisztika kedvéért, az én kedvenceim:
Nem elevenszülő, Szorozva nullával, A présházban, A borostyán komplex, Visszatérés az éjféli iskolába

„Felerészben lovecrafti rettenet, felerészben egy átlagos hétfő reggel” – írja Veres Attila a kötetet záró utószavában a Közöttetek című novelláról. És hát ennél jobban tutira nem tudnám összefoglalni az egész kötet leglényegét, sőt kvintesszenciáját. Tényleg pont ilyen az egész
Esetleg még hozzátenném, hogy eszeveszett jó a humora – fene gondolta, hogy egy hivatalosan tán horror besorolású könyvön fogok a leghangosabban röhögni az évben. (Igen, a D.O.D.O azért versenyben volt. Szoros második.)
Esetleg még a stílusát is megemlíteném – én nem tudom, hogy ír Veres Attila egészen pontosan, de valahogy tök jól. Nem modoros, nem túltolt, nem is kőegyszerű, nem is valami haj, de különleges – de nagyon veresattilás, és nekem nagyon bejön.
Ja, és esetleg még azt is hozzátenném, hogy nagyon magyar, nekem nagyon nosztalgikus, ismerős, barátságos és befogadó szövegek ezek, az egész könyv egy puha ölelés – meg lovecrafti rettenet, hát igen.

Olvasónapló a novellákról odalent:

Nem szeretem a horrort, a zsigereket, az ún. „weird” történeteket, de Veres Attila tud valamit, mert ezeket a novellákat szerettem (a többségüket legalábbis), felidéztek bennem régen elfeledett álmokat, titkolt félelmeket, és valahogy minden olyan ismerősnek tűnt bennük, holott nem igazán tapasztaltam meg azokat a mélységeket, amiket a bennük szereplő emberek átéltek. Egy hibát követtem el, a könyv nagy részét nem novelláról novellára olvastam kihagyásokkal, hanem egyvégtében több történetet egymás után. Azt hiszem sok mindent veszítettem így el, ezért majd a közeljövőben (úgy egy-két év múlva) újra előveszem a kötetet, de akkor már lassan és adagolva fogom elolvasni, hogy minden apróságot fel tudjak fedezni.
Kedvenc novelláim a kötetből:
Szorozva nullával
A présházban
A borostyán komplex
Kisgömböc

„…Amikor nem szerettem volna író lenni, az abból a felismerésből fakadt, hogy nem lehet olyasmit írni, amit mindenki szeret; különösen nem azt, amit én szeretek. Aztán álmodtam…”
    Veres Attila

Sok gondolat megfordult a fejemben az egyes novellákkal kapcsolatban, de ezek, az Utószó (melyben Attila néhány gondolatban leírja a keletkezésük körülményeit) elolvasása után értelmüket vesztették…
…ezért csupán néhány szóban összegezném:

Az álmok valahol a képzelet és a valóság határán mozognak, és a kötet is ilyen; valóságtartalmú, szürreális rémálmok gyűjteménye, amik vagy megtalálják az olvasót, vagy nem. Én, személy szerint vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet. Voltak novellák (a túlnyomó többség), amik nagyon tetszettek, voltak, amik kevésbé, és voltak, amiket egyáltalán nem értettem. De ez én vagyok, és nem véletlenül idéztem az utószóból; nem lehet mindenkinek, mindenben egyformán megfelelni.
Számomra erős négyes ez a válogatás, és továbbra is várom Attila írásait!

Kedvenceim:
Ködváros
Szorozva nullával
A vérvörös gépezet
A Borostyán komplex
A Tükörkék bárónő
Varjakkal teli ég, aztán semmi

Nagyon jók:
Pornó éjfél után
Nem elevenszülő
Kisgömböc
Visszatérés az éjféli iskolába
Közvetítőanyag