Nem féltem olvasás közben. Úgy gondolom, hogy jelenleg is egy horrorban élünk, ezért mi lehetne ijesztőbb a valóságnál? A sok weird/horror műfajú könyv után eleve immunis vagyok valamilyen szinten ezekre az elemekre, viszont így napok elteltével mégis érzek valami nyomasztó iszonyatot a bensőmben, ha erre a kötetre gondolok: ez pedig, mint rájöttem, nem a félelem Attila világától, hanem pont annak a tudatnak az iszonyata, hogy az ő valósága és a sajátunk között alig érzékelhető különbség. Sőt, igazából a két valóság egy és ugyanaz, egy érme két oldala, csak valahol meghasadt az egész, darabjaira hullott és… tönkrement. Ez az érzés pedig nemcsak hogy gyökeret vert bennem, hanem azt érzem, hogy végig bennem is volt, lassan két éve vagy több is, a könyv által pedig még inkább felerősödött. Én is érzem azt, hogy a világunk kifordult önmagából és szétesett – néha egészen olyan, mintha semminek sem lenne értelme vagy csak nem tudnánk kapcsolódni értelmesen… sem egymáshoz, sem a környezetünkhöz, sem semmihez.
Pont emiatt nekem egyrészt ez egy igazi comfort kötet volt: a saját félelmeimre, a saját érzéseimre reflektált, és jólesett, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a sötét, lehúzó gondolatokkal. Megnyugtatott a tudat, hogy a szerző is ezt érzi, hogy ő is látja ezt a posványt, amiben benne élünk és felhívja rá a figyelmet, érzékenyít a sok borzalomra a weird elemekkel, amelyekkel megijeszteni kellene, de igazából inkább egy eye-opener a mai magyar valóságra.
A másik oldalról pedig ez a comfort tökéletesen átment valami nyomasztó, a lelkemet vájó sötétségbe: ahogy fentebb említettem nem is rögtön olvasás közben éreztem ezt, hanem jóval később, amikor leülepedett bennem az egész kötet. Ez a kettőségérzet – ami amúgy az egész könyvet végigkíséri – pedig egyszerűen zseniális.
Fél csillagot csak azért vonok le, mert nekem azért még jobban tetszett volna, ha olvasás közben is iszonyodok: kicsit lehetett volna keményebb és szürreálisabb a weird (el sem hiszem, hogy ezt írom, mert a legutóbbi novellásköteténél meg pont azt kifogásoltam, hogy mennyire elszállt és too much – az olvasóknak soha semmi nem jó! :DD), ennek ellenére tökéletesen meg lettem győzve és erősítve, hogy nincs félelmetesebb dolog a saját valóságunknál.
Köszönöm az élményt! Ezúton szeretnék gratulálni a szerzőnek az amerikai megjelenéshez is, rendkívül büszke vagyok arra, hogy ez egy magyar írónak sikerülhetett – ráadásul pont olyan írónak, aki az egyik kedvencem –, csak így tovább, nagyon szurkolok a további sikerekhez! A címadó Black Maybe novella fordítására pedig kifejezetten kíváncsi leszek, mert az eredeti magyar novella szerintem ennek a kötetnek a legerősebb darabkája volt. :) Izgatottan várom, akárcsak a következő új magyar (vagy angol) regényt is!
