Tropi-komédia 83% 44 csillagozás

Nagyon jól kezdődik: egy igazi durrbele első fejezettel, ami után Vercors nagyon finoman szólaltatja meg az angolszász tudományos-fantasztikus kalandregények hangját. Van itt kíváncsi újságíró, ember nem járta dzsungel, valamint pár tudós, akik nagyon szívesen beszélnek a szakterületükről, hogy az olvasó is művelődjék kicsit*. Ez a gárda némi hangulatos angliai bevezetés után elmegy Új-Giuneába, ahol annak rendje és módja szerint megtalálják a tropikat, akik nagyon úgy fest, az ember és a majom közti hiányzó láncszem ma is élő képviselői. Miután kiörömködik magukat antropológiai és paleontológiai értelemben, egyre inkább elkezdenek mélázni azon, hogy vajon friss felfedezettjeik emberek-é, vagy inkább még majmok. Hogy a kérdés ne csupán spekulatív legyen, Vercors kiélezi a helyzetet: egy gonosz multi rabszolgamunkára kényszerítené védenceiket, amit csak úgy lehet megakadályozni, ha a tropikról minden kétséget kizárólag bebizonyítjuk, hogy emberek. És bizony a főszereplőnek van is egy kacifántos (és riasztó) terve, hogy ezt véghezvigye.

És itt jönnek a problémák. Maga a morális kérdés igazán izgalmas: mi teszi emberré az embert, és milyen kötelezettségek következnek ebből. Ugyanakkor az az érzésem, hogy bár Vercors bőven rendelkezik írói kreativitással ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést, nem rendelkezik kellő filozófiai mélységgel ahhoz, hogy igazán érvényes megoldást adjon a felvetésre. Szereplői lyukat rágnak egymásba, miközben megpróbálnak metafizikai választ találni a mi az ember? kérdésre, holott elég nyilvánvaló, hogy ilyen univerzális, általánosan elfogadható metafizikai válasz nincs**. Hisz metafizikai értelemben az sem megválaszolható kérdés, hogy fogantatás után mikortól van lelke a magzatnak (illetőleg természetesen megválaszolható – a vallás meg is válaszolja –, de ez nem lesz általánosan elfogadott válasz) – ilyenkor kénytelen az ember valamiféle (önkényes) határértéket kiszámolni, többnyire a biológia segítségével. Másrészt egy idő után elég erőltetett volt azt hallgatni, hogy a tropi az ember, vagy nem ember – én a srácok helyében egyszerűen teremtettem volna egy köztes kategóriát külön nekik, oszt mindenki boldog. De leginkább a könyv végével volt gondom – konkrétan felháborított. Vercors érzésem szerint alaposan tökön rúgja magát benne***. Nagyon lehúzni azért nem szeretném ezt a kis kötetet, mert különben (részben épp azért, mert nem értettem vele egyet) izgalmas olvasmány volt, alaposan megcsócsálható kérdésfeltevésekkel – egyszerűen megérdemelte volna a sztori, hogy egy fegyelmezettebben gondolkodó író bontsa ki.

* No azért ezekben a monológokban akadnak megmosolyogtató tévedések, amik nyilván abból fakadnak, hogy Vercors nem ismerte még a Wikipédiát. Például azok a tudósok, akik azt hiszik, hogy Új-Guineában tapír meg orángután él, bizonnyal nem figyeltek oda állattani tanulmányaik során.
** spoiler
***spoiler

Valahogy többet vártam ettől a témától…

Egy filozófiai gyöngyszem Vercors-tól, vagyis Jean Marcel Brullertől. Először gimiben olvastam. Emlékszem, azt a könyvet a Világirodalom remekei sorozatból, az egyik osztálytársamtól kaptam, kölcsönbe. Az ajánlás szerint „ezen a könyvön lehet filozofálni”! Fogas kérdést tesz fel, az biztos: „Mitől ember az ember?” Ma sem olyan egyértelmű, hát még a keletkezés idejében (1952-ben, a 2. vh után), a 80-as évek végén, amikor először olvastam, vagy éppen most. Írjátok csak be „gugliba”! Nagy a szórás …, ezen még most is lehet rágódni. Az író művében minden „iskolát” felsorakoztat, ütköztet a tropik – az emberszabású majmok és a mai ember közötti hiányzó láncszem – megtalálása ürügyén. Erre jó alapot szolgáltat a mű nagy részét kitevő bírósági tárgyalás, előtte persze egy „gyilkosság?” is történik előre megfontolt szándékkal. Az eredmény érdekében olvassátok el a könyvet :)!
Két megjegyzés még:
1. A Párizsban született szerző eredeti neve Jean Marcel Brüller. Édesapja, Louis Brüller – nocsak :) – magyar, 15 évesen vándorolt ki Franciaországba.
2. Ebből a műből természetesen film is készült, először 1970-ben, Skullduggery (magyarul: Az elátkozott őserdő) címmel többek között Burt Reynolds, Susan Clark és Edward Fox főszereplésével. /A 83-as horror filmnek csak a címe ugyanaz!!!!/

Merle Állati elmék című könyvének előszavában említi ezt a könyvet, amelyre egyből sikerült felhívnia a figyelmem, majd sikerült is rábukkanni a MEK-en.
Érdekes témája, elgondolkodtató kérdésfelvetései ellenére nekem kissé csalódást okozott. Izgalmasan indult, tetszett, hogy Frances és Douglas kapcsolatának kibontakozása, majd Doug elutazása után, levelezésük köré volt építve az első információk megszerzése a tropikról és felfedezésükről.
A tárgyalás azonban számomra már túlhúzott volt.
Számomra szemet szúró volt, hogy a tropi gyermek kapcsán az fel sem merül, hogy vajon az utód termékeny-e, ha már a faj fogalma szóba kerül.
Jól rávilágít arra a problémára, mennyire bonyolult is arra az egyszerűnek tűnő kérdésre válaszolni, mitől is ember az ember. Ahány tudományág képviselőjét kérdeznénk, annyi választ kapnánk, mást emelne ki egy antropológus, egy pszichológus egy jogi szakember vagy egy lelkész.
Nem meglepő, hogy az ember egyből saját hasznára fordítaná a tropikat, rabszolgaként alkalmazná őket, melyet csak az akadályozhat meg, ha embernek tekintendők. Nem mintha ez egykor akadályt jelentett volna… Ez a vonulat az Állati elmékben is megjelent, tényleg ennyire önző az ember? Talán épp ettől ember?

Na jó, akit ez a könyv nem gondolkodtat el napokig, hetekig, az vagy nagyon sokat élt már vagy nagyon zsenge még.

Kamaszkoromban olvastam először. Azóta meg többször. De a mai napig nem tudom, mi teszi az embert emberré. Az evolúció nem. Arra már Várkonyi Nándor azt mondta, hogy alapvetően pont az azonosságokra figyel, és pont arra nem, amitől ember az ember.

Ám azt, hogy Emberré mi tesz minket, az első olvaásá óta már megértettem.

Meghatározhatjuk magunkat sokféle képen, de vajon gondolunk-e magunkra, mint emberre? Mert ez az alapja, hogy másokra is emberként gondoljunk, és ez az alapja, hogy másokat-mint embert-elfogadjunk.

Már tán 35 éve a könyvespolcunkon parkolt ez a könyv, valahogy sosem került be az olvasandók közé. Most a nagy kihívásra bevállaltam az olvasását, és nem bántam meg. Végig érdekfeszítő és elgondolkodtató volt. A nagy kérdés, mikortól ember az ember, mi az, ami megkülönbözteti az állattól. Erről persze mindenkinek van valami elképzelése, mint ahogy annak idején is, amikor a regény játszódik, mégis nagyon nehéz rá válaszolni, ha ettől egy ember élete, avagy egy egész embercsoport jövője függ. Bevallom őszintén a fél pont levonás azért van, mert a legutolsó oldalt nem értettem, bár kétszer is elolvastam.

Ujraolvasas volt, kamaszkoromban olvastam es emlekeztem a vegkifeljetre is.
A tortenet magva, az ember es a majom kozti „hianyzo lancszem” felfedezese persze roppant erdekes, es sokak szamara talan az lehet a konyv kozponti kerdese is: Mi kulonbozteti meg az embert az allattol?
Sajnos e kerdes boncolgatasa szamomra tul hosszura nyult, es persze megoldasa sem meggyozo.
Ami azonban csak most szurt szemet, az nehany borzalmasan teves kijelentes a konyvben, miszerint egyes termeszeti nepek csak par szaz szot ismernenek, es hogy a „tanyerajku negerek” intelligenciajukban kozelebb allnanak a csimpanzhoz mint a „feher” emberhez!
Ezeket komolyan gondolhatta a szerzo???
Tartok tole, hogy igen, sokan ma is hasonlokepp velekednek a „primitiv” nepekrol. :-(
Ezzel egyutt is a jopofa tortenet, es az ember miben letenek meghatarozasara tett kiserlet emlekezetes olvasmannya teszi ezt a konyvet.

Kiabáltam, hogy „ne csináld, ne csináld!”, de aztán megértettem, miért csinálta, bár elfogadni így se tudtam.