Kicsikről ​nagyoknak 1. 91% 54 csillagozás

Elfogult vagyok, mert nagyon szeretem Vekerdyt. Árad a szavaiból a gyerekek iránti szeretet, ugyanakkor nem csak a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, hanem a szülőkét is (igenis jár a szülőnek a magánélet, egy kis magány és a pihenés). Ha babaápolási tanácsokat, meg hasonlókat vár valaki, ne Vekerdyt olvassa. De ha arra kíváncsi, hogy hogyan közelítsen a gyermeke lelkéhez, ha meg akarja ismerni a kicsi „működését”, belső mozgatórugóit, hogy milyen szülői magatartás károsítja és melyik tesz jót neki, akkor olvassa csak bátran.
A könyvben nagyon sok rossz szülői megnyilvánulást hoz fel példaképpen, melyekkel a praxisa során találkozott. Ahhoz képest, hogy amint az 1996-os kiadás bevezetőjében írja, már több mint húsz éve íródott a könyv (szóval durván 40 éve), egyáltalán nem elavult dolgokról szól. Annyi hibája viszont mindenképpen van, hogy helyenként össze vannak csak dobálva a gondolatok pár mondatban, mintha nagyon tartani kellett volna a 150 oldalas terjedelmet, de még ezt is meg azt is el akarta volna mondani.
Lényeg a lényeg, szinte minden mondanivalójával egyetértek, és ha valamit mégsem úgy csinálok, ahogy azt ő tanácsolja, az valószínűleg azért van, mert én is csak gyarló ember vagyok, jó pár hibával.
Minden esetre véssétek jól az eszetekbe:
„Játék és mese. – Két olyan varázseszköz, amellyel a legtöbb lelki és szellemi táplálékot nyújthatjuk kisgyerekeinknek, s amellyel a legbiztosabban vértezhetjük fel őket a felnőttkorra.”

Sajnalom, hogy nem kerult a kezembe hamarabb.

A kritikai részt kihagynám, már úgyis sokan írtak a könyv hibáiról. Nekem jól esett kézbe venni most, mert megnyugtatott, hogy mégsem olyan gáz, hogy nehezen megy a szigorkodás, és, hogy egyenesen imádom, amikor koszos a gyerek.
Egyébként, ezek a cihológusok nem gondoltak még arra, hogy írnak egy „nagyokról kicsiknek” könyvet? Megírhatnák benne, hogy anya nem azért kiabál, mert azt hiszi süket vagy, hanem, mert mérges, és nem rád mérges, hanem a politikus bácsira, meg a migrénre satöbbsatöbb…

Ötcsillagos tartalom, pocsék kivitelezéssel. Kezdem unni, hogy Vekerdy minden könyve után hiányérzet marad bennem, mert harminc éve megírt bekezdésekkel tömi tele a könyveit (ebben is volt jó pár, amelyeket szó szerint ugyanígy olvastam más, korábbi műveiben – sőt későbbiekben is), ráadásul nagyon kellene mellé egy szigorú és alapos szerkesztő, aki addig rágja a fülét, amíg meg nem írja rendesen kifejtve, amit kell, amíg le nem írja rendszerezve a véleményét. Ez a könyv ugyanis csak gondolatfoszlányokat tartalmaz, és hiába tök jó gondolat foszlányai ezek, nem állnak össze egésszé. Nagyon szeretem azt a gyermekközpontúságot, amely Vekerdy könyveiből árad, de néha igazán lehetne szülőközpontú is annyiban, hogy világos, egyértelmű, rendszerezett útmutatást ad a kisgyerekkor problémáihoz, nem csupán három-négy példát és néhány esettanulmányból kiragadott párbeszédet.

Bár régen írta, s így sok minden elavult benne, a java ma is ott van. Szeretem Vekerdy stílusát, már eleve azt is, hogy van neki olyanja, sok más, gyereknevelős könyvvel ellentétben. Azt mondja, hagyni kell a gyereket játszani, és valahol ő is játszik a nyelvvel, bár nyilván nem ez az elsődleges, ami számít. (Ellenben felhánytorgathatja, aki akarja, hogy nem igen használ humort, s valóban: rendkívül komolyan veszi a gyerekeket. Mondhatni, ő a játékban nem ismer tréfát. De inkább hiszek neki, mint Tracy Hogg-nak…)
Persze, ilyen könyvekről akkor lehet érdemben nyilatkozni, ha az ember talál bennük jó dolgokat, azokat kipróbálja, és le tudja szűrni, működnek-e, én meg itt még nem tartok, de igyekszem majd sok mindent kipróbálni, mert úgy tűnik a szavaiból, hogy működnek. Néha mondjuk felmerült bennem, hogy alaposabban is kifejthetné, hogy mégis hogyan tudja az ember úgy csinálni, amit leír, mert leírva olyan egyszerűnek tűnnek, meg talán arról is szólhatna, hogy a szülők mit csináljanak, hogy jobban bírják a gyűrődést, meg ilyenek, de végül erről is van szó, meg lehet, máshol írt róla bővebben (ez kérdés Vekerdy-fanok felé: írt?).
A könyvekről, olvasásról, mesélésről szóló záró fejezetet meg legszívesebben egy az egyben beraknám ide, hogy minden moly együtt bólogathasson :)

Vekerdy gyermekközpontú gondolatvilága nagyon szimpatikus nekem, ebben a könyvében sem csalódtam ilyen szempontból. Viszont elég hiányosnak érzem, olyasmi, mintha az éppen beugró gondolatait pakolta volna egymás után, de nem látok benne különösebb rendszerezést, és persze egyáltalán nem átfogó. Sok kicsikkel kapcsolatos témát csak érint, másokat teljesen kihagy. Ettől függetlenül nem rossz.

Nagyon jó kis könyv, könnyű olvasni és mégis sok fontos tanácsot ad! Szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia, akik gyerekekkel találkozik, foglalkozik vagy éppen egy háztartásban él velük! :)

Hogyan került a kezembe a könyv? Ez jó kérdés.
Egyetemi dolgozathoz kellett szakirodalomnak, rövid volt, a listából a legolcsóbb, tehát tökéletes alanya egy könyvelemzésnek… hát így…
Érdekes gondolatokat tartalmaz, időnként mosolyogtam, időnként bólogattam, de mintha csak kiszínezte volna mindazt, amit az emberek többsége tud és alkalmaz is.
Hiányérzetem maradt utána. Magam sem tudom mit hiányoltam, talán nem is konkrétumot, csak a nagy Vekerdy Tamástól többet…

Szeretem Vekerdyt – a hiányosságai ellenére is.
Szívmelengető volt olvasni a sorait, ezt a könyvet minden kismamának, nagymamának, apukának, nagypapának ajánlom. Nem gyereknevelési könyv, de támpontokat ad, hogyan ismerjük meg, viszonyuljunk a saját kisgyerekünkhöz (unokánkhoz).
Ez a könyve megmutatta, nem is gondolkodok olyan elvetemülten a „gyereknevelés” kérdésében. Mert nem gyereket nevelünk, hanem együtt élünk!

Kedvelem a Tamás dokit:) szeretem hallgatni, olvasni a gondolatait, az okfejtéseit, a tanácsait. most sem volt ez másként.