Temetetlen ​múltunk 22 csillagozás

Önéletrajzi regény
Végel László: Temetetlen múltunk

"A ​Temetetlen múltunk három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai.

Az első nemzedék a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. Nem csupán államot cseréltek, hanem másféle kultúrába, nyelvbe, hatalmi ethoszba kényszerültek, így elsőnek vesztették el múltjukat, hiszen 1918 után lehetetlen volt az előző korszak tapasztalatait átadni a gyerekeiknek, hanem szinte velük együtt tanultak egy új világban tájékozódni.

Végel János a századelőn érkezik meg Mélykútról Szenttamásra. A német származású bevándorló család már Mélykúton elmagyarosodott, ez a folyamat Szenttamáson a többségi szerb közösségben lezárult, valójában a szerbek között lettek magyarrá. A másik nagyapa,… (tovább)

>!
Kossuth, Budapest, 2019
262 oldal · ISBN: 9789635170425
>!
Noran Libro, Budapest, 2019
262 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155900532

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

André Gide · Sztálin


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 24


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

„A flamand és a vallon egymással viaskodva is érti egymást, de egyik sem érti a belgát, mondom, miközben a nemzetre gondolok.”

Nem is önéletrajz ez, hanem végtelenül keserű számvetés arról, hogyan sáfárkodott Közép-Európa a különböző színű terrorok és hosszadalmas diktatúrák után a rázuhant szabadsággal. Végel ennek a történetnek nem főszereplője, még azt se mondanám, hogy elszenvedője, inkább csak krónikása akar lenni. Egy nagyon egyszerű alapállás, a kentaurság tapasztalata hatja át minden sorát – hogy egy világban, ahol vannak lovak és vannak emberek, a kentaur nem fér be egyetlen kategóriába sem. Persze sem a lovak, sem az emberek nem csipázzák a kentaurt, mert nem tudnak mit kezdeni vele, ezért lépten-nyomon nyaggatják, valljon színt, álljon már valamelyik oldalra, ne akarjon önmaga lenni. Végel ilyen többszörösen kentaur: Jugoszláviában (illetve már Szerbiában) élő, asszimilált sváboktól származó magyar író, aki otthon maradt – és mint minden otthon maradottnak, neki is távoli turulhuszárok akarják megmondani, milyen is egy jó magyar. (Pedig hát kérdés, ki szereti jobban a hazáját: az, aki elszökött, hogy messziről lehessen hazafi, vagy az, aki kiegyezett minden regnáló rendszerrel, csak hogy otthon maradhasson.) Ilyen értelemben pedig ez a könyv nem más, mint vádirat a mindenhonnan fenekedő nemzetiek ellen: kísérlet egy közös újvidéki történelem felidézésére. Mert a magyar és a szerb nacionalizmus is igényt tart arra, hogy a történelmet magyar és szerb történelemként birtokolja, amiben a bűn mindig csak a másiké, a hőstett és a mártíromság viszont a miénk – de népre-nemzetre szabott, izolált történelmek nincsenek. Végel ezt tudja, a monarchia felbomlásától a napjainkig terjedő mozgalmas időszak megtanította rá. Most elmondta nekünk is. Hátha kezdünk valamit vele.

giggs85 P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

A Temetetlen múltunk jó könyv, őszinte könyv, dühös könyv.

Jó, mert ennyire eltalált (korlátok közé szorított*) önéletrajzi kötettel nem nagyon találkozhattunk mostanság idehaza. *Ugyanis Végel tényleg olyan komolyan veszi a Márai Sándortól származó mottót, hogy tényleg csak életének azon vonásaira koncentrál, amelyek szorosan kapcsolódnak a vajdasági magyarságához, a többit szóra sem méltatja. És ez mégis megrajzol egy majd’ egy évszázados határon túli szenvedéstörténetet. Megmondom őszintén, a határon túli honfitársainkról fontosabb, gondolatébresztőbb írással korábban még nem találkoztam.

Őszinte, mert a szerző nem akarja magát túl jó színben feltüntetni, nem szépít, de érthetően elmondja, hogy mit miért tett. És mit miért nem.
Dühös, mert Végel valószínűleg az volt, mikor ezt a könyvet írta, és ebben a térben szabadjára engedte haragját. Az egyetlen negatívuma a kötetnek talán ez lehet, mert sokszor soknak hathat ez az odamondogatás (ráadásul nekem itt érezhető egy jó adag személyes sértettség és a nyolcvanhoz közeledő ember „régen minden jobb volt” szemléletemódja is), de amit ilyenkor mond, az megint csak elgondolkodtató. Olyan dolgokat mer leírni az önfeladásról, az önként vállalt együttműködésről, na meg a képmutatásról, mint csak kevesen.

Azt tudom tanácsolni, hogy ezt a könyvet aztán tényleg mindenki szerezze be. Az is, aki csak egy jól megírt önéletrajzot akar olvasni, az meg főleg, akit foglalkoztat a 20-21. századi (vajdasági) magyarság sorsa. A tavalyi év egyik legfontosabb kötete.

Csabi P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Azt hiszem, a legjobb önéletrajzi regény, amit magyar írótól olvastam. Mert milyen egy átlag önéletrajzi regény? Anya-, apa-viszony, gyermekkori szépiák, szülői ház, a betoppanó történelem, íróvá válás, tobzódás a neves ismerősök, barátok neveiben, békebeli ételek gőzeinek illata. Végel azonban fordítva fogja meg a témát, és ebben következetesen tartja magát a mottóul választott Márai idézethez: ”Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.”
Végel a maga és családja történetén keresztül írja meg a magyarok huszadik századi történelmét, elsősorban persze a jugó-magyarok szemszögéből. És ez nagyon más szemszög, mint akár az erdélyi, akár a felvidéki magyaroké. Jugónak lenni egy mini kozmopolitizmus volt, egy kis balkáni Unió, ahol mindenki elfogadta a rákényszerített felejtést, és az ezzel járó jólétet. Ha nem akartál semmit, akkor kaptál valamennyit.
Végel regénye kegyetlen őszinteséggel szól arról, mit jelent magyarnak lenni, mit jelentett leszakadni az országtól az I. vh. után, mit jelentett, amikor Horthy katonái rövid időre visszatértek, hogy aztán a partizánok álljanak bosszút a tetteikért, mit jelentett attól rettegni, hogy talán majd Rákosi jön el legközelebb, és ő kéri számon, amit számon lehet. Mert ebben a világban sosem tudhatta a magyar, mi neki a jó; ha volt kalap a fején, ha nem, pórul járhatott.
Sokan fogják majd hazaárulózni Végelt ezért a könyvért, mert ki merte mondani az igazságot arról, hogy mi is történt itt velünk a 20. században, mi rejtőzik a kimondott szavak mögött, milyen megalkuvásokba kellett belemenni, hogy mehessen tovább az élet. Nagyon fontos könyv, ha érteni akarod Közép-Európa 20. századi történelmét, akkor itt sok megoldókulcsot találsz.

Ha valami negatívumot fel akarok hozni, akkor meg kell említeni, hogy Végelt néha elviszi az indulat, ilyenkor inkább vádbeszédet tart, mintsem regényt ír, de ez megbocsátható, mert ilyenkor is fontos dolgokat mond ki.
Ami viszont nem megbocsátható, az a szerkesztői és a korrektori munka, hemzseg a szöveg a hibáktól, vannak kétségeim, hogy ezt a kéziratot a szerkesztőségben bárki elolvasta nyomdába küldés előtt.

eme P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Vida regénye után egy másik remek, önéletrajzi jellegű, a kisebbségi létre is reflektáló regény. Kissé indulatosabb, inkább a publicisztikához, mintsem komplex, többsíkú regényhez közeledő írás, kevésbé vallomásos-emlékező jellegű, ami a család és a személyes élet vonatkozásait illeti, de éppúgy mítosz- és illúzióromboló a kisebbségi sors, kisebbségi és többségi magyarság viszonyának megközelítésében. Végel, amint a regény mottója is sugallja, csak annyiban és ott tér ki személyes történetére, amennyiben és ahol az a történelmi áramvonalak, hatalmi viszonyok letapogatásának lehetőségét nyújtja. Közben meg kirajzolódik előttünk a (kelet-)európai huszadik század, háborúkkal és forradalmakkal, az egymást váltogató különböző rendszerekkel a gyáván meghunyászkodó európai demokráciától az öröknek és talán emberarcúságában is megvalósíthatónak hitt szocializmuson át az embertelen arcú kapitalizmusig és az autokrata szép új világig.
Végel egyik legnagyobb erénye, hogy a művészi (és mindenféle) színlelés korában őszinte és szókimondó marad, viszautasítva a metaforákat, a többértelműséget, az irodalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerét. Nem alkuszik, miközben bátran szembenéz a megalkuvásokkal és metamorfózisokkal is, kimondja a kényelmetlen igazságokat, megtagadja azt a kisebbségi narratívát, amelyet határon innen és túl díszmagyarban propagálnak, átírva múltat és ezáltal jelent és jövőt is. Ellenáll a legszebb és legújabb világ populizmusának, dacosan utasítja el a rá (és a kisebbségi sorstársakra) aggatott kosztümöket, a kiosztott szerepeket, a meghamisított díszletet. A pőre, máig temetetlen múlttal kíván szembenézni, miközben a megérthetőség és feldolgozhatóság kérdésein töpreng.
A történelem balekjaként, hontalan kentaurként, légüres térben tapogatózva, titkok közt botorkálva keresi a helyét ott, ahol valaha egy nemzetiségeken fölülemelkedő, békés utópia reményében alkalmazkodtak az emberek az adotthoz. Mert alkalmazkodni kellett, újra és újra, a folyamatosságot nélkülöző, minden generáció történetét megtörő, szakadozott időben. Élni kellett, élni, ahogy lehetett. Megmaradni, ahogy lehetett. Közben volt fájdalom és kudarc, de boldogság is, mint minden életben. A hősi nemzeti ellenállás valójában tündérmese, ahogy a szakadatlan szenvedéstörténet is az abban a formában, ahogy ma eladni próbálják őket. Olyan identitást védelmezünk, olyan identitást hazudunk magunknak (vagy inkább hazudnak mások nekünk), ami ebben a formában nincs, és sosem volt. Mi történt valójában? Hallgattak az áldozatok, a gyilkosok, de hallgattak a tanúk is.

Végel nem hallgat. Írása közvetlen, lendületes, végig magával sodró. Keserű, kiábrándult és kegyetlenül őszinte. Történelmi, társadalmi kérdéseket boncolgató, az ember és a művész helyét, lehetőségeit kereső, egyéni és közösségi identitás után kutató narratíva. A kisebbségi lét örök megkettőződésében a tartós bűnhődést okozó nevenincs bűntudat, a permanens szorongás, az örök újrakezdés, a kétségbeesett átértékelés közt vergődő emberé. Az akaratán kívül a jelen koldusává és haszonélvezőjévé vált magányos emberé, a másság szabad és önkéntes gerillájáé, aki a nézőtér leghátsó sorából, szomorúan-elrettenve nézi a demokrácia múltat kizsákmányoló, jelent meghipnotizáló reality showját.
Lényeges dolgokat nevén nevező, fontos könyv. Nem csoda, hogy eléggé hallgatnak róla, ha épp nem a földbe döngölik…

4 hozzászólás
balagesh IP>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Végel publicisztikáját mindig élvezettel olvasom. Utána azt érzem, már nem tükör általi, homályos képem van, hanem látok színről színre. Persze ez a látás nem esik jól.
Ugyanez a mindig lendületes, publicisztikai tisztánlátásra törekvés jellemzi az egész könyvet.
Ha sokan olvasnak előttem, ha sokan értékelnek (ami csodás egyébként!), akkor szemezgetni szoktam, szintetizálok, vitatkozom. @abcug mostanság elég sok értékelésemben bukkan fel: vele ellentétben én nem nagyon vettem észre, hogy a publicisztika bárhol is elgyengült volna, ellenkezőleg: mindenütt a regény, az elbeszélő próza fölébe kerekedik. spoiler Ez persze nem baj, legfeljebb annyiból, hogy a címlapra ki van írva a regény szó. @Cipőfűző mondatával értek teljesen egyet: „Csak annyi van benne saját magából, amennyi hozzátesz környezete történelemkönyvének felnyitásához.”
Egy regényben inkább elmesélve vannak a dolgok, itt pedig megmagyarázva. Minden alaposan és körültekintően. Kis esemény, és aztán jön, hogy minek állították be a különböző felek, és közben ki mit gondolt, érzett. A sokféle hazugsággal szemben pedig csak egyetlen igazság van: így aztán meglehetősen önismétlő módon, sulykolva kapjuk az igazságot.
Lényeges a műfajiság kérdése, mert kár azokért az olvasókért, akik regényre várva csalódnak. Jó lenne most újraolvasni Márai vallomását, naplóit, hogy hitelesen támadjam a regény kitételt, és helyébe a vallomások megjelölést tűzzem. Az önfeltárás, a végiggondolás, az elemzés műfaját. Közben értem én, hogy a 20. század után nem lehet mit kezdeni a vallomás szóval, hiába műfajmegjelölő szó…
Vagy talán helyesebb lenne a személyes példák fontosságát mellőzve a magyar irodalmi hagyományban a kiáltványok, röpiratok sorába illeszteni?
A végső kérdés mégiscsak az, hogy ez itt egy jó könyv-e.
Igen, kiváló publicisztika. Megvilágító erejű, egységes vonalvezetésű és meggyőző. Amiben olyan csodák vannak, hogy a homo kadaricus fő jellemzője és cselekvési maximuma a „zsörtölődés”; vagy hogy „az agresszív konformista sereg” milyen hatalmat nyer a többpártrendszerben…
Ez a vitairat, kiáltvány (talán a kidolgozatlan kapitalizmuskritikát leszámítva) nagyon is fontos: nem irodalmi, hanem tartalmi szempontból! Válaszpublicisztikáért kiált.
Végezetül szívből irigylem azt a dühödt, azt a sok érzelmet és erőt, amit szinte minden értékelő kiemelt. A kíméletlenségét. Ez elől nem lehet elbújni. Csak menekülni lehet. Vagy süketnek tettetni magunkat. Vissza abcughoz: így lesz ennek a könyvnek sok nem-olvasója, nem-észlelője a nemzet soraiban.

Zero>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Végel Lászlóval még jó pár éve találkoztam össze, amikor a kezembe került a Makró, amit nagyon-nagyon szerettem, és szeretek a mai napig, a húzása, a jó értelemben vett bárdolatlansága nagy hatást tett rám, és bár évek teltek el, mióta becsuktam a könyvet, nagyon jóleső érzésekkel gondolok rá vissza.
Nem lesz más a szitu a Temetetlen múltunkkal sem, pedig mára már kiütéseket kapok attól, ha valaki bármilyen irányban vagy irányból feszegetni kezdi, hogy ki, miért, hol és meddig és mióta és mi a francért magyarabb, mint a másik. Igen, lesarkítom a kérdést, mert egyszerűen nem akarok foglalkozni vele, mert tele van vele a tököm, meg azért se óhajtok belemenni, mert 1. valószínűleg nem vagyok elég tájékozott a kérdéskörben 2. ha belemennék, előbb-utóbb elvinnének a sünök, vagy nekem esne valami dolmányos kirakatparaszt. Aki követi az itteni, lejtmenetbe állított „munkásságomat”, az úgyis tudja, hogy érzek.
De ja, erős cím, még mindig nincs elföldelve az, amit már régesrégen el kellett volna.
De a szöveg…! Kurva erőteljes, szétviszi az indulat, cipel magával, nekem meg, úgy döntöttem, elég is belőle a felszín. Brutálisan erős önéletrajz, szerettem olvasni, a fentebb taglaltak dacára is. Sőt, esélyes, hogy dobogós lesz nálam.

1 hozzászólás
Cipőfűző>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Önéletrajz: Végel születésével kezdődik, és a jelennel zárul. Történelmi tabló: a 20-21. századra nyit ablakot. Azt mondhatom, nem a megszokottat. Ez eddig előttem zárva volt. Nagyon jó, hogy van nekünk jugó írónk. Vajdasági szemszögből rajzol egyetemes magyarság-képet. Végel nem sztenderd körülményekbe született. Magyar kisebbségként, ám mégis megtűrt állampolgárként, a puha szocializmusba bealudva egy olyan generáció tagja, akik úgy érezhették, egyenrangúak az államban. Abban az államban, ami úgy esett szét, hogy a népek börtöne bélyeget is megkapta. Ezt követte a délszláv háború, a populizmus foga fehérje. Itt csúcsosodott az addig nyugvó elégedetlenség, a színjáték okozta frusztráció előtört, egy másfajta képmutatást zászlajára tűzve.
Nem szokványos önéletrajz. Csak annyi van benne saját magából, amennyi hozzátesz környezete történelemkönyvének felnyitásához. A saját élete a történelem vagy épp a jelen eseményeinek lecsapódási felületeként szolgál. A szerző önmaga létét először a lokális identitásból építi fel egyetemlegessé, majd a magyar univerzalitásból vezeti le ismét lokálissá.
Koherenciát az időrendiség ad a szövegnek. A velejét a keserűség, a megértés és megértettség vágya, a múlt feltárása, az indulat adja.

kaporszakall>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Kísértet járja be Európát, a sovinizmus kísértete! : ezzel a mondattal is kezdődhetne ez a könyv. Valójában egy keserű kiáltvány, mely nyomokban önéletrajzot is tartalmaz. Vagy inkább: egy család történetén átszűrt kollektív életrajz, s a vajdasági magyar nemzeti kisebbség sírfelirata.

Az író megemlékezik a szülőföldjén megmaradó, egyre fogyatkozó, a jelszavakat csak gyanakodva hallgató, és ímmel-ámmal skandáló kisemberekről, elsősorban apái nemzedékéről, akik a szerb-horvát-szlovén királyság másodrendű állampolgáraiból rövid időre az anyaországhoz visszatért nemzettestté, majd kiirtásra ítélt, kollektíve bűnös (és részben ki is irtott) fasisztává, végül a nagy jugoszláv testvériség autonóm közösségévé váltak, anélkül, hogy egyebet tettek volna, mint amit mindig is tettek: alkalmazkodni próbáltak, kussoltak és dolgoztak. És a vérükkel fizették meg a cechet, amit a nyakukra települt uracsok csináltak.

Ez az indulatos írás sajnos két betegségben szenved: az egyik, hogy a rengeteg kurzív szedés miatt szájbarágás jelleget ölt (ez a szerző hibája), a másik, hogy az olvasó dúskálhat a helyesírási hibákban és félregépelésekben (ez pedig a kiadó hibája). Mégis, e két hiányosság ellenére, ez az a munka, amit mindenkinek olvasnia kéne: a magyaroknak és szomszédaiknak, hogy magukra ismerjenek, a többi európainak pedig, hogy ránk ismerjenek.

A két korszak, a királyi Szerbia és a Tito-féle Jugoszlávia határán történt kegyetlen népirtást nem részletezi (ezt megtette Cseres Tibor*), de elmond róla annyit, hogy lássuk: ez megpecsételte a vajdasági magyar nép sorsát. Az autonómia, a titói kulturális fellendülés ezek után inkább mint rövid haladék, mintsem tartós konszolidáció jelenik meg, s a Titó halálakor elhangzó párbeszéd az albán vendéglősnél nem csak az egykori elnök, hanem a nemzeti kisebbségek halotti beszéde is:

„Magyar, válaszoltam, mire az albán pincér a tévé képernyőjére mutatott, és azt mondta: no, hát akkor rábasztunk.
Ezzel a szóval és ezzel a jelenettel búcsúztam a szocialista Jugoszláviától…"

Nem élveztem a könyvet, rossz közérzetet csinál, de elolvasása mindenkinek fontos. Szóval, rajta…!

* Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában
http://mek.oszk.hu/03300/03393/index.phtml

2 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

„… otthontalanság kötéltáncosa.”

A közelmúltban olvastam ezt a könyvet, amelyben a magyarok, szlovákok, németek egymáshoz való viszonyáról volt szó. Végel László korábbi művében a német, szerb, magyar identitás kérdését járta körül. Ebben az önéletrajzi regényében emberközelbe hozza családja történetét. A krónikás sok konkrétummal ír azokról a bűnökről, amelyeket magyarok és szerbek egyaránt elkövettek a kisebbségek ellen, akik mindig áldozatai voltak a nacionalista megnyilvánulásoknak, „felcicomázott identitásmúzeum albérlője lettem.” Három generáció próbál túlélni azon a földön ahová németként vándoroltak az ősök, akik magyarrá váltak a szerbek között. Nem választ könnyű témákat mégis jó olvasni a könyveit. Örömmel olvastam, hogy életműdíjat kapott.
https://moly.hu/karcok/1370519

gályanapló P>!
Végel László: Temetetlen múltunk

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

100 éves szépiák és mai mobilfotók egymáson. Áttetszések. Emberek, akik átélték Trianont és maiak, akik eladják Trianont. Hogy a 2 végpontot mondjam. Vajdaság, határzóna stb. Végig ugrálunk az időben, mint valami Roger nyúl, hiszen pác van, több mint 100 éve, bármikor. Bárhova tesszük le figurákat az idővonalon.

Vida dadogása jut eszembe a közelmúltból, ön- és családregény, ha van még ilyesmi.

Mindig gyanúsnak tartom, ha valaki sodró lendületű könyvről beszél, de ez engem most elsodort.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Egy alkalommal Budapestre vetődve éppen a kemény ellenzéki Tamás Gáspár Miklósnak akartam telefonálni, hogy tőle halljam, mi történik Magyarországon, amikor is az utcai telefonfülke előtti hirdetőoszlop plakátján megpillantottam a fotóját. Ijedtemben kiejtettem a kezemből a kagylót, abban a pillanatban azt hittem, körözik. Kiléptem a fülkéből, elolvastam a plakáton írt szöveget: Tamás Gáspár Miklós képviselőjelölt lett.

229. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

4 hozzászólás
Kuszma P>!

Befejezetlen mondatokkal, örökösen megszakított történelemmel becsméreljük az autokratákat, az egyiket vagy a másikat időnként elkergetjük, azonban csodák csodája, másik jön helyette és ebből nem vonjuk le az egyetlen lehetséges tanulságot: mi hozzuk létre és szüljük őket, hiszen hősi történelmünk komikus időszaka arról tanúskodik, hogy a diktatúrákban zsörtölődünk, de az autokráciát szemérmetlenül eltűrjük.

259. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

3 hozzászólás
Kuszma P>!

A tévé Titót emberközelbe hozta, az utca lakóit azonban eltávolította egymástól. A helyi közösség dísztermében a tévé képernyőjét bámulták, miközben mind kevesebbet társalogtak egymással, a csillogó-villogó fekete-fehér monitor akkor is lekötötte a figyelmüket, ha olasz hírek voltak a műsoron. Színlelték, mintha értenék; így voltak a szocializmussal is, először úgy tettek, mintha szeretnék, aztán megkedvelték.

133. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Kapcsolódó szócikkek: Tito
1 hozzászólás
Kuszma P>!

Kutyaharapást szőrivel; iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés, válasszatok, hallom a szónoki felszólítást, inkább a fasizmus, skandálja a tömeg, úgy van, ezeket a mondatokat gyakorolják a reality show szereplői, a műsorvezető jutalmakat oszt ki, én pedig a leghátsó sarokban lapulva csodálom a fegyelmezett posztszocialista karnevált, mivelhogy még a szocializmus alkonyán ellestem, hogy oda menekülve, vagy inkább ott rejtezkedve karneváli álarc nélkül kedvemre fürkészhetem a lefitymált valóságot, amely a szocializmusban, igaz szétrongyolódva, csak rejtjelesen, de legalább félig-meddig emlékeztetett a valóságra, hiszen annak tetemes részét titkos dossziékba rejtették, azonban a virágzó újdemokráciában sikerrel kivégezték.

261-262. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

Kuszma P>!

A flamand és a vallon egymással viaskodva is érti egymást, de egyik sem érti a belgát, mondom, miközben a nemzetre gondolok.

251. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

olvasóbarát P>!

Egyik napról a másikra teljesen elbizonytalanodott. Rövid idő alatt túl sok változást élt meg. 1941-ben szenttamási fuvarosként lelkesen üdvözölte a bevonuló honvédokat, majd 1943-ban bujkálni kényszerült a magyarok elől, 1944-ben magyarként munkaszolgálatosként törte a kukoricát a szerb katonák gyűrűjében, mígnem az oroszok felmentették. 1948-ban viszont a magyarok bejövetelétől rettegett. Mindezek után kit is kell neki a következő napokban üdvözölnie? A magyarokat?

118. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

olvasóbarát P>!

A tömeg felzúgott, tombolt, az elégedetlenkedők sokasága, a demokráciára esküvő, megváltóra hisztérikusan várakozó tömegek lelkesen besétáltak az önkéntes parancsuralomba. Új diktátort követeltek, azzal a feltétellel, hogy legyen nemzeti érzelmű.

239. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

balagesh IP>!

Az emberek vártak valamire, amit szerintük csak iskolázott, jól képzett emberek tudnak megteremteni. Ők segítenek sokféle előítéletet felülmúlni, főleg azt, hogy nem csupán a politikától függnek az emberi sorsok. A kisebbségi közösség tudástőkével váltja hátrányos helyzetét előnnyé. Önmagában nem elegendő a kedvező helyzet, ismernie kell a kor lelkét, a változások irányát és dinamikáját. Számtalanszor megfigyelhettem, napjainkban is tanúja vagyok, hogy egy korszerű szellemi elit nélkül viszonylag tűrhető körülmények között is a közösségben felülkerekedik a tehetetlenségérzés. Ha az elit csak szolgálja a közösséget, de vele vitatkozva nem jár előtte, akkor jövőkép nélküli lemaradó, a politika prédája lesz. Ez esetben legfeljebb arról folyik az eszmecsere, hogy ki szolgálja a hatalmat nyíltabban vagy ügyesebben.

138. oldal

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

AeS P>!

Két part közötti szakadék felett egyensúlyozó kötéltáncos lettem, ismerős idegenként álldogálok az egyik parton, akiről mindenki tudja, hogy a másik partról érkezett; fordulnék vissza a másik partra, ahol szintén ismerős idegennek számítok. Sokszor gondoltam arra, hogy mennyivel kényelmesebb lenne kikötni itt vagy ott, vagy csak látogató lenni, itt is, ott is, élvezni a vendégeknek kijáró tiszteletet, ellenben nem ment, legalábbis nekem nem sikerült. Mindkét parton ismerős idegen maradtam, Magyarországon idegennek számít a világom, Szerbiában pedig a nyelvem és a kultúrám; az egyik országban a nyelvem talált hazára, a másikban az életem, így lettem ismerős idegen, aki mindenütt félig van otthon, de sosem teljesen, az otthontalanság kötéltáncosaként találtam két hazára. A fejem felett lebeg a modern európai kérdés: csupán képzeletbeli vagy csakugyan valóságos hazákra leltem-e.

141. oldal (Noran Libro, 2019)

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény

AeS P>!

(…) nem értem a nagyvonalú világfikat, a boldog vándorokat, akik a világ bármelyik repterén bőröndjükből előhúzzák gyökereiket s az egyetemesség mámorában máris otthon érzik magukat, mert intim kapcsolatban vannak az emberiséggel, ám tudomást sem vesznek a plebejus kozmopolitákról, a nemzet mostohagyermekeiről, az európai fattyúkról, akik mindenütt idegenek, mert sehol sem érzik magukat otthon (…)

253. oldal (Noran Libro, 2019)

Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl
Balázs Attila: Magyarfauszt
Munk Artúr: Köszönöm addig is…
Losoncz Márk – Rácz Krisztina (szerk.): A jugoszláviai magyarok eszme- és politikatörténete 1945–1989
Cseres Tibor: Hideg napok / Vérbosszú Bácskában
Danyi Zoltán: A dögeltakarító
Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ
Anchee Min: Vörös Azálea
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Odze György: Álomkarmester